Csongrád Megyei Hirlap, 1959. március (4. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-01 / 51. szám
Vasárnap, 1939. március 4 E század A titkok rozsdája pikkelyekben hull, Egyre rágja a csontfogú idő... Szivek kohóiban ég a szörnyű múlt, vágyunk, álmunk a csillagokba nő! Roppant Irammal tör elő e század, a mindenségbe nyújtózik keze. Körötte porszemként hullnak a vádak, s pusztul a titkok rozsdás erdeje. Babonákat fonnyasztó hőség árad az agyak mélyén — érzem melegét — Szent ujjongás forrósítja számat: Hallom dobogni a szférák szívét. Röpíts álmokat valósító század, akár vihar a lenge, kis szelet, hogy hirdethessem. Elérjük a vágyat, melyért meghaltak érző emberek. Varsányi Péter Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok Nagyon mérges volt. Meghagy őrá hallgat mindenki. Az egész dűlő. Őrá... Ki az isten talál ki ilyesmit, hiszen ő tájára sem néz senkinek hónapokig? János bácsi irgalmatlanul mérges volt. Napok óta fortyogott, akár a lekvár az üstben. — Ott tanálták ezt ki a tanácsnál. Hát... Az anyyuk úristenit. Kitanálták, hogy ugrasszák az embert, — maga Jani bácsi így, maga Jani bácsi úgy, magát ismerik, maga 14 holdas tekintélyes gazda, oszt, ha maga belép, akkor mindenki belép a dűlőben. — Hm... Elég bolondok. Akkor is utánam gyűlnének, ha a kútba ugranék? ... — Dehát, hogy is lehetne, hogy mind rám hallgat? Pont rám. Hát mér nem rájuk, ott a tanácsnál? Se tudós ember nem vagyok, se tanácstag, mi a fenét látnának bennem, pont énbennem a szomszédok? Ne törődjön énvelem senki. Hagyjanak engem! Megvagyok nélkülük. Hm... — de ők, úgy látszik, nem tudnak meglenni nélkülem. Ezzel hagyta abba mindig. Délelőtt is, délután is, este is, éjfélkor is, meg hajnalban is. Aztán újrakezdte. — Hm... méghogy én. Pont én... Ugorjak elsőnek, aztán ugrik mind. Hogyne. Majd ha mindenki megy, én is megyek. Néha kiállt a tanyaház elé és hosszan vizsgálta a határt. A tanyákat. — Az ott az öreg Vörösé, amaz a Misa, amott Gajda, meg a koma. Jó gazdák. Mind. Velük nem is volna rossz éppen, dehát... Mer kezdjem én? Bement a házba. Az asszony hallgatagon tett-vett körülötte, mint mindig. Nézte. Mennyit változott — gondolta. — öregedett. Hát. .. nem csoda. A munkából fekszik, abba kel. Fejes, főzés, takarítás, piacozás, aprójószág, gyerek, aztán meg a többi. Van itt mindig elég dolog, megállás sohsincs. Soha... Azon kapta magát, hogy a tanácselnök beszédét ismételgeti. — Vagy nem az elnök mondta ezeket? Hát ki? Különben is — bánja a fene. Mondták, vagy nem mondták: igaz. Sok a dolog. De tán a tsz-ben nincs? Látom én mit csinálnak. • Ugyanazt, mint én, meg a többiek. Elírják a fedet, hogy megéljenek. Hát... Oszt mégis engem akarnak beagitálni. — Lépjen be, János bácsi, magának ott a helye a közösben. Megyhogy akkor megy a többi is. Az ördögbe. Azt se tudják, hányadán állok, mégis engem Vasárnapi tárca , ön figyelnének? Nem figyel engem senki itt a dűlőben, csak ugratnak ezek ott az elöljáróságon. Ahogy múltak a napok, egyre többet mérgelődött. Mindennap kijöttek hozzá az agitátorok, mosolyogva, barátságosan és híreket mondtak, hogy ez is belépett, amaz is, itt is mennek, ott is. Végül mindig azzal köszöntek el, hogy ez a dűlő addig meg nem mozdul, míg János bácsi bele nem fog. . . — Még én bele nem fogok? — mondta ilyenkor. — Hát, mit akarnak ezek? Hát, nem értik meg, hogy senkihez