Criticai Lapok, 2010 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
CRITICAI LAPOK - INTERJÚ 2 éri, hogy ő is szerepet kap a spektákulumban, és egy a darabból teljességgel hiányzó betétben, egy rögtönzött próbán tőle telhetőn, vagyis sanyarún és érzéketlenül küszködik egyetlen retorikai dagályú többszörösen bővített mondattal. Ha már a falon függő képekről említés esett, tegyük hozzá, hogy a Bernhardnál markánsan szereplő Hitler-kép itt eltűnik; Hitler vagy a Bernhardnál többször is emlegetett Sztálin túl konkrétak, korhoz kötöttek, semhogy egy elvont, általános értelmű világ(vége)drámában felléphessenek; Bruscon szidhatja Ausztriát nácinak és fasisztának, mivelhogy öröknek ígérkező jelenségekről van szó; név azonban nem hangozhat el, így a Führer portréját a vendéglős házaspár merev, ünnepélyesen bamba műtermi fényképe helyettesíti. A darabot paradox módon egy ellentmondás élteti; az, amely egyfelől a színészetre, a színházra, a színészekre és mindezek szapulására, kiábrándító gyengéire koncentrál (hiszen a szöveg, Bruscon szövegének oroszlánrésze elsősorban most is színházi vonatkozású), másfelől ezt az ítéletet Ausztriára, a társadalomra, sőt az egész mai világra is transzponálja. Ez a kettősség Bernhardnál elemi erejű, Tamási elképzelésében azonban igencsak meggyengül: a színészet még Bruscon szövegeiben is mindegyre és egyre inkább metaforává tágul. Innen nézve következetes a világvégefinálé; míg Bernhardnál, alapszinten persze, egy közönséges természeti tünemény, egy különösen erős mennydörgéses-felhőszakadásos zivatar játszódik le (épp csak finoman sejtetve a metaforát), Tamásinál összeomlik a színpad, és a vendéglősök holtan vagy tetszhalottan terülnek el ott, ahol éppen álltak. Bruscon - megtörtén, csalódottan, értetlenül - egyelőre életben marad. A sors egy szeszélyes ötletből kifolyólag most éppen Kasszandra szerepét osztotta rá. Mindamellett nem hallgathatom el, hogy a színháztémának ez a viszonylagos halványsága talán magának Tamási Zoltánnak tudható be, aki ezen az estén „szerzőként” és rendezőként is felülmúlja a színészt. Tamási jó színész, átvilágítóan értelmez és valósít meg minden szövegrészletet, gesztust, mimikát, de nem nagy színész, kivált nem „szent szörnyeteg”, mint Haumann és Sinkó, akik még jól ismert kisebb-nagyobb modorosságaikkal is árnyalni-gazdagítani tudták a kozmikus komédiás figuráját. Fel is lángolt a kritikákban a vita: zseni-e ez a Bruscon vagy dilettáns, nagyszabású alkotó vagy rafinált ripacs - az említettek játékába ugyanis mindkét véglet belefért, minden bizonnyal híven Bernhard szándékához. Tamási alakítása aligha inspirálhat ilyen vitát, Brusconja sem több jó színésznél. Eszközei korlátozottak, az íróilag-rendezőileg bravúrosan felépített szekvenciák a meditatív kezdettől a belelovalós crescendón át a csúcspontok hisztérikus kitöréseiig elég monotonul ismétlik magukat. Az előadás azonban, említett jelentős mozzanatainál fogva, feltétlenül gazdagítja Bernhard és A színházcsináló hazai recepciótörténetét, és könnyen lehet, hogy az új szövegváltozat további vállalkozásokat is megkísért majd. SZÁNTÓ JUDIT „CSAK A SZÍNJÁTSZÁSHOZ ÉRTEK” Szűkszavú beszélgetés Garas Dezsővel Garas Dezső 2009. december 9-én töltötte be hetvenötödik évét. Családi ügy, napihír, vagy kulturális esemény, piros betűs születésnap? Alig van (volt) olyan orgánum, amely ne tartotta volna kellemes kötelességének, hogy erről az alkalomról nyomtatásban vagy élőszóban tudósítson. Garas nemcsak a Nemzet Színésze, az összes létező szakmai és állami kitüntetések birtokosa, hanem a legszélesebb mozirajongó közönség (ha még van ilyen?) kedvence. Szellemfi és Félszeg Pisti, Lucifer és Vonó Ignác, no meg Minarik Ede, a mosodás... Nemzedéktársainak az esedékes köszöntő különösen jó apropó az emlékezésre. Felhívtam én is, bár tudtam: Garas nem éppen készséges interjúalany. Majdnem úgy van vele, mint Karinthy Frigyes, aki a leghamisabb műfajnak tartotta, és állította, hogy az interjú legfeljebb akkor jó, ha nem kérik, hanem lopják. Csakhogy tartok tőle, ha mostanában egy szemfüles riporter valahol kihallgatná, kivel, miről beszélget, tárgyal, fecseg egy író vagy művész, akár a személyes integritását mindig szigorúan őrző Garas Dezső, a meglesett és meglopott interjúalany joggal háborogna személyiségi jogainak csorbítása miatt. Marad tehát a majdnem reménytelen felkérés, jó esetben a félig-meddig kikényszerített beszélgetés. És készülni kell Garasból, akinek persze félszázada üzemelő, folyamatos nézőtéri tanúja vagyok, mert minél jobban ismerem, annál könnyebben szembesíthetem múltjával, korábbi megnyilatkozásaival. Még azt is a fejére olvashatom, amit egy megkerülhetetlennek vélt alkalommal pályatársunknak válaszolt arra a kérdésére, hogy mi bosszantja fel: „Az interjúk. Nem szeretem őket. Nem az én műfajom. A színésznél minden a színpadon dől el, fölösleges magyarázkodni. Elég nagy baj, ha magyarázkodni kell. Vannak, akik kitárulkoznak, vannak, akik meztelenre vetkőznek, én rossz alany vagyok. Viszont a kritikákat mindig elolvasom...” Sajnos, úgy látszik, hiába készültem. Először a Spinoza kávéház pincére szólít meg, hogy Garas művész úr azt üzeni, dugóban van, de igyekszik. Azután csak belép, és még mielőtt megnyugodhatnék, szinte köszönésképpen kedvesen nekem szögezi, hogy találkozásunk pusztán félreértés. Régi róka vagyok az interjúkészítésben, mégis zavarba jövök. De hiszen megállapodtunk. Hogy lenne félreértés? Azért, mert én - megállapodásunk ellenére - továbbra is utálom az interjúkat. Különösen azokat, amiket tőlem kérnek. Még a születésnapomon is. De vajon miért? Azért, mert utálom ugyanazt kétszázadszor megismételni, utálok papagáj lenni. Akkor mondjon újat, mást. Nincs mit. Higgye el, nem zaklatnám, ha nem lennék róla meggyőződve, hogy a közönséget nagyon is érdekli, mit árul el Garas Dezső félszázados színészi múlttal a háta mögött önmagáról, civil énjéről, régi és új szerepeiről, terveiről. Nincsenek terveim. És higgye el, hogy engem ez a múlt nem érdekel. Aki kíváncsi rám, nézzen meg. Szeressen a közönség a színpadon. De hiszen éppen erről van szó, hogy szeretik... Csakhogy én nem vagyok mai értelemben vett celeb, akinek a hálószobájába is bekukucskálnak. Legfeljebb hagyományos értelemben vett celebritás. Azt mondjuk