Csongrád Megyei Hirlap, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-02 / 127. szám

3 Kedd, 1959, június 9, Az alföldi piktúra , társadalmi kérdés Kétnapos országos képzőművészeti ankét Hódmezővásárhelyen Szombaton és vasárnap Hódmezővásárhelyen zajlott le a TIT városi szervezetének és a Tornyai Múzeumnak rendezésében az a kétnapos művészeti konferencia, amely az alföldi művészet helyét véglegesen kijelölte az egye­temes magyar képzőművészet történetében és hivatva volt megvitatni az alföldi művészet mai kérdéseit. Minden el­fogultság nélkül állapíthatjuk meg, hogy éppen jelentősé­génél, dokumentum-jellegénél fogva, ez az ankét a ma­gyar képzőművészeti élet érdeklődésének homlokterében állt, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy hazánk min­den tájának képviselője — alkotó művészek, műtörténé­szek, múzeumigazgatók és érdeklődők — részt vett az ér­tekezleten és igen nagy figyelemmel kísérte a referátumot, a korreferátumokat, a felszólalásokat. Az értekezlet cél­ját elérte: az elhangzott megállapítások kijelölték az al­földi művészet helyét az egyetemes magyar képzőművé­szetben. Az ankét lényegében pén­teken este megkezdődött Nagy István festőművész ki­állításának megnyitásával a Medgyessy-teremben, ame­lyen Ormos Pál dr. ismer­tette e nagy művész életmű­vének jelentőségét. Szomba­ton délelőtt már az ankét részvevői foglaltak helyet a vásárhelyi tanácsháza törté-Vass Imre tanácselnök üd­vözlő szavai után Pogány G. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója emel­kedett szólásra és mondotta el vitaindító előadását »Az alföldi festők öröksége« cí­men. Már bevezetőjében megállapította: — Helytelen lenne, ha az alföldi festők élesztgetése valamiféle metafizikus táj­kutató egyletesdivé torzul­na, vagy a falusi vallásala­pítók, Mistral, Giono balká­ni utánzásává árvulna. Az alföldi piktúra problémája nem földrajzi, hanem társa­dalmi kérdés, s ha eszmei tartalma felől közelítjük meg tanulságait, úgy azok képzőművészetünk általános sajátosságaivá szélesednek. Olyan eleven hagyományok­hoz érkezünk vizsgálatok­kal, melyek a dolgozó ma­gyarság legjellemzőbb lelki, érzelmi tulajdonságainak érzékeltetésére mutatnak példát. Előadása további során rá­mutatott arra, hogy az utób­bi években képzőművészeti életünk sokoldalúan, szerte­­ágazóan fejlődött. Kevésbé érvényesül ügyintézésében az elfogultság, megnyilatko­zásai között kevesebb az epigonság. Nem érvényesül már korlátlanul egyes ízlés­csoportok, tekintélyesnek mondott klikkek lelki presz­­sziója, lehet másképpen is festeni, másféle tradíciót folytatni, mint amit sokáig egyedül üdvözítőnek pres­szionáltak közvéleményünk­re. Hiábavaló most már az a csalafinta nagyképűség, mely nemzeti hagyományaink leg­­becsesebbjeit ki szerette volna iktatni a továbbfej­lesztendő tanulságok köré­ből. Ezután Munkácsy Mihály jelentőségével foglalkozott és megállapította: „ A látvány fanatikusai lebecsülik az eszmék vallóit, azonban a sznobok hamis felhangjai se tudják háttér­be szorítani azt az őszinte megindultságot, maradandó műélvezetet, melyet egy ér­zelmileg gazdag, emberségé­ben tiszta, kifejező eszközei­ben izzó remekmű vált ki a képzőművészet barátaiból, a tárlatok és a múzeumok lá­togatóiból. Ezért bizonyult nelmi levegőt árasztó köz­gyűlési termében, ahol — miután az elnökség elfoglal­ta helyét a pódiumon — Ormos Pál dr. főorvos nyi­totta meg az ankétot, majd Vas Imre, a városi tanács v. b. elnöke üdvözölte a vá­ros vendégeit és kívánt hasz­nos munkát az értekezlet­nek. művészileg, festőileg maga­­sabbrendűnek Tornyai, Koszta, Derkovits életműve azok produkcóinál, akik hi­deg hangzások, vértelen spe­kulációk