semmi közöm? Pénteken bement a tanácsházára. — Jó, hogy jön — köszöntötte az elnök —, éppen üzenni akartam, hogy itt van a miniszterhelyettes elvtárs és beszélni szeretne magával. — Velem? — hőkölt vissza. — Magával hát — mosolygott rá az elnök. — Mi a fenének? ... — Menjen csak, már várják. Bement. Még sohasem látott ilyen magas vezető személyiséget közelről. Múltkor hallotta, hogy járt itt egy miniszter, s valamelyik szomszéd is mesélte, hogy a kisfia minisztert látott a moziban és azt mondta, olyan vöt, a miniszter, édesapám, mint nagyapa. Csak nem köpködött, mert nem volt a szájában tajtékpipa. De hát ki a fene ér rá moziba járni a tanyáról, hogy minisztert lásson? Ez jutott eszébe, miközben kezet fonott az elnöki szobában lévő emberekkel. Nem tudta hirtelen, melyik lehet, a miniszterhelyettes. Csak amikor az egyik kérdezgetni kezdte, akkor gondolta, hogy alighanem az lesz az. Jó órát tárgyaltak az országról, meg a világról Akkor a miniszterhelyettes megkérdezte: mit tud, hogyay vélekedik a dűlő a szövetkezésről. — A dűlő? — kérdezte János bácsi. — A dűlő — mondta mosolyogva a miniszter helyettese. Kiss Lajos Vásárhelyi hétköznapok c. könyvéről szóló beszámolót azzal kell kezdeni — amivel a könyvet bevezető László Gyula is kezdi mondanivalóját —, hogy tulajdonképpen mi is az, ami Kiss Lajos könyvében és egész munkásságában megjelenik előttünk. Ez a kérdés felmerült már első jelentősebb munkája, a »Szegény ember életéinek olvasásakor is és később csak fokozódott: irodalom, vagy tudomány? Tulajdonképpen egyik sem és mégis mind a kettő egyszerre. Nem irodalom, mert a valóságot a fotográfus, a filmfelvevő-lencse, vagy a magnetofon kísérteties hűségével tükrözi vissza. Persze mégis sokkal több ezeknél a mechanikus valóság-rögzítéseknél az, amit műveiben nyújt számunkra. Több azért, mert gazdag élettapasztalatával sok-sok esetből sűríti eggyé a kubikos, a dinnyecsősz, vagy a libatömő asszony sajátos életformájának egészét. Mégsem tudomány azonban, mert nem rendszerez, nem hasonlít, nem állapít meg törvényszerűségeket, sőt a jelenségek okait sem kutatja Az irodalom és a tudomány e különös kettősségének aránya Kiss Lajos egyes műveiben változó. A »Szegény ember életévben az irodalom javára billen a mérleg, a »Vásárhelyi művészélet«-ben pedig a tudomány, a helytörténet dominál, persze ez utóbbi is az egyéni élmény melegségével átszőtte. Ugyanez a kettősség fedezhető fel a »Vásárhelyi híres vásárokéban és a saját életsora válik helyi történelemmé a nemrég megjelent »Emlékezések a Hódmezővásárhelyi Múzeum alapításáéról c. könyvében is. A »Vásárhelyi hétköznapok Kiss Lajos korábban különböző folyóiratokban már megjelent cikkeit, tanulmányait gyűjti egybe. A könyv mintegy kétharmada Vásárhellyel kapcsolatos anyagot, egyharmadában pedig a szerző nyíregyházi múzeumigazgatói munkásságának dokumentumaként nyírségi anyagot tartalmaz. IVem néprajzi szakember 11 olvasó számára ebben a kötetben is azok az írások a »legélvezetesebbek" (hiába, ez a szépirodalmi jelző itt a legmegfelelőbb), amelyekben a szegény ember életének egy-egy epizódját örökíti meg. (A szegény ember malaca, A kasza a vásárhelyi ember kezén, A kenyérsütés Hódmezővásárhelyen). — A nép használati tárgyait, berendezéseit bemutató tanulmányokban sem szakad el az embertől. A tárgyakat nemcsak tudományos pontossággal írja le, hanem