Criticai Lapok, 2015 (24. évfolyam, 1-13. szám)

2015 / 1-2. szám

CRITICAI LAPOK - MÚLTIDÉZŐ 3 1939. november 11-én este a 8 órakor kez­dődő előadással olyan folyamat indult el a budapesti Wesselényi utcai Goldmark Teremben, amelyhez hasonló sikersorozatot a magyar zsidó közösség jó ideje már - és nagyon sokáig még - nem tapasztalhatott. A néhány héttel korábban indított Művészak­ció keretében az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) irodalmi estet rendezett. Mit jelentett az OMIKE Művészakciója? Bevezetésképpen hadd idézzem fel, mit mondott erről Beregi Oszkár, a kor és a Művészakció egyik vezető színésze: „Mi is volt tulajdonképpen a Goldmark-terem­­ben való munkálkodás? Mi okozta, miért kellett megszületnie és miért meghalnia? Egy moraliter züllött, etikailag felelőtlen társadalom kényszerítette életre. Egy szerény, jelentéktelen kis virágszál, ami az emberi lelkek trágyadombján merészkedett elő. Egy szippantási oxigén, mielőtt megfulla­dunk. A víziója egy marék magasabbrendű embernek...”­ Miért volt szükség a Művészakcióra? 1938 tavaszán jelentős fordulat állt be a magyar közéletben. A magyar politika és a magyar társadalom - nem minden előzmény nélkül (numerus clausus tör­vény, 1920) - elindult az állampolgári jog­­egyenlőség megszüntetésének útján. 1938. május 29-én kihirdették az 1938. évi XV. törvénycikket, vagy ahogyan pontatlanul hívják, az első zsidótörvényt „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosítása” érdekében. A törvény húsz szá­zalékban korlátozta a zsidó vallású magyar állampolgárok munkavállalási lehetőségeit egy sor értelmiségi munkakörben. Ennek biztosítására a már működő (mérnöki, orvosi, ügyvédi) kamarák mellé a törvény új intézményeket - sajtókamarát, valamint színház- és filmművészeti kamarát - hozott létre. A törvény rendelkezéseinek megfele­lően munkát az érintett foglalkozásokban csak az vállalhatott, csak azzal köthettek szerződést a munkaadók, akinek kamarai tagsága igazolható volt. A törvény tehát létrehozta a színház- és filmmű­vészeti kamarát, amelynek itt rögzített feladata „a színművészet és filmművészet körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs köve­telményeinek érvényre juttatása és biztosítása” volt. A törvényjavaslat képviselőházi és felsőházi vitájában jelentős kisebbségben maradtak azok a hangok, amelyek ellenezték - éppenséggel alkotmányos, ritkábban gazdasági okokra hivatkozva - a törvény megalkotását. Még kevésbé hangzott el ellenkezés az új kamarák létrehozásával kapcsolatban. De nemcsak az országgyűlésben volt halk az ellenzék hangja: a magyar társadalom egy része közömbösen, más része éppen lelkesen vette tudomásul a kirekesztő rendelkezés megszületését. A süket csendben csupán egyetlen nyilvános tiltakozás hallatszott: öt­venkilenc (keresztény) művész és tudós emelte fel a szavát az állampolgári jogegyenlőség védelmében, többek között Bartók Béla, Csók István, Féja Géza, Ferenczy Noémi, Kernstok Károly, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár és Somlay Artúr.­ A kamara elnöke Kiss Ferenc színművész lett, aki lankadatlan buzgalommal hajtotta végre feladatát: a magyar színészet megtisztítását zsidó kollégáitól. Fellegi Istvánnak, a soproni és a kaposvári színház rendezőjének alábbi nyílt levele az Egyenlőség­ 1938. augusztus 4-i számában jelent meg: „Ugye nem veszed zokon, kedves kollégám, hogy szerény soraimmal zavarlak. Jól tudom, hogy mostanában sok a dolgod, tegnap is találkoztam veled a színház folyo­sóján, hónod alatt vastag kéziratcsomagot szorongattál, zsebeid tele voltak azokkal a nemrég még ismeretlen című újságok­kal, amelyekből hihetetlen rövid idő alatt megtanultad az új idők divatos szólamait. Megtanultad és dicséretes kitartással hir­detted, hogy nekem és a hozzám hasonló »rendezetleneknek« nincs helyük a magyar színpadon.” A kamara 1938. december 12-i alakuló közgyűlésén Kiss Ferenc még körülírva fogalmazott hosszú és sok-sok köszönetét tartalmazó beszédében. Egy mondat ennek illusztrálására: „Jól ismerem úgy a színhá­zi, mint a filmvilág dzsungeljét, sokszor bolyongtam azok sötét útvesztőiben, sok­szor szorítottam ökölbe kezemet, nyeltem keserűen, száraz torokkal, mikor tétlenül állva kellett néznem, hogyan pusztul ki a nemzeti érzés, hazafias szellem, hogyan adják kézről-kézre a magyar lelket.. .”. Az előkészítő bizottság - három hónapi megfeszített munka után - a kamarába ösz­­szesen 1682 tagot vett fel. Az első alkalommal még felvett, zsidó vallású vagy származású színészek közé tartozott többek között Törzs Jenő, Gózon Gyula, Rátkai Márton, Kabos Gyula, Básthy (Básti) Lajos, Gárdo­nyi Lajos és Peti Sándor. A zsidótörvény arányszámába már ekkor sem fértek bele olyan neves művészek, mint Bársony Rózsi, Dénes Oszkár, Salamon Béla, Rott Sándor, Rajna Alice, Keleti László, Komlós Vilmos, Vidor Ferike és Beregi Oszkár. A színházak igyekeztek az új helyzethez megfelelően (és - ismerős módon - rekord­sebességgel) igazodni. A Belvárosi Színház 1939 januárjában már büszkén jelentette, hogy művészi személyzetében ezután egyet­len zsidó sem lehet, vagyis az igazgatóság a numerus nullus elv alapján indította el azt a kultúrmunkát, „amely a magyar faji ön­tudat érvényre juttatását tűzte ki feladatául a színművészet terén is”.­ „A zsidók közéleti és gazdasági térfogla­lásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikk, vagyis az úgynevezett második zsidótörvény 1939. május hó 5-én lépett hatályba, és tovább korlátozta egyebek között a kamarán belül a zsidó művészek lehetséges számarányát. A törvény 9. §-a értelmében a „kamarába zsidót tagul csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó tagok száma az illető kamara összes tagjai, ha pedig a kamara szakosztályokra vagy SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ KIS VILÁG1 ______________________________________________________________________________________________________ Az OMIKE Művészakciója, 1939-1944

Next