Criticai Lapok, 2015 (24. évfolyam, 1-13. szám)

2015 / 1-2. szám

ELŐSZÓ A csend lehetne talán e számunk kulcsszava, a tartalmas csend, amely Fodor Ákos költő számára is talán a legfontosabb volt Fittler Katalin emlékező sorai szerint. (Csendet akarok - jut eszébe a szín­házzal foglalkozónak Csalog Zsolt monodrámája Fullajtár Andrea Kamrabéli előadásában, s Hamlet utolsó mondata: „A többi néma csend”. Variációk egy témára. Variációk a csendre.) Csendek tagolják sok esetben Székely Csaba legújabb drámáját is, feszült, tartalmas csendek. Az először e számunkban megjelenő mű maga ama hangzavarról szól, amely körülvesz bennünket jobbikos nyílt rasszizmussal, pártérdekekkel, morális züllöttség­­gel - az összetevők még hosszan sorolhatók. A társadalmunkban működő tudattartalmak eredői azonban mélyebben, messzebb keresendők. Mind kevesebben élnek közöttünk, akik Hamlet Horatióhoz intézett búcsúszavainak szellemében el tudnák beszélni a történteket, „s minden körülményt, Mi okozá” azokat. Ezért fontosak az olyan írások, tanulmányok, mint Harsányi Lászlóé, aki a magyar parlament által 1938-ban megszavazott zsidótör­vény hatására létrejött Művészakciót kutatva e körülményeket is dokumentálja. Nem lehet elégszer idézni intő példaként azt a célkitűzést, amelynek megvalósítását a törvény az általa létreho­zott színház- és filmművészeti kamara feladataként fogalmazott meg: „a színművészet és filmművészet körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása”. A törvény fogadtatásáról szólva Harsányi László süket csendről beszél... Nem kevésbé lehet tanulságos az 1934-ben, Rómában megrende­zett s a drámai színházról szóló Volta Konferencia, melyet Fried Ilona dolgozott fel tudományos alapossággal. Könyve egyelőre csak olaszul olvasható, ám az itt közölt recenzióból is kitűnik, fontos volna, hogy mielőbb megjelenjen magyarul is. Európai társadalmaink működésének megértéséhez további adalékot nyújt Székely Csaba egy másik drámája, a Vitéz Mihály is, amely ősbemutatóként a szombathelyi Weöres Sándor Színházban került színre. Stuber Andrea kritikája szerint „Béres Attila rendezése nem rakja le Székely Csaba komédiáját a konkrét mába, mégis számos üdítően­ iidítóan ismerős részletre nevethetünk vagy csodálkoz­hatunk rá. (Esetleg szörnyülködhetünk el__)” A bűnben működő emberi természet a tárgya a Karamazov testvérek című Dosztojevszkij-adaptációnak, amely a Radnóti Színházban látható s a lélek mélyét firtatja, aminek fontos mozzanata a hithez s a nőkhöz való viszony. Utóbbiak nem jelennek meg a színen, csupán a férfi szereplők kapcsolatrendszere által válnak érzékelhetővé. Hiánypótlásként is felfogható a Borbás Gabival készült interjú. © SZŰCS KATALIN ÁGNES A KÖLTŐ CSENDJE - A CSEND KÖLTŐJE Fodor Ákos (1945-2015) „Ritka-drága, tartalmas és eleven csend” - ezt tartotta a költészet lényegének Fodor Ákos, s a csend életének is éltető eleme volt. Távol a koncentrációt akadályozó (akár kellemes) zajok világától, ugyanakkor korántsem világtól­ elzár­­kózottan, hiszen műveit befogadóknak szánta. (Nem véletlen, hogy a Zeneakadémia elvég­zése után a Zeneműkiadó szerkesztőjeként dolgozott, majd ettől a kötöttségtől is szaba­dulni vágyott. Fordított drámákat, verseket, írt dalszövegeket, sőt, mintegy félszázra tehető azoknak a különböző műfajú zenés színpadi műveknek a száma, amelyeknek a magyar szövege tőle származik. De aligha tévedhetünk azt gondolva, hogy számára a legszemélyesebbek a rövid lélegzetű versek voltak, amelyek kötetekbe rendezve életre szóló élményt jelentettek megannyi olvasónak. Hogy mennyinek­­ nehéz lenne felmérni, mindenesetre a karcsú kötetek és a gazdag válogatások nem sokáig foglalták a helyet a könyvesboltok polcain...) A csend szinte vizuálisan is megjelent verseskö­teteiben, ahol oldalnyi létjogosultságot kaptak az egyszavasok is. Hogy is ne, hiszen mind­egyikük saját világgal rendelkezik, amelynek bejárása korántsem annyi időt feltételez, mint elolvasásuk. Mindegyikük tartalmaz valamiféle esszenciát, gondolatcsírát, ami olyan fontos volt a szerzőnek, hogy másokkal is meg akarta osztani. Ily módon kinevelődött a stílusára, mentalitására fogékony olvasótábor, melynek tagjai azon kaphatták magukat, hogy immár személyes ismerősüknek, értékes barátjuknak tekintik a költőt. Akkor is, ha arcát csak képről látták, és hangját sem hallották. A többiek pedig­­ szerencsésnek érezhettük magunkat, életajándéknak tekintve a személyes ismeretséget. Róla érdemben írni­­ még a gondolat is abszurd. Ilyesfajta felkérést A remekműelemzőhöz című kétszavasával lehet visszautasítani: „Gömböt, profilból?!” De hallgatni is méltatlan­­ a kedves műfajának, az általa „mentalitás”-nak tartott haikunak külsőséges paramétereivel való játszadozás afféle rendhagyó emlékezés. Esetleges „érvényét” épp az adja, hogy az ő hommage-a, Áldotta (?) - verte(?) Sors keze, olvasói örömére élt. Koncepció című haikuja afféle ars poeticának is tekinthető: „Én nem sokáig szeretnék élni, hanem csak jól és szépen.” CRITICAI LAPOK - EMLÉKEZÉS

Next