Csongrád Megyei Hirlap, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-02 / 127. szám
3 Kedd, 1959, június 9, Az alföldi piktúra , társadalmi kérdés Kétnapos országos képzőművészeti ankét Hódmezővásárhelyen Szombaton és vasárnap Hódmezővásárhelyen zajlott le a TIT városi szervezetének és a Tornyai Múzeumnak rendezésében az a kétnapos művészeti konferencia, amely az alföldi művészet helyét véglegesen kijelölte az egyetemes magyar képzőművészet történetében és hivatva volt megvitatni az alföldi művészet mai kérdéseit. Minden elfogultság nélkül állapíthatjuk meg, hogy éppen jelentőségénél, dokumentum-jellegénél fogva, ez az ankét a magyar képzőművészeti élet érdeklődésének homlokterében állt, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy hazánk minden tájának képviselője — alkotó művészek, műtörténészek, múzeumigazgatók és érdeklődők — részt vett az értekezleten és igen nagy figyelemmel kísérte a referátumot, a korreferátumokat, a felszólalásokat. Az értekezlet célját elérte: az elhangzott megállapítások kijelölték az alföldi művészet helyét az egyetemes magyar képzőművészetben. Az ankét lényegében pénteken este megkezdődött Nagy István festőművész kiállításának megnyitásával a Medgyessy-teremben, amelyen Ormos Pál dr. ismertette e nagy művész életművének jelentőségét. Szombaton délelőtt már az ankét részvevői foglaltak helyet a vásárhelyi tanácsháza törté-Vass Imre tanácselnök üdvözlő szavai után Pogány G. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója emelkedett szólásra és mondotta el vitaindító előadását »Az alföldi festők öröksége« címen. Már bevezetőjében megállapította: — Helytelen lenne, ha az alföldi festők élesztgetése valamiféle metafizikus tájkutató egyletesdivé torzulna, vagy a falusi vallásalapítók, Mistral, Giono balkáni utánzásává árvulna. Az alföldi piktúra problémája nem földrajzi, hanem társadalmi kérdés, s ha eszmei tartalma felől közelítjük meg tanulságait, úgy azok képzőművészetünk általános sajátosságaivá szélesednek. Olyan eleven hagyományokhoz érkezünk vizsgálatokkal, melyek a dolgozó magyarság legjellemzőbb lelki, érzelmi tulajdonságainak érzékeltetésére mutatnak példát. Előadása további során rámutatott arra, hogy az utóbbi években képzőművészeti életünk sokoldalúan, szerteágazóan fejlődött. Kevésbé érvényesül ügyintézésében az elfogultság, megnyilatkozásai között kevesebb az epigonság. Nem érvényesül már korlátlanul egyes ízléscsoportok, tekintélyesnek mondott klikkek lelki preszsziója, lehet másképpen is festeni, másféle tradíciót folytatni, mint amit sokáig egyedül üdvözítőnek presszionáltak közvéleményünkre. Hiábavaló most már az a csalafinta nagyképűség, mely nemzeti hagyományaink legbecsesebbjeit ki szerette volna iktatni a továbbfejlesztendő tanulságok köréből. Ezután Munkácsy Mihály jelentőségével foglalkozott és megállapította: „ A látvány fanatikusai lebecsülik az eszmék vallóit, azonban a sznobok hamis felhangjai se tudják háttérbe szorítani azt az őszinte megindultságot, maradandó műélvezetet, melyet egy érzelmileg gazdag, emberségében tiszta, kifejező eszközeiben izzó remekmű vált ki a képzőművészet barátaiból, a tárlatok és a múzeumok látogatóiból. Ezért bizonyult nelmi levegőt árasztó közgyűlési termében, ahol — miután az elnökség elfoglalta helyét a pódiumon — Ormos Pál dr. főorvos nyitotta meg az ankétot, majd Vas Imre, a városi tanács v. b. elnöke üdvözölte a város vendégeit és kívánt hasznos munkát az értekezletnek. művészileg, festőileg magasabbrendűnek Tornyai, Koszta, Derkovits életműve azok produkcóinál, akik hideg hangzások, vértelen spekulációk kedvéért lemondtak a vallomástevés izgalmáról, a megjelenítés érzékletességéről. Az alföldiek forró színei, szenvedélyes formái sorsot és szándékot elevenítenek meg, honismeretről tanúskodnak. A magyar művészet egyik legszembetűnőbb vonását