Márki Sándor: Sarkad története (Budapest, 1877.)
könyvet olvasunk el. Mennyi vértagadás! Vagy talán nem is az lehet, csak aluszékonyság. A kék dolmányos falusi bírótól föl a gyémántoktól ragyogó nádorig mindenki deákul akarta végezni a maga és a más ügyét, baját. Nem mondom én azt, hogy Sarkad ettől a hibától végképen ment maradt. Ha nem kell vala saját 12.000 hektárnál tágasabb határán túltekintenie, valószínű, hogy mindenütt magyar szöveg alatt feketéllik pecsétje; de dolga volt a vármegyével is, az ecclesiával is, a földesúrral is; úri embereknél pedig a deák szó járta; be kellett tehát vennie azt a hajdú-ivadékok természetének is. — Sőt odáig jutottak, hogy különben csak elemi iskoláikban gyerekeik is conjugálták az „amo“-t. Néhány deákos öreg gazdára még magam is emlékezem. Jobbára sírban pihennek már. Fiaik, unokáik egygyel boldogabbak, kénytelenségből nem törnek semmiféle idegen nyelvet. Kedvből megteszik akárhányan: a sarkadi derék földmívesek, iparosok gyermekei feles számban kezdik látogatni az ország főiskoláit s finomultabb ízléssel haza kerülvén, az odavaló viszonyokat csaknem észrevétlenül, de mégis nagyon módosítják. Oklevelek szerint bebizonyítható hetedfél százados múltja van ez alföldi városnak. Valami nagy jelentőségre soha sem vergődött; csöndesen fejlődött, néha csak tengődött , amint ez már szokás a rónaságon levő helységeknél. De egyet tudok felőle, s ezt az egyet, a megmaradt néhány adat után, bizonyosan tudom. Kiemeltem már, hazafias érzülete az egész ismert koron áthúzódó sajátság. Ahol a nemzet igazságos ügyeinek védelme forgott kérdésben, ott sarkadiak is ontották véröket; korán elfogadták azt a vallást, melyben oly sok biztosítékot tapasz-