Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1. szám

A RENDSZERVÁLTÁS HADNAGYA? Németh Ákos: Júlia és a hadnagya Debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínpad­a S S­okféle adaptációban volt már látható . Németh Ákos e darabja. Játszották Mis­­, J­kolcon, csináltak belőle tv-filmet, rádi­ójátékot, német színpadra is eljutott (sőt, a magdeburgiak vendégszerepeltek is vele Bu­dapesten az Új Színházban). Nyilván azért a népszerűség, amiért - többek között - a Müller táncosai is hasonló sikerpályát auhatott be: a jelenről szól, érzékenyen beszél a mű a rendszerváltás okozta lelki meghasonlások­­ról, le- és felfelé bukó-ívelő életekről, válasz­tásokról és választásképtelenségekről. Ez a fajta érzékenység avatja fontossá Né­meth Ákos korán hírre vergődött, mennyisé­gileg is imponáló munkáit - de nem az írói­­színpadszervezői minőség. Ha most igazság­talanul summás is e vélemény, a cáfolatra nyilván lesz még bőven idő, és lehetőség is. Amit azonban a Júlia és a hadnagya legfrissebb színrevitele sugall, az lehangoló. Sem az írót, sem a rendezőt nem mutatja legelőnyösebb formájában: tévút és fiaskó. Nem azért, mert hosszú, nem is azért, mert­­ szinte már szoká­sosan - „nyelvi szempontú baja van", aho­gyan Sárbogárdi Jolán számos operett-lib­rettójának is. Ezen lehet változtatni, próbált is a mostani dramaturg, Töreki Attila. De nem eleget. A nyúlós melodráma, a szépelgő, nem lírai, csak lirizálásra törekvő, gyakran a suta­ságig költődnek szánt) szöveg nem tud felja­vulni. Állandó - kétségkívül szép - toposz a Németh-szövegekben a reggel, a napfelkelte. De ahol gyakran büdöskurváznak, á la cine­ma verité, ott nincs helye nagyon rossz „fel­zabálta a hangokat a csönd"-típusú kínos soroknak és képzavaros kísérleteknek. Lehetne ilyen a mű, gyakran shakespeare-i lendületű jambus szólal meg a szereplők ajkán, node akkor ez egy határozott, kikevert, jól adagolt, megcsinált szöveg-konglomerátum kellene legyen, amelyben minden összeügg minden­nel, s nem hirtelen jött ömlengés-roham be­nyomását keltő. Itt a hányás, a tatárbifsztek, a százados úr vesehomokja kevéssé függ a nehezen pirkadó szürkeségtől. (Pőrébb, szocio­­grafikusabb volt a tévés megoldás, a hibák nem voltak szembeötlőek.) Bizony, a darab problémája nyelvi problé­ma, diskurzus-probléma, s szinte csak másod­lagos, hogy a nagyon fegyelmezett s tehetsé­ges debreceni színészcsapat mi mindent meg nem tesz a felvállalt ügy érdekében. Sajnála­tos azonban, hogy a kifejezetten a rendszer­­váltásba belerokkant káderek tömeges kisod­ródása nem azonos az egyedi, megélt emberi tragédiákkal. Ami történik, az egy kisstílű tisztecske fegyverbusinessének jogos bünte­tése. Az, hogy közben széthullik a néphadse­reg káderállománya, azért annyira nem ver a földhöz. Széthullott itt magyar-szovjet ba­ráti társaság, úttörőszövetség, munkásőrség, miegyéb - a fontossági sorrend talán nem annyira számottevő; sokkal fontosabb volna az oktatás színvonalát vagy a szociális védő­háló egykori viszonylagos biztonságát számon kérni - igaz, a hamis biztosítékokról saját bő­rünkön is megtudtunk eleget. Amit látunk, annak sem gondolati, sem színpadi igazsága nincs. És most nem olyan jelenetekre gondolok, mint például a pártakti­vista férfit és nőt lincselni készülő tömeg or­­dítozása. Csak remélem, hogy az esetleges to­vábbi külföldi bemutatók nézői nem innen vesznek majd politikatörténeti információkat. A látvány szintjén is lelepleződik a hazug­ság. Annyi bornírt figura van a színpadon, katona, köpönyegforgató kisember, hogy maszk viselésére szorulnak, nincs saját arcuk, állandóan mozdítható, változtatható frakció­juk van. „Ébren maga van csak az egy szerelem" - mondhatnák Vörösmartyval. A szánalmas kis puska-dílert, aki csak a körletben érzi embernek magát, elcsapják, így aztán kizök­kent lelkű munkanélküliek kenyerét rágcsál­ja, egyre agresszívabban és tehetetlenebből, végül már rablásba-fosztogatásba, csempé­szésbe