kedvéért lemond­tak a vallomástevés izgal­máról, a megjelenítés érzék­­letességéről. Az alföldiek forró színei, szenvedélyes formái sorsot és szándékot elevenítenek meg, honisme­retről tanúskodnak. A ma­gyar művészet egyik leg­szembetűnőbb vonását hang­súlyozzák, azt ugyanis, hogy az igazi tehetség hevesen reagál a közállapotok válto­zásaira, nem mehet el szó nélkül a történelmi esemé­nyek, társadalmi nehézségek mellett... Kiváló mestere­ink szinte ingadozás nélkül vállalták a nép szószólójá­nak szerepét. A századvég társadalmi viszonyainak felvázolása után kijelentette: — Az alföldi festészet ak­kor foglalt el különleges he­lyet képzőművészetünk tör­ténetében, amikor a szociális mondanivaló és a művészi megjelenítés kezdett elválni egymástól. Ezután a magyar plein air­­festészet úttörőiről és a szolnoki művésztelep jelen­tőségéről emlékezett meg és hangsúlyozta, hogy Munká­csy soha nem nevelt epigo­­nokat. Befolyása az élet és a táj, a nép és a haza tanul­mányozására ösztönözte csu­pán az utána jövő nemzedé­keket. — Áldani kell Munkácsy örökségét, mert úgy hatott a XX. századi magyar festők­re, hogy közben az unifor­mizálás legkisebb veszélyétől is megkímélte utókorát. A Munkácsy-követők fes­tészetének elemzése után így folytatta előadását: — Ismeretes, hogy Rippl- Rónai József és Tornyai Já­nos művészete mennyire el­tér egymástól, de mindkettő­jük elindítójáétól, Munká­­csyétól is. Rippl és Tornyai kapcsolata Munkácsyval ta­nulságtevő és figyelmeztető, mégpedig arra nézve, hogy a kritikai realista látásmód merre mindenfelé gyűrűzött szét századunk elejének egy­re ellentmondásosabb körül­ményei között. A kaposvári szobácskák intimitása, az alföldi gémeskutak görcsös­­sége bizony más kort és más nézőpontot idéz, mint ami­ről Munkácsyval kapcsolat­ban a felületes ítéletmondók nyilatkozni szoktak. Rippl- Rónait a francia posztim­presszionisták pannóniai kö­veteként tisztelték száza­dunk első évtizedeinek bur­­zsoá szalonjaiban. Tornyait — ha egyáltalán tudomásul vették e szalonokban — a magyarított eszpresszioniz­­mus kissé kócos képviselője­ként kezelték ... Rippl és Tornyai a XX. század hang­ján fejtették ki azt a radi­kális különvéleményt a kon­zervatívokkal és a kizsák­­mányolókkal szemben, me­lyet már Munkácsy is han­goztatott az osztrák meg­szállók és népidegen lélek­­kufárok ellenében. Korunk művészetének szívdobogását csupán akkor kottázhatjuk le az egész nemzet okulásá­ra, ha a mesternek és tanít­ványainak alkotásaiban ész­revesszük a szellemi szabad­ságért folyó erőfeszítéseket, a haladó gondolkodás festői jelentkezését, a forradalmi átalakulásért hevülők izgal­mát. Néhány, Szolnokon szüle­tett műalkotás beható elem­zése után rámutatott arra, hogy a századforduló ma­gyar képzőművészetének gyökeres átalakulását nem lehet csak stílusváltozásnak feltüntetni, mint ahogy erre az elmúlt ötven esztendőben hajlamosság mutatkozott. Mert a festők nem nézhet­ték közömbösen honfitársaik szenvedéseit, a hivatásuk teljesítésével járó feladato­kat nem választhatták el a közállapotok bírálatától, az országért aggódók felhívá­saitól. — Nálunk még a mester­ségbeli gondokon, szórakoz­tató szándékokon is áthatolt a keserűség, a közéleti bú­bánat, a nemzet sorsa felett érzett kétségbeesés ... Thor­­ma János 1898-ban kezdte el festeni a »Talpra magyar«-t, Hollóssy legérettebb »Rákó­czi induló«-ja 1899-ből szár­mazik. Tornyai János »A juss« kompozíciójához 1901- ben fogott hozzá. A 30-as évek elejéig Derkovits Gyu­­la pályájának delelőjéig ez a három festmény jellemez­hette legellenállhatatlanab­­bul a modern magyar pik­túra intenzív eszmei ko­molyságát, lobogó szenvedé­lyességét, emberbarát