Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
A RENDSZERVÁLTÁS HADNAGYA? Németh Ákos: Júlia és a hadnagya Debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínpada S Sokféle adaptációban volt már látható . Németh Ákos e darabja. Játszották Mis, Jkolcon, csináltak belőle tv-filmet, rádiójátékot, német színpadra is eljutott (sőt, a magdeburgiak vendégszerepeltek is vele Budapesten az Új Színházban). Nyilván azért a népszerűség, amiért - többek között - a Müller táncosai is hasonló sikerpályát auhatott be: a jelenről szól, érzékenyen beszél a mű a rendszerváltás okozta lelki meghasonlásokról, le- és felfelé bukó-ívelő életekről, választásokról és választásképtelenségekről. Ez a fajta érzékenység avatja fontossá Németh Ákos korán hírre vergődött, mennyiségileg is imponáló munkáit - de nem az íróiszínpadszervezői minőség. Ha most igazságtalanul summás is e vélemény, a cáfolatra nyilván lesz még bőven idő, és lehetőség is. Amit azonban a Júlia és a hadnagya legfrissebb színrevitele sugall, az lehangoló. Sem az írót, sem a rendezőt nem mutatja legelőnyösebb formájában: tévút és fiaskó. Nem azért, mert hosszú, nem is azért, mert szinte már szokásosan - „nyelvi szempontú baja van", ahogyan Sárbogárdi Jolán számos operett-librettójának is. Ezen lehet változtatni, próbált is a mostani dramaturg, Töreki Attila. De nem eleget. A nyúlós melodráma, a szépelgő, nem lírai, csak lirizálásra törekvő, gyakran a sutaságig költődnek szánt) szöveg nem tud feljavulni. Állandó - kétségkívül szép - toposz a Németh-szövegekben a reggel, a napfelkelte. De ahol gyakran büdöskurváznak, á la cinema verité, ott nincs helye nagyon rossz „felzabálta a hangokat a csönd"-típusú kínos soroknak és képzavaros kísérleteknek. Lehetne ilyen a mű, gyakran shakespeare-i lendületű jambus szólal meg a szereplők ajkán, node akkor ez egy határozott, kikevert, jól adagolt, megcsinált szöveg-konglomerátum kellene legyen, amelyben minden összeügg mindennel, s nem hirtelen jött ömlengés-roham benyomását keltő. Itt a hányás, a tatárbifsztek, a százados úr vesehomokja kevéssé függ a nehezen pirkadó szürkeségtől. (Pőrébb, szociografikusabb volt a tévés megoldás, a hibák nem voltak szembeötlőek.) Bizony, a darab problémája nyelvi probléma, diskurzus-probléma, s szinte csak másodlagos, hogy a nagyon fegyelmezett s tehetséges debreceni színészcsapat mi mindent meg nem tesz a felvállalt ügy érdekében. Sajnálatos azonban, hogy a kifejezetten a rendszerváltásba belerokkant káderek tömeges kisodródása nem azonos az egyedi, megélt emberi tragédiákkal. Ami történik, az egy kisstílű tisztecske fegyverbusinessének jogos büntetése. Az, hogy közben széthullik a néphadsereg káderállománya, azért annyira nem ver a földhöz. Széthullott itt magyar-szovjet baráti társaság, úttörőszövetség, munkásőrség, miegyéb - a fontossági sorrend talán nem annyira számottevő; sokkal fontosabb volna az oktatás színvonalát vagy a szociális védőháló egykori viszonylagos biztonságát számon kérni - igaz, a hamis biztosítékokról saját bőrünkön is megtudtunk eleget. Amit látunk, annak sem gondolati, sem színpadi igazsága nincs. És most nem olyan jelenetekre gondolok, mint például a pártaktivista férfit és nőt lincselni készülő tömeg ordítozása. Csak remélem, hogy az esetleges további külföldi bemutatók nézői nem innen vesznek majd politikatörténeti információkat. A látvány szintjén is lelepleződik a hazugság. Annyi bornírt figura van a színpadon, katona, köpönyegforgató kisember, hogy maszk viselésére szorulnak, nincs saját arcuk, állandóan mozdítható, változtatható frakciójuk van. „Ébren maga van csak az egy szerelem" - mondhatnák Vörösmartyval. A szánalmas kis puska-dílert, aki csak a körletben érzi embernek magát, elcsapják, így aztán kizökkent lelkű munkanélküliek kenyerét rágcsálja, egyre agresszívabban és tehetetlenebből, végül már rablásba-fosztogatásba, csempészésbe