is belezuhanva. Mivel macskája-ku­­tyája nincs, az őt imádó asszonyba kell bele­rúgnia, így tanítja ezt a lélektan és így tud jelenetről jelenetre vánszorogni a darab. A hűséges, kedves, okos, szép bártáncosnő min­dent megtesz ennek a nyavalygó macsó ször­nyetegnek, akit ugyan a világ is kitessékelt az éppen adott felállásból, de maga is tett azért, hogy így legyen. Nehéz úgy a közel­múlt hangulati-érzelmi krónikájának tekin­tendő művet végigülni, hogy egyetlen rokon­szenves lény ne jelenjék meg előttünk. Még Júlia, ez a már-már birkatürelmű angyal is tenyérbe mászó, ahogy legalább egyszer nem törli képen a hiszteroid hadnagyát. Elkerül­hetetlen, hogy lepuffantsák. Fegyver van, il­letve marad még az ex-hadnagy-elvtárs-baj­­társnál. Jó lenne becsülni ezt a bátor témaválasz­tást, a jelen ellentmondásainak kíméletlen feltárását, egy olyan közeg tragikus szerep­­váltásának ábrázolását, mint amilyen adott esetben a magyar néphadsereg meglehetősen demoralizált állományáé. De hát itt a szerel­met dúlja szét a fránya demokrácia és a sza­bad választások. Hiába az akár Ljubimovra is emlékeztető kolduskórus, a Moszkva téri emberpiac, az „utca siető emberének" dina­mikus mászkálása, a diszkótulajdonos remek karakterfigurája (Jámbor József), a szánalom, a katarzis, a lélekölő fájdalom, ami a körülöt­te lévő világ miatt eszi meg a lelket, nem te­remtődik meg a brechtieskedő külsőségű elő­adásban. Majzik Edit kiszolgáltatottsága a szerelmes asszony szerepében megrendítő, Mihályfi Balázs is tehetségesen dühöng és vesz részt a szadomazochista kapcsolatban, de Ágh Márton boncasztalra emlékeztető tércentru­mát nincs mivel körülfogni. Katona-hangos­­kodás, diszkómulatás, változatos promiszkui­­tás, kórus és szóló - Hargitai Iván szűk térben is kivitelezhető leleményei­­ sem hozzák va­lódi közelségbe a saját életünk szürke képeit. BUDAI KATALIN „A SÖTÉTEDÉS FÉNYÉBEN” Faragó Béla-Mohácsi István- Mohácsi János: Krétakör Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház " Ti hülye vagy?" - hangzik el rendre­­la felháborodott kérdés a Krétakör is történetének nyíregyházi előadásában, mintha bárhol is észérvek logikája működ­tetné az eseményeket a grúz és örmény pa­rasztok vitájában vagy az általuk eljátszott példázatban... Nem tévedés - bár a címből elmaradt a kau­kázusi jelző, s a színlapról Bertolt Brecht neve (lévén a szöveg teljesen új), Mohácsi Já­nos rendezése megőrizte Brecht kaukázusi krétakörének cselekményvázát s keretjátékát: két kolhoz vetélkedik a földért a második vi­lágháború utáni szovjet államban. Mit lehet ma a kecskepásztorok és gyümölcstermesztők kolhozvitájával kezdeni? Egy ideig csak a kommunista idők groteszk humorú megidé­­zésén nevethetünk, mígnem kiderül: a leg­újabb tervek szerint víztározót építenének oda, ahol most a falu fekszik. A felháborodott embereknek keményen felel az újjáépítési bi­zottság szakértője: „Mindent meg lehet épí­teni". Itt lesz először feszült csönd a színpa­don és a nézőtéren egyaránt. A kisközösségek mindenkori kiszolgáltatottsága a felettük álló hatalom „felsőbb szempontok alapján" megho­zott döntéseinek - ez olyan téma, amivel kap­csolatban minden néző tud mire asszociálni rendszertől függetlenül. Innen kezdve - egyre inkább mai képzettársításokat keltve - már nem is annyira a két kolhoz szemben­állásá­­ról szól a játék, mint hatalom és leigázottjai ellentétéről. A szakértő - Csomna Judit erőteljes gesztusok­kal megformált alakításában - hezitál. Kez­detben azt sem tudja, hol van, s egyébként sem szakember, inkább föntről jött elvtárs, aki kényelmetlenül érzi magát, hiszen neki kell helyben nyilvánosságra hoznia és elfo­gadtatnia a nálánál is fentebb hozott kelle­metlen döntéseket. Érdemi párbeszédre nincs lehetőség. Naivitás hinni, hogy a szövetkeze­tiek színielőadása érv lehet bármi mellett is - főleg, hogy a szakértő végighortyogja a da­rabot. A megoldás természetesen a központ­

Next