Criticai Lapok, 2019 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1-2. szám
CRITICAI LAPOK - INTERJÚ 2 . hasonló beszélgetésen azt mondom, szívesen csatlakoznék már egy társulathoz. De most egész másban vagyok. Élvezem, hogy a saját játékszabályaim szerint működhetek, döntést hozhatok egy-egy megkeresés kapcsán, mondhatok igent vagy nemet. Mivel teljesen kiszámíthatatlan, mi fog történni velem, komoly kíváncsiság van bennem. A szabadúszó életforma egyszerre ad szabadságot, ugyanakkor bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot is jelent. Mi alapján döntöd el, hogy mire vállalkozol és mit hárítasz el magadtól? Hogyan lehet elkerülni, hogy ne kelljen megkötni bizonyos kompromisszumokat? Bizonyára megvan annak az esélye, hogy az ember éppen a kiszámíthatatlanság miatt mindent elvállal, ami szembejön, de jelenleg pont azt élem meg, hogy nem kell olyan helyzetekbe belemennem, amikbe nem akarok. Talán meglepő lesz, amit mondok, de a szabadúszás összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonságot nyújt számomra egzisztenciálisan, mint amikor egy kőszínházi társulat tagja voltam, és minden hónapban megkaptam a fizetésemet. Ebben azért van valami abszurd. Mezőtúron nőttél fel, majd a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban tanultál. Már azzal a szándékkal választottad a dráma tagozatot, hogy elindulj a színészet felé, vagy akkor még más célok vezettek? Leginkább a kreativitásom vitt oda, amit egyértelműen apukámtól örököltem. Egyáltalán nem akartam színész lenni, de általános iskolában darabot írtam, rendeztem, és imádtam, ha minden rólam szól. A szentesi műhely nagyon vonzott, de akkor inkább csak sodródtam az árral. Viszont pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor valami átfordult bennem. A televízió Stúdió ,92 című műsorához forgattak az iskolában, éppen a mi drámaóránkon. Az Antonius és Kleopátra egyik jelenetét csináltuk, és eközben éreztem azt, hogy konkrétan másik ember lettem. Annyira erős volt ez az élmény, hogy onnantól valamiféle, akkor még nem tudatos belső hajtóerő vitt a színészet felé. De a középiskolát mégsem Szentesen fejezted be. Nem, mert erősen feszegettem a határaimat, elég rossz kislány voltam. Okos döntés volt a részemről, hogy átiratkoztam egy másik gimibe, mert ha Szentesen maradok, lehet, hogy totál elvesztem volna. Szolnokon egy alternatív gimnáziumba jártam, ahol ketten voltunk egy osztályban, kiváló tanárok tanítottak bennünket, olyan volt, mintha magántanulók lettünk volna. Valóságos mentőövet jelentett nekem az az iskola. Akkor már egyértelmű volt, hogy jelentkezni fogsz a Színművészetire? Igen, akkor már elhatároztam, hogy mindenképpen megpróbálom a felvételit. A B tervem a művészettudomány szak volt a pécsi egyetemen. Egy ideig párhuzamosan haladt a két sín, majd miután a második rostán is túljutottam, azt mondta a filozófia tanárom, hogy hagyjuk abba a felkészülést, mert engem fel fognak venni a Színművészetire, koncentráljak arra. De - mondtam - a harmadik rosta még hátravan, azon vagy száz ember ki fog hullani. Ő akkor is biztos volt benne, hogy felvesznek. Végül a felvételi simán ment? Mondjuk. Akkor már én is egyre erősebben éreztem, hogy elkerülhetetlen ez az út. Igaz, a harmadik fordulót megelőző „együttélésről” el akartam menni, mert úgy éreztem, nevetséges, ami ott zajlik. Szerencsére volt valaki, aki az orromra koppintott, és rám parancsolt, hogy végig kell csinálnom. Hogyan élted meg a főiskolás időszakot? Meglehetősen rosszul. Benedek Miklós osztályába kerültem, és jelentős különbség volt köztünk abban, ahogyan a színházról gondolkodtunk. Sok konfliktusunk volt emiatt, gyakran egymásnak feszültünk. Utólag mégis hálás vagyok Miklósnak, mert békén hagyott. Gyakori jelenség, hogy az osztályfőnökök szétszedik a növendékeiket, hogy mindent kibírjanak a pályán. Talán ő más alkat volt, vagy felismerte, hogy nem hagytam volna magam. Az említett konfliktusokat akkor vagy később meg tudtátok beszélni? Csak később, amikor Szolnokon együtt dolgoztunk, ő rendezte Molnár Ferenc Hattyú című darabját, én játszottam benne Alexandrát. Szinte varázsütésre minden a helyére került, elsimult a köztünk lévő feszültség. Valamivel én is bölcsebb lettem, másképp tekintettem arra a négy évre, jobban megértettem Miklós szempontjait is. Nem akárhogy indult a pályád, hiszen még főiskolásként komoly szerepeket játszottál a Budapesti Kamaraszínházban. Gyakorlatra kerültél oda? Nem volt ez így kimondva. Harmadévben, amikor felmerült a kérdés, ki hová megy gyakorlatra, négyen az osztályból öntudatosan azt mondtuk, nincs szükségünk arra, hogy cselédlányt vagy alabárdost játsszunk valahol, helyette olyan stúdiumot szerettünk volna, amiből valóban tanulhatunk. Megkerestük Ruszt Józsefet, hogy tartson nekünk egy Shakespeare-kurzust. Éppen egy hangszál műtéten estem át, fél éven keresztül nem beszélhettem, ezért egy kis sárga füzet segítségével kommunikáltam az emberekkel. Első találkozásom Ruszt Józseffel úgy zajlott, hogy leírtam valamit, majd az orra alá toltam a füzetet. Hogyan fogadott benneteket? Rendkívül nyitott volt, és pozitívan fogadta a megkeresésünket. Azt mondta, hogy a Színművészetire nem teszi be a lábát, menjünk mi a Budapesti Kamaraszínházba, ahol akkor művészeti vezető volt. Beszélgetni kezdtünk az elképzeléseinkről, és végül közösen a Hamletet választottuk. Az igazgató, Szűcs Miklós is támogatta az ötletet, felajánlotta, hogy a színház művészei közül bárkit meghívhatunk a produkcióba. Termékeny másfél hónapot dolgoztunk együtt, leírhatatlan, mennyi mindent tanultam ezalatt Ruszttól. Utána Valló Péterrel megcsináltuk az Isten Ágnesét, majd jött Kiss Csaba Animus és Anima című darabja Tordy Géza rendezésében. Nagy fájdalmam, hogy a Rómeó és Júliával, amelyet szintén Ruszt rendezett, csak az előbemutatóig jutottunk, és nem folytatódott a munka, mert megromlott Ruszt és a színházvezetés viszonya, így az a szerep bennem ragadt, és nem is voltam benne különösebben jó. Hogyan lehet megfogalmazni, miként hatott rád Ruszt, mit lehetett tőle megtanulni? Fantasztikus pedagógus volt. Kifinomult érzékkel nyúlt a színészhez mint „alapanyaghoz”, mindenkinél megtalálta a hozzá leginkább illő eszközt, amitől meg tudott nyílni az adott színpadi pillanatban. Bejárkáltam más rendezéseinek a próbáira is, sosem felejtem el, amikor Gálffi László (fotó: Falus Kriszta)