hangsúlyozzák, azt ugyanis, hogy az igazi tehetség hevesen reagál a közállapotok változásaira, nem mehet el szó nélkül a történelmi események, társadalmi nehézségek mellett... Kiváló mestereink szinte ingadozás nélkül vállalták a nép szószólójának szerepét. A századvég társadalmi viszonyainak felvázolása után kijelentette: — Az alföldi festészet akkor foglalt el különleges helyet képzőművészetünk történetében, amikor a szociális mondanivaló és a művészi megjelenítés kezdett elválni egymástól. Ezután a magyar plein airfestészet úttörőiről és a szolnoki művésztelep jelentőségéről emlékezett meg és hangsúlyozta, hogy Munkácsy soha nem nevelt epigonokat. Befolyása az élet és a táj, a nép és a haza tanulmányozására ösztönözte csupán az utána jövő nemzedékeket. — Áldani kell Munkácsy örökségét, mert úgy hatott a XX. századi magyar festőkre, hogy közben az uniformizálás legkisebb veszélyétől is megkímélte utókorát. A Munkácsy-követők festészetének elemzése után így folytatta előadását: — Ismeretes, hogy Rippl- Rónai József és Tornyai János művészete mennyire eltér egymástól, de mindkettőjük elindítójáétól, Munkácsyétól is. Rippl és Tornyai kapcsolata Munkácsyval tanulságtevő és figyelmeztető, mégpedig arra nézve, hogy a kritikai realista látásmód merre mindenfelé gyűrűzött szét századunk elejének egyre ellentmondásosabb körülményei között. A kaposvári szobácskák intimitása, az alföldi gémeskutak görcsössége bizony más kort és más nézőpontot idéz, mint amiről Munkácsyval kapcsolatban a felületes ítéletmondók nyilatkozni szoktak. Rippl- Rónait a francia posztimpresszionisták pannóniai követeként tisztelték századunk első évtizedeinek burzsoá szalonjaiban. Tornyait — ha egyáltalán tudomásul vették e szalonokban — a magyarított eszpresszionizmus kissé kócos képviselőjeként kezelték ... Rippl és Tornyai a XX. század hangján fejtették ki azt a radikális különvéleményt a konzervatívokkal és a kizsákmányolókkal szemben, melyet már Munkácsy is hangoztatott az osztrák megszállók és népidegen lélekkufárok ellenében. Korunk művészetének szívdobogását csupán akkor kottázhatjuk le az egész nemzet okulására, ha a mesternek és tanítványainak alkotásaiban észrevesszük a szellemi szabadságért folyó erőfeszítéseket, a haladó gondolkodás festői jelentkezését, a forradalmi átalakulásért hevülők izgalmát. Néhány, Szolnokon született műalkotás beható elemzése után rámutatott arra, hogy a századforduló magyar képzőművészetének gyökeres átalakulását nem lehet csak stílusváltozásnak feltüntetni, mint ahogy erre az elmúlt ötven esztendőben hajlamosság mutatkozott. Mert a festők nem nézhették közömbösen honfitársaik szenvedéseit, a hivatásuk teljesítésével járó feladatokat nem választhatták el a közállapotok bírálatától, az országért aggódók felhívásaitól. — Nálunk még a mesterségbeli gondokon, szórakoztató szándékokon is áthatolt a keserűség, a közéleti búbánat, a nemzet sorsa felett érzett kétségbeesés ... Thorma János 1898-ban kezdte el festeni a »Talpra magyar«-t, Hollóssy legérettebb »Rákóczi induló«-ja 1899-ből származik. Tornyai János »A juss« kompozíciójához 1901- ben fogott hozzá. A 30-as évek elejéig Derkovits Gyula pályájának delelőjéig ez a három festmény jellemezhette legellenállhatatlanabbul a modern magyar piktúra intenzív eszmei komolyságát, lobogó szenvedélyességét, emberbarát etikáját. E három festmény elemzése után a századforduló és a későbbi festők szerepével foglalkozott és megállapítja, hogy ellentmondásossága mellett is elámítóan gazdag anyagot tartalmaz művelődéstörténetünk ebben a korszakban. Csak egy monumentális tabló lenne képes összefoglalni azt a sok értéket, ami a haladó társadalmi kulturális mozgalmak erősödésével felhalmozódott. — Bárhol lapozzuk is fel az új magyar képzőművészet annaleseit a legfényesebb lapokon, mindenütt megtaláljuk az alföldiek