Család és Iskola, 1875 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1875-07-15 / 12. szám
I. évfolyam. 12. szám. CSALÁD és szülők, kisdednevelőit, tanítóit és a nevelésüigy barátai számára. Kiadja a kolozs-dobokamegyei néptanítók egylete. FŐMUNKATÁRSAK : Kozma József és Szabó Endre. Megjelenik — július és augustus havakat kivéve — havonként ! E közlöny béltartalmát illetők a szerkesztőnez (lakik a belkétszer, legalább egy ívnyi tartalommal, y fő-középutczában 31. ez. a.); az előfizetési pénzek, hirdetések és reklamáuras egész évre 3 frt, félévre X frt 50 kr. A cziófő pedig — Gazsi József egyleti pénztérnok czimén — a kiváló Pályázatok s egyéb hirdetések petit soronként 5 krral számittatnak. A hivatalba (kurta szappanutcza 15. sz. a.) küldendők. Váradi Károly: NEVELÉS-OKTATÁSÜGYI SZAKKÖZLÖNY, FELELŐS SZERKESZTŐ : A női kézi munkatanitásról, mint a nőképzés egyik leghathatósabb eszközéről. Jelenleg az egész világ foglalkozik a nőneveléssel. A szülők versenyeznek egymással, melyik iskolába adják leányaikat; hol tanulnak (a legrövidebb idő alatt) legtöbbet; s hol tanítanak (nézetük szerint) a legjobban. Mindenki elismeri, hogy mind, a leendő házinő és családanya, mind pedig a leendő tanítónő neveltetése eléggé fontos, s hogy ennek minősége tüzetesebb megfontolást s az eddiginél több figyelmet kíván. Az elemi s polgári iskolákban, valamint a tanítónőképezdékben, nagyon kevés eltéréssel, ugyanazon tantárgyakban oktatják a leányokat, mint a hasonló iskolákban a fiukat, s ezzel a tulajdonképeni oktatásnak mindkét nem részére eleget tesznek. De váljon eleget tesznek-e a nevelésnek is? „Nem jó tanító, aki csak tanít, s nem nevel is egyszersmind ! “ lesz reá a felelet. Igaz ! Azonban a nőknél egy a fiukétól eltérő, különleges célt is kell szem előtt tartanunk, mert habár a nőket is először mivelt nőkké, de másodszor — hála Isten! s dacára minden teljes egyenjogosítási eszmének — még jó, szelíd, kedélyes és házias nőkké is kell képeznünk; s csak végül kell nekik, a reájuk is bekövetkezhető szükség és egyéb kedvezőtlen körülmények esetére, önálló kenyérkereseti képességet nyújtanunk. Oly nő, aki nem mivelt, nem lehet jó házinővé, s működjék bár nyilvános pályán, de ha nem szívjóság, és nem kedélyesség, hanem feltűnési vágy, ideges — sokszor oktalan — tudálékoskodás jellemzik, s mindenütt és mindig csak zajjal és lármával szeret föllépni: kellemetlen jelenség lesz, s legkevésbbé sem hivatott arra, hogy másokban vágyat keltsen az ő példája követésére. Mindenki azt fogja róla mondani: „Ez nem is nő!" Épen azért, most az imént hangsúlyozott három követelmény közül arról fogunk szólani: milyen legyen a jó, a szorgalmas házinő. Nem mintha a másik kettő kevésbbé volna fontos, hanem, mert az általános műveltség megszerzése módjáról már gondoskodott a törvény , s ugyanaz önálló fentartási módot is biztosított a nők részére, a tanítónőképezdék felállítása s a gyermekkertésznőket képző intézetek segélyezése által. De az ezekben képzett nők is mindenek előtt nők, akik elsősorban családalkotásra vannak hivatva, s ha arra valók, előbb-utóbb férjhez is mennek. Ebből újra azon szükség áll elő, hogy az önállóságra nevelt nők is jó és szorgalmas házi nők is legyenek egyszersmind. Tehát, minden rendű s rangú leánytanintézetben, a háziasság szellemében kell nevelni a növendéket. De minek ezt ily kiválóan hangsúlyozni ? Hiszen a törvény, amely minden szükséges kellékről gondoskodott, talán csak erről sem feledkezett meg ? Korántsem, sőt világos, hogy már maga a törvény célul tűzi ki a leányok tanításánál a háziasság fejlesztését. E cél kitűnik a nőnevelő intézetek részére készült tantervnek a neveléstan helyes elveire való utalása mellett, azon néhány tankönyvből is, melyek határozott utasítást foglalnak magukban arra nézve, hogy mily eltéréssel kell egyes pontokat a leányok oktatásánál