szinte megszemélyesítve követi azok sorsát. A tulipános ládáét például attól, hogy mint a szoba legnagyobb ékességét, a menyasszony féltve viszi új otthonába egészen addig, amíg változó élete során végső állomásként szennyesláda lesz belőle. Az őt oly szívesen befogadó, de azért számára egy kicsit mégis mindig idegennek maradó Nyírség életéből inkább a tárgyak, mint az emberek életét dolgozta fel tanulmányaiban. Azok az írásai, amelyekben a népi babonák, szokások világával foglalkozik (a születéssel, kereszteléssel és felneveléssel járó hódmezővásárhelyi szokások, babonás hiedelmek; hódmezővásárhelyi babonás hiedelmek és szokások; hódmezővásárhelyi temetkezési szokások stb.) félelmetesek és megdöbbentőek. Elképesztő a ma embere számára a valóságtól, a természet, a környező világ ismeretétől az a távolság, az a mélységes sötétség, amelyben a nép élt. Ugyanakkor csodálkoznunk is kell a nép képzelőerejének azon a hihetetlen gazdagságán, amellyel ezeket a babonákat, hiedelmeket rendkívül széles változatban létrehozta. A szegény emberek életét oly nagy szeretettel, lelkiismeretes pontossággal és elmélyedéssel rögzítő tanulmánygyűjteménynek különösen ezek a babonákkal foglalkozó cikkei önkéntelenül előtérbe hozzák két vonatkozásban is a kérdőjelet. Egyrészt — és ez kevésbé lényeges — másutt is ilyenek voltak ezek a szokások, és mi az, ami sajátosan hódmezővásárhelyi, ami csakis ennek a tájnak az emberére jellemző. A második felmerülő kérdés ennél általánosabb és fontosabb is: miért, milyen gazdasági, társadalmi viszonyok következtében alakultak ki ezek a szokások. Milyen termelési, kulturális és lélektani összetevők hozták létre ezeket a babonákat, hiedelmeket. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása, tehát a társadalmi viszonyok és a népi szokások közötti okozati összefüggések feltárása a magyar néprajztudomány egyik leglényegesebb mai feladata. A könyvben közreadott tanulmányok legnagyobb része 20—30 éve jelent meg először különböző szaklapokban. Ez a két-három, sőt néha ennél is több évtized nem érzik a dolgozatok életet visszatükröző részeiben. Csal: a bevezetőkön, néhánysoros közbevetett kommentárokon érzik néhol az idő távolsága, ami főként a múlt század, a »régi világ" mindenben bővelkedő, patriarchális viszonyaira történő utalásokban nyilatkozik meg. A tanulmányok összegyűjtése és kiadása hasznos, mert így a szétszórtan megjelent, ma már alig fellelhető, a szegény emberek életét tudományos pontossággal és meleg szeretettel feldolgozó írások újra hozzáférhetőkké váltak. Helyes továbbá a kötet megjelentetése azért is, mert ezzel is hozzájárult a Magvető Kiadó Kiss Lajos kiváló néprajztudósunk egész életműve teljesebb megismertetéséhez. - dj - VÍZEN JÁRÓ EMBEREK A csongrádi tiszai hodászok-révészek munkája A két part között lengő drótkötél hintázik, fenn, a felhők magasságában a vadludak délnek húznak. A partról festőinek tűnik a vidék, ám, ha lejjebb megy az ember, a Tisza szélére, ott már eloszlik a romantika. Bepillérett, jegeces iszapréteg vonja be a folyó medrének széleit. A halványzöldes vízen apróbb jégtáblák úszkálnak. Rakoncátlan fickó ez a vén Tisza — hol árad, hol apad, de egy helyben nehezen tud állni. Néha olyan szélsőségesen váltakozik a pálya dagálya, hogy naponként képes egy métert is áradni, ugyanígy apadni is. — A mai apadás éppen 80 centi — mondja