Család és Iskola, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1964-01-01 / 1. szám

TÖRÖK SÁNDOR A beszéd szempontjából például A beszéd szempontjából is határozottan enyhül a helyzet. Az ő javukra ter­mészetesen, vagyis hogy a gyerekek javára. Magam ma már egyre aláhúzottab- ban a felnőttek közé szá­mítok, mondhatnám bevet­tek maguk közé és nemegy­szer teljesen nyíltan beszél­nek előttem. így aztán eléggé jól ismerem a hely­zetet. Egészen bizalmasan, mint egyik felnőtt a másik­kal, úgy közölte velem egy apa nyolcéves gyermekéről: — Mégis csak tűrhetet­len, hogy mindenbe bele­beszél. Ezt valamelyes mentege­tőzésképpen tette hozzá az én számomra, amikor a fiút kiküldte a szobából a TV elől, mondván: légy szíves EW KEZDŐ FELNŐTT EMLÉK-, IRATAIBÓL foglalkozz a magad dolgá­val. A gyerek ugyanis a hír­adóban mutatott dolgokról folyton megkérdezte, hogy mi micsoda, miért, kinek, mettől-meddig, mivégre, és hogyan. Mikor én akkora voltam, mint ez a gyerek, ennél az apánál sokkal óralánco- sabb-bajuszosabb nagybá­csik és a mai néniknél szintén sokkal nénibb jel­legű nénik gyakorta így figyelmeztettek: — A gyerek akkor beszél, ha kérdezik. Némelyek ezt különösen oktató hangsúllyal és félig súgva közölték, fölemelt mutatóujjal, így fokozva a pedagógiai hatást. Volt olyan erősen felnőtt, aki szerette hozzátenni: — Az én időmben a gye­reknek hallgass volt a neve! E fokozatok, íme, vissza­felé az időben erősödnek ... és minden nemzedék, úgy látszik, úgy találja, hogy az ő idejében össze- fogottabb volt az illemrend és szűkebb a gyermek bele- beszélési joga, hogy úgy mondjam. — De bocsánat — mon­dom, egykori magam nevé­ben és mai tapasztalataim birtokában — bocsánat, én figyelek, és látom, hogy ép­pen most figyelek kitűnően és minden jel arra vall, hogy nekem most beszél­nem kell, én most éppen tanulom a világot. Mond­hatnám — egykori magam nevében és mai szóhaszná­latomban — én most szen­vedélyes objektivitással megkezdem a világ fölmé­rését, a tapasztalatok re­gisztrálását, az összefüggé­sek fölfedezését, ne tessék haragudni, bácsi kérem, de nyolc éves vagyok, mikor beszéljek, ha most nem? — Mit szólnál, te óriás, ha én öt-hat éves korom­ban azt mondanám neked a felszólításra, hogy hallgas­sak, azt mondanám, lába­mat egymásra vetve, mint te, és ujjaimmal térdemen dobolva, mint te, azt mon­danám: Nézd,. öregem, ne­kem ez igen fontos, és vedd fontolóra, hogy én konkrét dolgokról beszélek. Én nem társalgók, mint te, ne ha­ragudj, én érdeklődöm affe- lől, hogy környezetemben mi micsoda, és hogyan bo­nyolódik. Ennyi az egész. Hogy néha kissé túlkapok? Ez már vele jár. — Meg aztán — zavar­ban vagyok... — memó­riám kitűnően működik és messzire hord... — így folytatnám öt-hat éves ma­gam —, hiszen ti alig vár­tátok, hogy én megszólal­jak! Eleinte kértetek, kö­nyörögtetek nekem, hogy beszéljek, beszéljek, beszél­jek... hát most beszélek. Előbeszéltetek nekem, én megtanultam e csodás tu­dományt tőletek! Hálás va­gyok érte. És most alkal­mazom. Rajtatok. Körül­imádtatok engem, hogy be­széljek, még abban az idő­ben, amikor ennek a műve­letnek nálam a technikai előfeltételei szunnyadó