Gyermekünk, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
romlás megelőzése érdekében — ha ugyan D. I. esetében még lehet tenni valamit. Itt van előttünk D. I. szélsőséges — bírósági! — ügye, lejtőre került élete, a sok kis mindennapi helyzetből összetapadó ijesztő helyzet, s végül az egy év szabadságvesztés. Keressük az elcsúszás korábbi pontjait és okait, hátha közelebb jutunk ezzel a megoldáshoz is. Mert D. I. élete, ügye megoldatlan, a javító szándékú szabadságvesztés — annyi más büntetéshez hasonlóan — könnyen zárulhat eredménytelenséggel. Faggassuk hát a körülményeket. Beszéltem G. István hatodik osztályos kisfiúval, D. I. egyetlen féltestvérével, aki már az anya új házasságából született. Anyjával, apjával és egyik féltestvérével él a három szoba összkomfortos lakásban. (Tanácsi juttatás.) Anyja aznap ment kórházba, hogy náluk voltam. Apja, aki segédmunkás, kőművesek mellett dolgozott, testvére éppen munkát keresett magának. István egyedül volt otthon a nagy és kissé elhanyagolt lakásban. I.-ről közömbösen beszélt, nem érezte hiányát. Valami baj volt vele, mondta, aztán vállat vont, megvagyok én magam is, nélküle is, nélkülük is. — Szomorú, gyanakvó kisfiú G. István. Beszéltem egy előadóval, D. I. egyik ügyintézőjével a sok közül. Fiatal, lelkes szakember, akiről azt is mondhatnám, hogy a szívén viseli D. I. sorsát. Talán túlságosan is a szívén, túlságosan is az érzelmek oldaláról közelíti meg a „problémát”. D. I. olyan fajta lány — nő! —, mondta, aki mindenkivel kikezd, mármint minden férfival. Lehet, hogy nem tehet róla. Örökölte. Beszéltem egy igazgatóval, aki azt mondta, hogy D. I. már magzat korában károsodott. S már 5—6 éves korában is jobban vonzódott a nevelőapákhoz. Jellemző. Ilyen az egész család — mondta. Beszéltem egy nevelőnővel, aki azt mondta, örül, hogy megszabadultak D. I.-től, bár tudja, hogy ezzel nincs megoldva a „probléma”. Sajnos. De a lány nagyon rosszul hatott a többi gyerekre. És a munkásszállás, amely az intézet mellett volt, az sem tett jót erkölcsi fejlődésének. TÖPRENGÉS Beszéltem ügyintézőkkel és nevelőkkel, szakemberekkel és szakképzetlenekkel, jártam a bíróságon, intézetekben, hivatalokban, olvastam az aktákat, leveleket, tanúvallomásokat — és most elég kevéssé tudok csodálkozni D. I. sorsán. Persze felelős ő is. A K.-i intézet tanulószobája. Együtt vannak az egészséges és a fogyatékos gyerekek — a korrepetáló pedagógusnak nincs könnyű dolga .