Család és Iskola, 1965 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1965-01-01 / 1. szám

Anyák-Apák — és minden Fel­nőttek — tovább idézünk a diák­lapok hasábjairól. Egy színházi beszámolót így kezd szerzője, Katona Márta: „Régen is h­oltak túlhajtásai, merészségei és a kísérletezés lázában ki nem forrott cselekedetei az ifjúságnak. De ma ez a teljes szembefordulás a régivel, az azt képviselő felnőttekkel, és az új minden eddiginél hevesebb, talán túlságosan is heves óhaja hajtják az ifjúság jelentős részét, afelé, hogy az új életmód, erkölcs — vagy külö­nösen itt, a szocialista táborban, a munkakörülmények, teljesítmények — megváltoztatása, átalakítása ér­dekében furcsa, kissé zajos, néha dühös, és néha bizonytalan, im­bolygó álláspontot tartson szentnek is védelmezzen.” Két műhöz fűzi ilyen, mondhat­nám éles és óvatos reflexióit, egy angol, és egy szovjet íráshoz. Os­borne Dühöngő ifjúsága az egyik, Akszjanov Kollégák című darabja a másik. A két kitűnő elemzés azon­ban egyben ürügy arra, hogy magá­ról a gyermek-ifjú-felnőtt-kérdésről elmondja a véleményét. Hiszen cik­kének címét sem a bírált darabok adják, írása élén e felkiáltás áll, így: MIÉNK A JÖVŐ! Sőt, az alcím beljebb vezet a problémába: „KÉPES LESZ-E A MAI IFJÚSÁG FELVÁLTANI A FELNŐTT GENERÁCIÓT?" Ugyanabban az óvatosan éles megfogalmazásban — s igen szép bizakodóan — így zárja mondani­valóját: „Feleletünk világos a cím­ben feltett kérdésre: a felnőtteket felváltó nemzedék még csak most van érlelődésben. A szovjet fiatalok — természetesen a magasabbrendű társadalmi környezet hatására — csak apró, felszíni jelenségekben követik a világméretű ifjúsági moz­galmakat. A Dühöngök, a Jimmy-k pedig még nem látják tisztán a cse­lekvés célját, nem ismerik fel az erőket, de szerelmükben erkölcsö­sek, tiszták, és ez lesz alapja fejlő­désüknek.” Ezek a lapok változatosak. Tessék megnézni, így figuráznak ők afölött, hogy hogyan érik negyedikessé az elsős kislány: Szalvátások figyelvmi Szalvétaso­rozatot adott ki a dorogi KI mit gyűjt klük» A sorozatban lavó 75 szalvéta az eddigi olympiában ki­vívott magyar győzelmeket ábrázol­ják* Az érdekes szalvétákat elkül­dik a külföldi testvérkluboknak is» Igen ám, de — kedves Anyák- Apák, és minden más Felnőttek — ezek a szalvétátok lesznek a dühön­gök és a kollégák és pedig most rög­tön, mindössze nyolc-tíz év múlva, 1975 körül... Ezek építik fel azt a szociális otthont, amelyben én agg­­ságom napjait szándék­szom tölteni — 1980—85 — ezek vizsgálják felül egész életművünket — 1995—2000 . . . Akit ma leküldök tejért, és aki visszaszól a közért-kiszolgálónak, és az erre neki, erre tanítanak az isko­lában? — ezek döntenek mikor a világ az évezred fordulóján átcsikor­­dul új sarkaiba, ezek intézkedni fog­nak háború és béke dolgairól, min­denről — övék a jövő! És m­i neveljük őket. Mi vagyunk az ő környezetük. Mi hirdetjük azt, hogy csak a példa nevel igazán ... Hozzánk való viszonyukról idézek egy másik lapjukból: „Kedves szü­leinket és nevelőinket kérjük, gon­doljanak arra, nem takar-e az ér­des külső sokszor nagyon is érzé­keny bensőt? Tudom magamról, elő­fordulhat az is, hogy azokat a tüs­kéket, melyek belülről szúrnak, ki­felé fordítjuk és megsértjük azokat, akik jóindulatúan, de kellő tapintat nélkül közelítenek hozzánk. Bizony itt hibásnak mondható az illetékes fiatal, de ugyanígy mentsége is ez a fiatalság, hiszen tapasztalatlan. Ha ilyenkor megpirongatják, de külö­nösen, ha nyilvánosan megszégyení­­tik, nincs más fegyvere, csak az ellenállás. Van, akit szemtelenség­gel vádolhatnak ilyenkor, de van olyan is, aki konok hallgatással rea­gál.” Térjünk vissza az elejére, körré zárva e bemutatót, nézzük ismét, s most verses formában, kik azok — kik­ azok-mik-azok —, hogy: „mi fia­talok!" Egy önképzőköri pályázaton díja­zott versből (Koncz Ildikó írta) má­solom ide: Képzeletünknek a föld is szűk már, szárnyas ujjongva csillagok honába „miért ne?!” ... S perc sem­ kell, Ikarus perzselten zuhan le Riasztón tört reá az „atom­szörny" réme. Egy másik szakasz a versből: Tavaszi csermelyként gáttalan rohanunk, Kacag a kék­ égbolt, a nap oly ragyogó Vidáman lendülünk,­­ át az akadályon, Hurrá! Csak előre! Mienk a földgolyó. Kell-e felhívnom a figyelmet arra — kedves Szülök és más Felnőttek —, hogy e strófa végső szavai milyen azonosak a darabelemzés első sza­vaival: „Mienk a jövő!” — „Mienk a földgolyó!” S hogy a magányos kamasz csak bánataiban, vagy ját­szott bánataiban magányos s akkor én és én és ismét én — de a vilá­got birtokba vevő ujjongásainak alaphangulata ez: mi és mi és a mienk ..mi vagyunk azok! Aggódás kavarog e verssorokban és nagy vidám ujjongató erők, bi­zalom és bizalmatlanság — s így to­vább. Még két sor ebből a tárulkozásból hogy: ilyenek vagyunk.... Igaz! — mondja — Tapasztalás nincs még birtokunkban, — de küzdünk érte, mi „tudni” akarunk! „Tudni"... — az ifjú szerző maga tette idézőjelbe e szót versében, ő emelte ki mondanivalói halmazából,­­jelezte oly fontos voltát s megha­tott örömmel utánzom, igen, ez a jó, ez a szép, így igaz, s erre még visszatérünk: ők „tudni” akarnak. (T.) És íme egy még üdébb híradás:

Next