ál­lapotban voltak körülbelül, és az volt a dicsőségteljes közületek, aki rá tudott bírni engem egy-egy sik- kantásra. Minden hango­mat tovább adtátok, ünne­peltétek. És értelmeztétek: ez azt jelenti, az meg azt jelenti nála. Nála — ez én voltam. Volt idő, hogy az idézetek jórésze a család­ban tőlem származott: ő azt mondta, hogy . . . Minden előcsücsörítésért, amit kap­tam tőletek, hálás vagyok, de higyjétek el, ez mind oka annak, hogy ma azt kérdezem apától, mondja el, mi az, hogy hőerőmű, és közlöm N. nénivel, hogy ne csöngessen be folyton, mert anya nem győzi utána tö~ rölgetni az előszobában a linóleumot. Ilyeneket mon­dok, megtanultam beszélni. — De hadd folytatom, már engedj meg ... előbb ti kérdeztetek tőlem. Min­denféle olyan dolgot, ami­ről nagy ravaszul tudtátok a pontos választ! Hol a lámpa? Hol a kicsi füle a fiúnak? És a másik füle neki? Hol az ablak? Las­sanként megjött az étvá­gyam és most egyre több olyan dolgot kérdezek visz- sza, amelyre nem vagytok ilyen körültekintően felké­szülve. Hogy hol a lámpa, ebben már megegyeztünk. Hogy melyik a másik fü­lem, ezen is túl vagyunk. Most mondd el kérlek az atomreaktort, és mondd el, hogy hogyan lesz a gyerek egyáltalán. Te kezdted, ne haragudj, hogy ismétlem, te kezdted és én nem állha­tok meg fejlődésemben, bo­csáss meg ezért a nagy­képűségért is, de én nem tarthatom vissza magamat ott, hogy hol a lámpa, meg hogy melyik az én kicsi fülem. — Egyébként persze te ezzel sem volnál megelé­gedve, gondold el, ha tizen­öt éves koromban ahelyett, hogy szerelmi ügyeimmel zavarnálak, ügyesen ismé­telném a régi műsort: ott a lámpa és ez az én kicsi fülem! Nem tizenöt éves koromban én belebeszélek mindenbe. Sőt „mindent jobban akarok tudni”, mi­közben esetleg „leintelek” és „fölényes vagyok” és olyanokat kérdezek, hogy te belepirulsz. És dadogsz. De nekem ezt is tudnom kell, beláthatod. — Ne vedd rossz néven kérlek, hogy így kitálalok, de hiszen téged idegesít az is, ha egy kicsit — jó, so­kat — például ugrálok. Ne mászkáljak, mi? Izgek, mozgok, mi? Na de úgy­szintén a mozgást is te éb­resztetted elő tagjaimból és én ezért is hálás vagyok. Most mozgok neked. Emlé­kezetedben ott kell lennie a pillanatnak, amikor én^ felálltam és elindultam. Ragyogtál. Hálás tanítvány vagyok, nyüzsgésemet ne­ked dedikálom: a mester­nek el nem múló barátság­gal! — de most körül kell futnom az asztalt. — Gondold ei. kérlek, s zárjuk le a témát, ha azt mondanám neked, akkori helyzetemben és mai elgon­dolásaimból — gondold el, főként e kettő zavarja nyu­galmadat: gondolkozással egybekötött beszédem és mozgásom. Következtess to­vább, könyörgöm... ha ilyen zavaró volna szá­modra. hogy én a szememet használom, és nézek... hogy a fülemet, és hallok .. . és így tovább — ízlelem a világ ízeit, felszívom az illatait, tapintom a felüle­teket s te rámszólnál: ne tapints folyton! — Már megengedsz, de ér­zékszerveim teljes össz­hangját be kell gyakorol­nom ahhoz, hogy teljes jogú felnőttjévé váljak vi­lágomnak és rászólhassak az utánam következő nem­zedékre: ne mozogj foly­ton, ne szólj bele!

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents