Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1864-10-09 / 41. szám

965 Tengerhez kimentünk, mondtuk a tengernek: „Mélyebb tengere van itt e két kebelnek!“.. . Fölmentünk a hegyre, néztük a világot, S bárha boldog szemünk nagy világot látott, Mondtuk a világnak, kéttől megihletten: „Nagyobb világ van itt... itt e két kebelben!“... Azraela, Azraela, bájos Azraela! S most fekszem betegen, már csak félig élve, Nevedet susogom a szótalan éjbe ... Szemeim oly vágyva, epedve keresnek: Kezem vágyik fogni kezét a kedvesnek, — És te, Azraela! kezed nem is nyújtod: Más kedves karjában keresed a nyugtot — Azraela, Azraela, bájos Azraela 1 966 Hosszú évek után. Beszély, Győry Vilmostól. (Folytatás.) — Marie, te vagy ? — kiáltá Krausz úr a kapu alatt az örvendező szeretet hangján. Nem felelt senki. Krausz úr a falhoz tántorodott. Nemsokára jött a házmester is, lámpással az egyik s a kapukulcscsal a másik kezében. Kinyitotta a kaput, s mindketten visszarettentek. Egy lovas ember állt a kapuban. — Itt lakik Krausz Mátyás úr? — kérdé a lovas. — Itt! — felelt a házmester. A lovas e szóra minden egyéb felvilágosítás nélkül egy levélkét vetett a házmester lábaihoz; azzal sarkantyúba kapta lovát, s a város felé elvágtatott. Három másodpercz múlva úgy eltűnt a sötétben, hogy legfelebb csak az elhaló lódobogás jelenté meg az irányt, amerre távozott. Az apa, mintegy kőszoborrá meredve, csak állt, csak állt, s nem tudott a levélért lehajolni. A házmester vette fel s nyújtotta át neki. — Köszönöm, — mondá a zenész remegő szóval, és lakásába ment. A házmester pedig annyira meg volt lepetve ezen jelenet által, hogy még csak nem is mozgott, s elfelejtette, hogy senki sem fizetett neki kapupénzt. Ezután egy igen szomorú jelenet következik az eddig oly boldog kis hajlékban. Krausz úr feltette pápaszemét, odaállt a gyertyához, meg sem nézte a czimbatot, a levelet felszakasztá s olvasott. A levél Mariétól jött, saját kezével írta. Amit olvasott, így hangzik: „Kedves szüleim! Egy olyan lépést követtem el, amelyért most még bizonyára elitél a világ, de rövid idő múlva mindenki azt fogja mondani, helyesen cselekedtem. Tudtam, mert jó anyám mondá, hogy Szamosi úr meg fogja kérni kezemet; de érzem azt is, hogy Szamosi urat, habár véghetlenül tisztelem, de igazán szeretni képes nem leszek soha. Szívem másé, egy olyan férfiúé, akit szeretek, imádok, a ki oly jó, hogy az egész világ szeretetére érdemes. Ezen férfiúnak leszek nejévé, rövid idő múlva, s akkor az én kedves szüleim elhagyják kényelmetlen életüket, s hozzánk jönnek, hogy életük hátra levő részét nyugalomban, boldogságban töltsék. Esküszöm a nagy Istenre, ez a gondolat és szívem tiszta szerelme vezérlett e lépésre, s nem telik bele néhány hét, legfelebb hónap, és én tisztán fogok állani Kegyetek előtt, a világ előtt és az Isten előtt. Bocsássanak meg a fájdalomért, melyet okoztam, de szólnom nem lehetett. Isten áldása legyen kegyetekkel, a boldog viszontlátásig. Szerető leányuk Marie.“ Krausz úr nem tudta könnyezés nélkül végig olvasni e levelet ; szegény gyenge Krauszné pedig elkezdett sírni, sírni úgy, hogy Krausz urat néhány percz múlva annyira elfogta a rémület, hogy neje fölötti aggodalmában elfelejtette leánya által okozott fájdalmát. Krauszné sírását irtózat volt hallgatni. Kínos görcsök fogák el egész testét, ésannyira, hogy sírása alig volt egyéb, mint borzasztó jajgató nevetés. Nem telt bele félóra, mióta a házmester visszament a furcsa kapunyitás óta pincze-szobájába, midőn Krausz úr jajgatva rohant az alacsony ablakhoz, megzörgette úgy, hogy csak az Isten őrzé azt az ablakot, hogy izzó-porrá nem tört, s majdnem állati hangon zúgta le a szobába: — Az irgalmas Isten nevében, szaladjanak orvosért, mindjárt meghal a feleségem! Beletelt félóra, míg az orvos megérkezett. Már akkor régóta talpon volt az egész ház, csak a görcsös sírás némult el az anyának ajkain. Borzasztó csend volt a szobában, ahová az orvos lépett. — Alszik, c susogák a bentlévők, hogy az érkezők csendesebben jöjjenek. Az orvos odalépett az ágy mellé, megfogta a beteg jéghideg kezét, azután eleresztő csendesen, s fájdalmas megilletődött hangon igy szólt: — Alszik szegény, de a sírnak álmát aluszsza. Meghalt! VII. Másnap este, mikor a gőzhajó megérkezett , a világ legboldogabb embere szállt ki a pesti partra. Festetten, fenyőfa-láda és egy avult szürke köpönyeg volt minden málhája, azt kihozatta a hajóról, a sok ajánlkozó közül kiválasztott egy targonczással. — A háromdob utczába, — mondá az ifjú. — Hergott! — kiáltá a mellőzött targonczások egyike. — Frakker g’fallig ? — kérdé gúnyosan egy másik szemtelen. Gúnyolták az ittas ifjút, hogy olyan messze-útra nem megy bérkocsin. Szamosi Bertalan szive és lelke sokkal jobban telve volt a viszontlátás örömével, semhogy e haszontalan csőcselék megjegyzéseit figyelmére méltatta volna. A targoncza nyikorgótt, Szamosi pedig boldog ábrándokba merülve ment kalauza után. Szülei a legkészebb örömmel megadták beleegyezésüket kötendő házasságába. Szegény anyja nem tudott hová lenni örömében a nagy sírástól, hogy ő hát csakugyan megéri még azt a boldog időt, hogy fiát embersorban láthatja. A jó lélek százszor is elkérdezgette fiától, hogy milyen jövendőbelije, s ha ezerszer kérdezte volna is, Szamosi mindig új szépségeket tudott volna mondani kedveséről. A fiatal orvost ismerősei és jóakarói is reményén fölül szívesen fogadták, s olyan állást biztosítottak számára, hogy öröm volt a jövendőre gondolni! 81.