etiká­ját. E három festmény elem­zése után a századforduló és a későbbi festők szere­pével foglalkozott és meg­állapítja, hogy ellentmondá­sossága mellett is elámító­­an gazdag anyagot tartal­maz művelődéstörténetünk ebben a korszakban. Csak egy monumentális tabló lenne képes összefoglalni azt a sok értéket, ami a haladó társadalmi kulturá­lis mozgalmak erősödésével felhalmozódott. — Bárhol lapozzuk is fel az új magyar képzőművészet annaleseit a legfényesebb lapokon, mindenütt megta­láljuk az alföldiek neveit. Sohase a külsőséges di­cső­­ség köntösében, de mindig is a nép oldalán. Tovább vitték Munkácsy fáklyáját, mellyel bevilágított a falu­siak lelkébe, a magyar valóság infernójába. Kosz­­ta, Tornyai, Rudnai, Nagy István csendes dohogással festette meg észrevételeit a múltbaragadt életformáról, a XX. századi jobbágyság­ról. A hárommillió koldus tengődésének naplóját az alföldi mesterek munkássá­gában találják meg a visz­­szaemlékezők, de nem szo­ciográfiai síkon, hanem a kor legkimagaslóbb, művé­szi teljesítményeiben. Grnei Ferenc, a Magyar­ Tudományos Akadémia fő­titkára, hozzászólásában az alföldi művészet társadalmi és történeti körülményeit vázolta. Külön boncolgatta, hogy a Kőrös, Tisza, Maros közén (Szegeden, Hódmező­vásárhelyen, Szentesen, Ma­kón) kik voltak ennek az időnek legkiemelkedőbb művészei és írói és milyen társadalmi talajból táplál­kozott az a művészet, ame­lyet a megemlítettek repre­zentálnak. Ezután részletesen ele­mezte, hogy mi történt ezen a tájon 1945 óta, rámutatott mindenekelőtt a gazdasági alapokban történt forradal­mi változásokra és megál­lapította, hogy ebben a fej­lődésben általában a kul­túra és benne az irodalom és a művészet is más pozí­cióba került. A kultúrfor­­radalom néhány eredményé­nek boncolgatása után az új alföldi művészet, jelesül éppen a vásárhelyi, társa­dalmi jellegéről és társadal­mi viszonyáról beszélt. — Mindenekelőtt figye­lemre méltónak ítélem — mondotta — azokat az ipar­­művészeti kísérleteket, ame­lyeket a vásárhelyi művé­szek folytatnak. E kezde­ményezés lényegét én abban látom, hogy a nagyüzemi gyártáson keresztül tömeg­­termelés útján igyekeznek értékes műveket produkálni. Mind tömegesebb társadal­mi szükséglet az, hogy a lakáskultúra körében és a­­ kor festői és írói mon­­­­danivalójának összevetése­­ után a következő monda­­a­tokkal fejezte be Pogány Ö.­n Gábor vitaindító előadását: — Megható, de súlyos a örökség az alföldieké. Em­­ber legyen a talpán, aki sí méltó akar lenni remekei­­k­hez. Pedig a szocialista mű­­r részét mai kialakítóinak­­ nem szabadna alább adni- r ........ -­­ ok, legalább is ami a nép­­ szeretetét, a haza üdvét, a­­ kommunista jövendőt illeti. " Tornyaiék idézése legyen a­­ fiatal nemzedékeknek báto­­­­rító figyelmeztetés és ihlető­­ tanulság. Rozeputerek Derenaezeseben olyan műértékű használati tárgyakat, vagy műtárgya­kat lehessen tömegesen és lehetőleg olcsón vásárolni, amelyek szebbek, mint az egyszerű áruk. A társadal­mi szükséglet itt van, tes­sék kielégíteni. — A művészeti élet új műhelyformái is szépen fej­lődnek Vásárhelyen — foly­tatta. — Ezekben a műhe­lyekben az egyéni alkotó munka társadalmi szerve­zete kezd kibontakozni a képzőművészet terén. A leg­nagyobb kérdés azonban, hogy az alkotásokban ho­gyan jelenik meg az az új világ, amelyet előbb jelle­mezni próbáltam. — Mindennapi életünkben körülvesz bennünket a ter­melőerők régi és új világa, ez tükröződik a képekben is. Nekem azonban az a be­nyomásom, hogy az életben már kevesebb a régi, mint a képekben. S olyan a lát­szat, mintha a festők a ré­gihez vágynának vissza. Persze, ezt meg is lehet ér­teni. Lovat