az egyik révész. A víz mindig iszapot hagy maga után a révátkelőhely köves lejáróján. Ez természetesen akadályozza a forgalmat és kocsikkal addig nem lehet a »sámlira« menni, amíg az iszapréteget el nem távolítják. Most is öt markos révész, hosszú gumicsizmában cuppog az iszapban, és lapátolja a pépes latyakot a kövezetről. Nehéz munka ez, a télidőben meg különösen. Állandó utasforgalom van a Tiszán. Különösen piacos napokon nagy a forgalom. Március 5-től december 5-ig általában, ha a vízállás engedi, hét és féltonnás teherbírású vas pontonhíd áll üzemben. De félidőben, mikor fagy és jégzajlás van, ha pontonhidat szét kell szedni, tehát körülményesebb a révátkelés, noha az illetékesek mindent megtesznek, hogy az adott körülményekhez képest zökkenőmentesen lebonyolítsák az állandó forgalmat. Hatalmas komp áll rendelkezésre, melyet kézi erővel húznak egyik partról a másikra. A komp száz gyalogos, illetve nyolc lovaskocsi befogadására képes. Ezenkívül két nagy »lovasdereglye« is van, melybe négyben személy is belefér. Az érkező utasok, ha néha várakozniok kell, bemennek a révházba melegedni. Igaz, ez csak a Tisza jobb partján lehetséges, mert a bal partján egyelőre nincs semmilyen bódé, de hamarosan építeni fognak ott is egy hasonló »melegedőbódét«, mert a szabad ég alatt ácsorogni bizony nem kellemes érzés. (Egyébként megjegyzendő, hogy a nevezett helyen is volt egy deszkabódé, de éppen nemrégiben lopták el ismeretlen egyének.) De van még nehezebb eset is, amikor a Tisza kiönt és a két nagy védőgát között kell lebonyolítani az utasforgalmat. A kocsiforgalom ilyen esetben természetesen szünetel, s csak a gyalogosokat viszik át. A távolság a két part között közel egy kilométer. Ilyen hosszan kell evezniök a révészeknek, sokszor küzdve a sodró árral, széllel, hullámokkal. A múlt év tavaszán éppen 3 hónapig így folyt a közlekedés a magas vízállás miatt. Ez igen sok embert akadályozott munkájában. Gondoljunk csak arra, hány városi lakosnak van földje a Tiszántúlon, és kocsival, lóval menne át, de a magas vízállás miatt ez lehetetlen. Mindig a vizén... A pontonhíd, illetve a városi révátkelőhely a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, közelebbi szerve Hódmezővásárhelyen van. A szolgálatot huszonöt szakképzett hidász-révész látja el. Török Pál hidász a brigádok vezetője. Három csoportban, 8 órás műszakban dolgoznak. A vízijárművekkel való közlekedés az idevonatkozó rendelet szerint napkeltétől napnyugtáig tart, de indokolt esetekben —mivel állandó éjjeli ügyelet van a révházban — orvost, szülésznőt, beteget, hatósági személyt bármilyen időpontban ■ átszállítanak éjjel is a vízen. Csongrádon még másik két révátkelőhely is van a Tiszán: egyik a Mámai-rév, — ez a város kezelésében van; a másik a Tisza—Körös torkolatánál, — ez Gáspár Ádám magántulajdona. A csongrádi révészek minden időben becsülettel helytállnak munkahelyükön, mely sokszor nehéz munkát, nagy felelősséget ró vállukra. Csak rá kell nézni a széltől, hidegtől pirosra kicserzett arcukra, kompkötéltől, evezőnyéltől kérgesült, sokszor sebes kezükre, rajta a munka bélyege, s ez már eleve tiszteletet, elismerést parancsol részükre. Vízen járó emberek ők, életük java itt telik el, a Tisza hátán. Hadd említsük meg csak Varga Ferencet, aki már 33 éve, Nagy Rókusz, aki 24 éve dolgozik ezen a helyen. A legidősebb révész Mészáros Mihály. 