Család és Iskola, 1968 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
hogy ha tehetsége és kedve van hozzá, mérnök vagy tanár legyen. Nem önző az a szeretet, amely megkötöz — bűnös! VANNAK alaptalan panaszok is. Hogy rossz — szürke! — az ivóvíz. Szürke kissé, mert százhúsz méter mélyről jön. Hogy beteg a gyerek tornaóra után, nem tud lábra állni... Nem beteg, izomláza van, mert testének olyan részeit mozgatta tornaórán, amelyeket különben nemigen hasztálna, de ez egészséges. A legtöbb ilyen és ehhez hasonló panasz, aggodalom könnyen megoldható, elűzhető. A szülők forduljanak bizalommal a nevelőkhöz, mindenekelőtt Dani Endre igazgatóhoz — ő az iskola igazgatója is — aki olyan jól érti és érzi ezeket a gondokat. Az első félév során két alkalommal eljöttek már a nevelők, tanárok a tanyára, hogy beszélgessenek a szülőkkel. Eljönnek ezután is. Ezeket az alkalmakat használják föl, mondják el véleményüket, tegyék föl kérdéseiket, adjanak ötleteket, mit hogyan lehetne jobbá tenni. Van még megoldani való. Például a gyerekek hétvégi hazaszállítása, amely elég bizonytalan. Milyen jó lenne, ha kaphatnának valahonnan valamilyen gépjárművet, amely csak az övék lenne. Az úgynevezett „lóbusz” — lóval vontatott nagyobb kocsi, legjobb esetben ponyvával lefedve — hideg is, lassú is és — ahogy láttam — rendszertelenül közlekedik. Előfordul, mondták a szülők, hogy a gyerekek gyalog vágnak neki szombaton a tizenkét kilométeres földútnak. A GYEREK a tanyai kollégiumban más környezetbe kerül, ahol jobban kinyílik a szeme, többet tanul és tapasztal, rendszeresebben él. A jobb kulturális körülmények, külsőségek azonban nem feledtethetik — és nem pótolhatják! — a szeretetet, az érzelmi törődés melegét, a családi légkör bensőségét. A tanyai kollégiumokban éppen ezért nagy figyelmet kell a nevelőknek fordítani a gyerekek érzelmi életére, igényeire. S nemcsak Vaján, hanem az országban mindenütt. Ott meg különösen, ahol alsótagozatos gyerekek is bekerülnek a kollégiumba. Végigjártam Vaján a hálókat, beszélgettem a gyerekekkel. „Sírtatok-e — kérdeztem — mikor ittmaradtatok?” „Lefeküdtünk sorban a szőnyegre — mondta az egyik kislány — és éjjel kettőig sírtunk.” Meg kell könnyíteni nekik az életformaváltást. Szülőknek és nevelőknek egyaránt. Akkor szereti a szülő okosan gyermekét, ha búcsúzásnál „nem csinál jelenetet”, ha nem beszél otthon a kollégium ellen, ha nem ír a gyereknek olyan levelet — mint előfordult —, hogy szökjön haza. „NÉZD CSAK, már nem is törődik velünk! Mi már nem is kellünk neki!” — mondta egy anya fájdalmas sértettséggel a kollégiumban, mikor látta, hogy fia elmerülten kezd játszani és társalogni új barátaival. Mit tudnék erre válaszolni? Hogy nem úgy van az egészen? Hogy ez az élet rendje? Hogy ami a gyereknek jó, az a szülőnek nem lehet rossz? Igen, ezt az utolsó mondatot mindenképpen. H. B. 5