festeni vonzóbb, mint traktort­. A kézi kasza és az ember viszonya ma­gától értetődőbb és kifeje­zőbb is, mint az ember és a kombájn viszonya. De a történeti való könyörtelen. Ló is, kasza is mind keve­sebb lesz, a traktor és a kombájn mind több és ab­ban is biztos vagyok, hogy az ember és a gép viszonya is mind bensőségesebbé vá­lik és ugyanúgy magunkhoz idomítjuk ezeket a szörnye­tegeket, mint a lovat, ku­tyát, vagy a kézi szerszámo­kat. Én, mint nem művész, tökéletesen meg tudom ér­teni a művészek húzódozá­­sát attól a teljesen új fel­adattól, hogy új termelőerő­ket ábrázolni legyenek ké­pesek, az emberhez való vi­szonyuk lényege szerint. Hiszen ez történelmileg is új és még a társadalom sem emésztette meg úgy, mint a régi termelőeszközöket. Amikor tehát lehetetlen nem megállapítani, hogy a ter­melőerők új világa még idegen az alföldi művészet világában, ugyanakkor lehe­tetlen nem provokálóan, élesen szólni arról, hogy ha pedig ez a pozíció gyönyrei­­ben nem­ tud megváltozni, akkor nincs jövője ennek a művészeti iránynak. Megemlékezett arról, hogy az általános emberi környe­zet (város, falu, épületek stb.) úgy vesz bennünket körül, hogy mind mind szét­robbanó erővel van teli. Környezetünk minden da­rabja szinte sugározza ma­gából, hogy ő már nem az, aminek látszik, s mögötte csírázik, bontakozik az új. Nézete szerint ez éppen olyan lényeges kérdése a művészeti fejlődésnek, mint a termelőerők kérdése. Rá­mutatott arra, hogy Tor­nyai is törte az utat, s már ő sem lezárt, pillanatnyi valójukban ábrázolta a tá­jat, az utcákat, a mártélyi és a vásárhelyi házakat, ha­nem úgy, mint egy fejlődő, vajúdó, valaminek éppen szemünk előtt látható meg­jelenését. — Az ember, a társa­dalom világában is szemünk előtt formálódik az új. Vi­szont a képeken, a vásár­helyi képeken is ebből le­het a legkevesebbet érezni. Én olykor úgy teszem fel magamnak a kérdést: hol vagyok ezen én, a testvé­reim, a gyermekeim, szóval a mai ember? Az itteni mű­helyek még húzódoznak et­től és ez érthető is, hiszen ez is töretlen út. Mély meg­győződésem azonban, hogy ezt különösen nem lehet kikerülni, mert az ember mai arcának a felismerésén és kifejezésén még inkább eldől az új művészet sikere, vagy kudarca, mint a ter­melőerők megragadásán. Az embernek a mai arculata itt van ebben a korban és ebben a formában egyedül a világon és csak itt és most van, tehát felfogni és kife­jezni is csak­ itt lehet. — Milyen az az ember, akiről én beszélek? Egy példát: gyakran szoktam részt venni a termelőszövet­kezeti elnökök különböző gyülekezetében. Kiket lehet itt látni? úgy is lehet mon­dani, hogy általában pa­rasztembereket. Ez a meg­nevezés azonban olyan el­vont, általánosító, szürke és üres, hogy már lényegében nem is igaz. Ha azokat a parasztarcokat nézzük, aki­ket képzőművészetünk alkot, az mind bizonyos néprajzi sémát mutat, s ha ezeket keresnénk ma az életben, ak­kor már csak nagyon kivé­telesen találjuk meg. Van még ilyen is, de már lát­ható, hogy milyen kevés, ezeken is látható, hogy ki­halásra van ítélve. Ehelyett milyen fejeket lehet látni? Vannak olyanok, akiknek az arca munkás vonásokat­ükröz, mások viszont vala­mi a kettő között vannak. De vannak olyanok is, és ez meglepően nem kevés, akik jápaszem nélkül is határo­­sFolytatás a 4. oldalon.) Kiváló mestereink vállalták a nép szószólójának szerepét Egy forradalmian átalakuló világban kell meglátnunk jövőnket Pogány Ö. Gábor vitaindító előadását tartja A vásárhelyi művésztelepet sorozatosan felkereső képző­művészek egy csoportja a konferencián Erdei Ferenc felszólalás közben , A hallgatóság egy része. (Kiss Gy. felv.) Bényi László felszólalás közben

Next