69 éves és 15 éve dolgozik a vállalatnál ő is. Most éppen a pépes iszapot lapátolja a fiatalokkal, térdig, konyákig sárosan, vizesen. — Hát már sok munkát elvégeztem, hiszen kubikos voltam azelőtt, s vagy 40 000 köbméternyi földet megmozgattam, de ilyen csúnya munkát, mint ezzel az iszappal van, nem végeztem. Nehéz munka révésznek lenni, mégis vannak egyesek, akik nem tisztelik kellőképpen az itteni dolgozókat. Értem ezt egyes utasokra, akik tiszteletlenül, olykor gorombán viselkednek a révészekkel. Pedig mi őerettük dolgozunk. Ha néha adódik is fennakadás a forgalomban, hirtelen apadás, áradás, jégzajlás, ezért ne minket okoljanak. A természettel nem mehetünk hajra! A napokban valóban panasszal feldúltak a városi tanácshoz néhányan a révátkelés ügyében. De illetékes helyen megvizsgálták az ügyet, és a panaszt jogtalan zaklatásnak találták. Ugyanis több eset volt, hogy ittas emberek akartak átmenni a Tiszán, s a révészek ezek átvitelét természetesen megtagadják. A tiszai átkelés szabályainak pontos betartását a helyi révkapitányság szervei állandóan ellenőrzik. Hogy mennyire fontos itt a józanság és a szabályok pontos betartása, azt számtalan eset bizonyítja. Például a múlt év őszén történt, hogy egyik este a Szolnokról Csongrádra haladó »Ercsi« nevű személygőzös nekiment a Mámnai-révnél a sötétben kihúzva felejtett kompkötélnek. A kötél elszakadt, s csak a véletlenen múlt, hogy szerencsétlenség nem történt. A hibát az ottani ittas révész követte el: kirakta a jelzőlámpát, de a kötelet nem eresztette le. (Másnap elbocsátották állásából az illetőt.) Vashid kellene A csongrádi tiszai átkelőforgalom egész évi zavartalan lebonyolítása végett egy megfelelő vashíd kellene. A vashíd megépítésének gondolata már ötven éves és a csongrádi dolgozó parasztok régi álma. Mert lehetnek ellenérvek, mint ahogy vannak is: Csongrád nem vasúti gócpont, de az érem másik oldala, hogy ez az átkelőhely igen forgalmas, naponta több száz ember megy át járművel, meg gyalogosan. A Nagyrétet, Márnásrétet, a város legjobb minőségű földjét, szorgalmas, becsületes dolgozó parasztság lakja, melynek állandó kapcsolata van a folyó jobb partján lévő várossal. Idehozza terményeit, állatait eladni, értékesíteni. Ha például télen jégzajlás van, néha napokig el van vágva a kinti világ a várostól. A pontonhíd nyáron, ősszel igen jó, de az is függ a vízállástól, mert ha kiárad a Tisza a hullámtérre, akkor azt is szét kell szedni, tehát nem végleges megoldás. Hogy pedig mit jelent a révpartokon ácsorogni sokszor kocsival, jóval esős, szeles, hideg időben, azt csak az tudja igazán, aki naponként megteszi ezt az utat. A múlt bűne az is, hogy nem létesült vashíd Csongrádon. Ugyanis régebben már volt egy kezdeményezés, sőt a vashídra való összeget össze is szedték a dolgozó parasztoktól az akkori vezetők. — Vashídunk lesz! — örült a nép, de az egészből csak az lett sajnos, hogy az aljas, hazug város vezetői felsikkasztották a pénzt és egyéni céljaikra fordították, rútul becsapva a parasztságot. Ebből az időből származik az a keserű humorú mondás: »Verik már a válykot a vasúidnak Ellésnél . .« A vashíd gondolata ismét szóba került nemrégiben egy tanácsülésen. Ennek létesítése egyelőre még nem lehetséges, de kilátás van rá, hogy ez is megépül majd, mindmegannyi szép és új létesítménye hazánknak. Várkonyi István