Család és Iskola, 1965 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
vés Olvasóink, az alapokat, a tágabb körvonalakat — hol vagyunk, mi elé megyünk. Azt szokták mondani, hogy a gyermekeken mérjük öregedésünket. Nézzük meg hát így azokat, akik utánunk következnek, azokat, akik mint gyermeksereg és ifjúság körülvesznek bennünket. A m idején születtek, ma átlag húszéves ifjak, ők azok, akiket a felnőttek ma nem győznek dicsérni és elmarasztalni. De most ilyen szempontból nézzük: ők azok, akik a romok közül elindultak, s tíz-tizenöt év múlva tanítanak, építenek, gyermekeket vezetnek kézenfogva. Ez — visszamutatva Maguk között című cikksorozatunkra — rövidesen itt lesz — 1975— 80-ban... Milyen furcsa ma leírni ezeket az évszámokat ... rohanvást közelednek pedig: 1980—81— 82... A hetényegyházi térképrajzolók nyomulnak utánuk, száz és százezren — s millión és millión a tágabb körképen. Az úttörők velük, akik elsőnek mentek át kék autóbuszokon az új Erzsébet-hídon, s mind a mai általános iskolások, tíz évre rá — 1985—1990-ben — ezek negyven, negyvenöt évesen, életük teljében, alkotó erőik legjava kibontakozásában, cselekvően állanak a történések közepette, amelyeket mi most előkészítünk. És még tovább: aki most születik — világviszonylatban ugrásszerűen növekvő milliókban kell beszélnünk, mint ez köztudomású — milliárdnyian a csecsemők kiknek ma annyi előjoguk van, hogy anyjuk karján közjárműre szállhatnak azon az ajtón, amelyen egyébként csak leszállni szabad — ezek hozzák majd a törvényeket 1990—91... 98—99-ben — harmincöt esztendősek lesznek azon a fordulón, amikor átlépünk a kétezredik esztendőbe. Amint az évezred küszöbe fölött „új sarkaiba csikordul át a világ” ők éppen javában intézkednek. Most gondoljuk el: mi neveltük őket, mi vagyunk az ő gyermekségük környezete... „A marxizmus mint a proletariátus forradalmi ideológiája — írja Lenin — azért tett szert világtörténelmi jelentőségre, mert korántsem dobta el a polgári korszak legbecsesebb eredményeit, sőt ellenkezőleg magáévá tette és átalakította mindazt, ami értékes volt az emberi gondolkodás és kultúra több mint kétezer éves fejlődésében.” (Lenin: A proletárkultúráról.) Ember az embernek, idő az időnek, korszak a korszaknak őse és utóda. A Lenintől idézett „több mint kétezer év”-et — hadd bontsuk ki legalább szaggatott vonalakban. Mi közvetlenül a görög—latin korszak örökösei vagyunk, mestereink a régi Athén és az antik Róma. S azok számára is, akik nem „tudnak” róla. Életének ilyen alapelemeit nemcsak könyvből tanulja az ember, de belélegzi. Mert nincs egyedül. Mert közösen él a többi lényekkel. Ám a görög-latin kultúra mögött ott az egyiptomi-asszír-babiloni-kald-héber kultúra, melyet ők, a görögök, a rómaiak megörökölnek, s természetesen egy ideig együtt hullámzanak. S ezt az egyiptomit az írásos és faragott-festett maradványaiból jól kitapogathatóan — táplálja az előző, vele összeérő ős-perzsa kultúrák sora ... De még ennek is megközelíthető, a nagy eposzokon s mítoszain át, a visszafelé való folytatása, a másod harmad virágzásában is folyton továbbható hajdani, ősi India. Mindezt olvasva-nézve-tapintva-kikövetkeztetve fel lehet tételezni, hogy ez a „legvégső” sem a semmiből állt elő. Jogos a feltevés, hogy a vízözön-mondák túlpartjáig, akár „a mesés Atlantisz”-ig elérhet egykor az emberi tudat. Hiszen mindezt az emberi tudat hordozza. S az ember tudati képességeinek fejlődése egyre gyorsuló ütemben pörög. Az egész világfejlődés a szemünk láttára gyorsul. És mindent mi teszünk, mi, emberek, tudva és nem tudva, de mi hordozzuk az összes világtörténéseket. A kultúrkorszakok egymásba öm— minden nap, perc, pillanat... — minden esztendő új és minden előző idő benne van. Minden ember új és minden előző ember benne van. Minden kultúra új és minden előző kultúra benne van. A gyermekkel mérjük azt a személyes időt, ami az enyém? A kultúrákkal viszont — a korszakok egymásba folyásával — mérjük azt a nem személyes időt, ami a miénk. Az emberiség öregedését a kultúrkorszakok egymáson át növekedése jelzi. S ahogyan egy ember lehetetlen egyedül, elődök nélkül — és lehetetlen egyedül a többi ember nélkül — úgy egy kultúra is lehetetlen egyedül: elődei és a környező kultúrák nélkül. 4