is belezuhanva. Mivel macskája-kutyája nincs, az őt imádó asszonyba kell belerúgnia, így tanítja ezt a lélektan és így tud jelenetről jelenetre vánszorogni a darab. A hűséges, kedves, okos, szép bártáncosnő mindent megtesz ennek a nyavalygó macsó szörnyetegnek, akit ugyan a világ is kitessékelt az éppen adott felállásból, de maga is tett azért, hogy így legyen. Nehéz úgy a közelmúlt hangulati-érzelmi krónikájának tekintendő művet végigülni, hogy egyetlen rokonszenves lény ne jelenjék meg előttünk. Még Júlia, ez a már-már birkatürelmű angyal is tenyérbe mászó, ahogy legalább egyszer nem törli képen a hiszteroid hadnagyát. Elkerülhetetlen, hogy lepuffantsák. Fegyver van, illetve marad még az ex-hadnagy-elvtárs-bajtársnál. Jó lenne becsülni ezt a bátor témaválasztást, a jelen ellentmondásainak kíméletlen feltárását, egy olyan közeg tragikus szerepváltásának ábrázolását, mint amilyen adott esetben a magyar néphadsereg meglehetősen demoralizált állományáé. De hát itt a szerelmet dúlja szét a fránya demokrácia és a szabad választások. Hiába az akár Ljubimovra is emlékeztető kolduskórus, a Moszkva téri emberpiac, az „utca siető emberének" dinamikus mászkálása, a diszkótulajdonos remek karakterfigurája (Jámbor József), a szánalom, a katarzis, a lélekölő fájdalom, ami a körülötte lévő világ miatt eszi meg a lelket, nem teremtődik meg a brechtieskedő külsőségű előadásban. Majzik Edit kiszolgáltatottsága a szerelmes asszony szerepében megrendítő, Mihályfi Balázs is tehetségesen dühöng és vesz részt a szadomazochista kapcsolatban, de Ágh Márton boncasztalra emlékeztető tércentrumát nincs mivel körülfogni. Katona-hangoskodás, diszkómulatás, változatos promiszkuitás, kórus és szóló - Hargitai Iván szűk térben is kivitelezhető leleményei sem hozzák valódi közelségbe a saját életünk szürke képeit. BUDAI KATALIN „A SÖTÉTEDÉS FÉNYÉBEN” Faragó Béla-Mohácsi István- Mohácsi János: Krétakör Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház " Ti hülye vagy?" - hangzik el rendrela felháborodott kérdés a Krétakör is történetének nyíregyházi előadásában, mintha bárhol is észérvek logikája működtetné az eseményeket a grúz és örmény parasztok vitájában vagy az általuk eljátszott példázatban... Nem tévedés - bár a címből elmaradt a kaukázusi jelző, s a színlapról Bertolt Brecht neve (lévén a szöveg teljesen új), Mohácsi János rendezése megőrizte Brecht kaukázusi krétakörének cselekményvázát s keretjátékát: két kolhoz vetélkedik a földért a második világháború utáni szovjet államban. Mit lehet ma a kecskepásztorok és gyümölcstermesztők kolhozvitájával kezdeni? Egy ideig csak a kommunista idők groteszk humorú megidézésén nevethetünk, mígnem kiderül: a legújabb tervek szerint víztározót építenének oda, ahol most a falu fekszik. A felháborodott embereknek keményen felel az újjáépítési bizottság szakértője: „Mindent meg lehet építeni". Itt lesz először feszült csönd a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A kisközösségek mindenkori kiszolgáltatottsága a felettük álló hatalom „felsőbb szempontok alapján" meghozott döntéseinek - ez olyan téma, amivel kapcsolatban minden néző tud mire asszociálni rendszertől függetlenül. Innen kezdve - egyre inkább mai képzettársításokat keltve - már nem is annyira a két kolhoz szembenállásáról szól a játék, mint hatalom és leigázottjai ellentétéről. A szakértő - Csomna Judit erőteljes gesztusokkal megformált alakításában - hezitál. Kezdetben azt sem tudja, hol van, s egyébként sem szakember, inkább föntről jött elvtárs, aki kényelmetlenül érzi magát, hiszen neki kell helyben nyilvánosságra hoznia és elfogadtatnia a nálánál is fentebb hozott kellemetlen döntéseket. Érdemi párbeszédre nincs lehetőség. Naivitás hinni, hogy a szövetkezetiek színielőadása érv lehet bármi mellett is - főleg, hogy a szakértő végighortyogja a darabot. A megoldás természetesen a központ