Család és Iskola, 1961 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
A pedagóguskongresszus tapasztalataiból A szülők egyre képzettebb nevelővé kell, hogy váljanak idestova két hónapja, hogy a Pedagógusok Szakszervezete megtartotta VI. kongresszusát. Egy-egy ilyen tanácskozás mindig fontos állomása a mozgalmi munkának, megtett kilométerekkel mögötte és a további út programjával előtte. De, bízvást állíthatjuk, ez a mostani kongresszus mind körülményei, mind mondanivalója folytán minden eddiginél jelentősebb. S éppen ez a rangja indokolja, hogy az eseménytől némileg messzi is néhány szót szóljunk róla. Annál is inkább, mert gondolatai, célkitűzései most áradnak szét a sajtó vissza-visszatérő cikkei, a téli szünetben megtartott szakszervezeti tanácskozások, valamint a küldöttek beszámolói révén — az iskolákban. És innen egyaránt feladata ez az iskolának s igénye az otthonnak — a családba és mindenüvé, ahol a család tagjai dolgoznak. A főtitkári beszámolót követő színes vita legelső felszólalója, Schiró Ödön, budapesti igazgató mondotta: „Iskoláinkkal szemben ma az a követelmény, hogy a holnapia neveljen.” Hogyan oldhatjuk meg ezt a roppant feladatot? A kongresszuson óvónők, falusi pedagógusok, középiskolai és egyetemi tanárok apárt, az állam és a szakszervezeti mozgalom tisztségviselői adták meg a választ, amely valahogy így fogalmazható egy mondatba: csak úgy, ha az ifjúság oktatása-nevelése az egész társadalom feladata lesz, azé a társadalomé, amelyben ott rajzolódnak ki már — eszmékben, emberekben, társadalmi és gazdasági viszonyokban, intézményekben a holnap körvonalai. Eddig évszázadokon át a pedagógus nevelt, a hivatás jogán, a szülő pedig a természet jogán; az egyik többé-kevésbé tudatosan, a másik leginkább ösztönösen. Most a mi világunkban is a pedagógusoké a főszólam a nevelésben, de mellettük egyre képzettebb pedagógusként kell felsorakozniok a szülőnek, úgy is mint a gyermek anyjának, apjának, de úgy is, mint szocialista társadalmunk dolgozójának, aki az üzemben, vagy a tsz-iven oktatja a gyermekeket a gyakorlati élet ismereteire, emberségre, erkölcsre, szocializmusra. És mindenütt: iskolában, üzemben, családban, az otthon meghitt, őszinte, az egyet hívő, akaró, cselekvő emberek légkörében, a szocialista világnézet és élet atmoszférájában. Utópia mindez? Nem, hanem napjainkban, részvételünkkel bontakozó valóság, hisz ennek az ajtónkon kopogtató és az egész országot betöltő új iskolának alapokmányát, az iskolareformot most vitatják , a magyar dolgozók milliói: az üzemekben, hivatalokban és munkájuk végeztével otthon, a családi asztal mellett, mindennapi gondjaik sorában. A Család és Iskola szeptemberi számában — „Politechnikai oktatás falun” címmel — Féja Géza írását olvashattuk. A cikk minden erényével és hibájával együtt figyelemre méltó és tanulságos. Figyelemre méltó az az őszinte szándék, amellyel a cikk írója felismeri, hogy a falusi ifjúság nevelésében és oktatásában az eddigiekhez képest valami nagyjelentőségűen új dologról van szó, amelynek során „meg kell mutatnunk az új falunak a korszerű mezőgazdasági termelésnek az egész távlatát”. Tanulságos azért, mert az is kitűnik a cikk olvasása közben, hogy Féja Géza nem egészen helyesen és jól értelmezi a politechnikai oktatás lényegét. Már a címben kifejezett problémafelvetés is félreértésre adhat okot. (Azért is tettem idézőjelbe a címet, és azért is tartom szükségesnek, hogy röviden foglalkozzam a politechnikai oktatás helyes értelmezésével.) A címből kiindulva minden bizonnyal arra gondolhat az olvasó, hogy a politechnikai oktatásnak „falusi” és „városi” változata van. Arra is gondolhat bárki, hogy a falusi politechnikai oktatás mindenféle elméleti képzéstől elszigetelt, egy tantárgyra korlátozott, valamiféle kizárólagos gyakorlati tevékenység, faültetési, méhészkedési mozgalom, afféle „háztáji civilizáció”. A cikk írója óva inti az olvasót (és talán az illetékes hivatalos fórumokat is), nehogy „a rádió összeállításával vagy javításával kezdjük” a „technikai oktatást”. (Amiről persze, szó sincs!) Ez a megállapítás egyébként annak a magyarázata, miszerint „ajánlatos óvakodnunk attól, hogy a falusi oktatást egyszerűen a városi gondolkodás és életszükségletek kaptafájára húzzuk”. Én nem hiszem, hogy a rádió (és miért ne tennénk hozzá, hogy pl. a televízió) a városi élet kaptafája lenne a falusi ember számára, mint ahogyan meggyőződésem, hogy nem kaptafa a villany, a rekamier, a motorkerékpár, az autó, a villanyvasaló és a porszívó sem. De nem az a falusi lányok nylon blúza és magassarkú cipője sem, a háziszőttes és a papucs helyett, mint ahogyan nem az a falusi gyermek kezében a töltőtoll, a palavessző helyett, és nem az a Gárdonyi Géza által leírt berliner kendőbe burkolt, hidegtől-fagytól pirosra csípett kezű lábú gyermeken sem a mackóruha és a télikabát. De nem az a petróleum ai