neveit. Sohase a külsőséges dicsőség köntösében, de mindig is a nép oldalán. Tovább vitték Munkácsy fáklyáját, mellyel bevilágított a falusiak lelkébe, a magyar valóság infernójába. Koszta, Tornyai, Rudnai, Nagy István csendes dohogással festette meg észrevételeit a múltbaragadt életformáról, a XX. századi jobbágyságról. A hárommillió koldus tengődésének naplóját az alföldi mesterek munkásságában találják meg a viszszaemlékezők, de nem szociográfiai síkon, hanem a kor legkimagaslóbb, művészi teljesítményeiben. Grnei Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, hozzászólásában az alföldi művészet társadalmi és történeti körülményeit vázolta. Külön boncolgatta, hogy a Kőrös, Tisza, Maros közén (Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Makón) kik voltak ennek az időnek legkiemelkedőbb művészei és írói és milyen társadalmi talajból táplálkozott az a művészet, amelyet a megemlítettek reprezentálnak. Ezután részletesen elemezte, hogy mi történt ezen a tájon 1945 óta, rámutatott mindenekelőtt a gazdasági alapokban történt forradalmi változásokra és megállapította, hogy ebben a fejlődésben általában a kultúra és benne az irodalom és a művészet is más pozícióba került. A kultúrforradalom néhány eredményének boncolgatása után az új alföldi művészet, jelesül éppen a vásárhelyi, társadalmi jellegéről és társadalmi viszonyáról beszélt. — Mindenekelőtt figyelemre méltónak ítélem — mondotta — azokat az iparművészeti kísérleteket, amelyeket a vásárhelyi művészek folytatnak. E kezdeményezés lényegét én abban látom, hogy a nagyüzemi gyártáson keresztül tömegtermelés útján igyekeznek értékes műveket produkálni. Mind tömegesebb társadalmi szükséglet az, hogy a lakáskultúra körében és a kor festői és írói mondanivalójának összevetése után a következő mondaatokkal fejezte be Pogány Ö.n Gábor vitaindító előadását: — Megható, de súlyos a örökség az alföldieké. Ember legyen a talpán, aki sí méltó akar lenni remekeikhez. Pedig a szocialista műr részét mai kialakítóinak nem szabadna alább adni- r ........ - ok, legalább is ami a nép szeretetét, a haza üdvét, a kommunista jövendőt illeti. " Tornyaiék idézése legyen a fiatal nemzedékeknek bátorító figyelmeztetés és ihlető tanulság. Rozeputerek Derenaezeseben olyan műértékű használati tárgyakat, vagy műtárgyakat lehessen tömegesen és lehetőleg olcsón vásárolni, amelyek szebbek, mint az egyszerű áruk. A társadalmi szükséglet itt van, tessék kielégíteni. — A művészeti élet új műhelyformái is szépen fejlődnek Vásárhelyen — folytatta. — Ezekben a műhelyekben az egyéni alkotó munka társadalmi szervezete kezd kibontakozni a képzőművészet terén. A legnagyobb kérdés azonban, hogy az alkotásokban hogyan jelenik meg az az új világ, amelyet előbb jellemezni próbáltam. — Mindennapi életünkben körülvesz bennünket a termelőerők régi és új világa, ez tükröződik a képekben is. Nekem azonban az a benyomásom, hogy az életben már kevesebb a régi, mint a képekben. S olyan a látszat, mintha a festők a régihez vágynának vissza. Persze, ezt meg is lehet érteni. Lovat festeni vonzóbb, mint traktort. A kézi kasza és az ember viszonya magától értetődőbb és kifejezőbb is, mint az ember és a kombájn viszonya. De a történeti való könyörtelen. Ló is, kasza is mind kevesebb lesz, a traktor és a kombájn mind több és abban is biztos vagyok, hogy az ember és a gép viszonya is mind bensőségesebbé válik és ugyanúgy magunkhoz idomítjuk ezeket a szörnyetegeket, mint a lovat, kutyát, vagy a kézi szerszámokat. Én, mint nem művész, tökéletesen meg tudom érteni a művészek húzódozását attól a teljesen új feladattól, hogy új termelőerőket ábrázolni legyenek képesek, az emberhez való viszonyuk lényege szerint. Hiszen ez történelmileg is új és még a társadalom sem emésztette meg úgy, mint a régi termelőeszközöket. Amikor tehát lehetetlen nem megállapítani, hogy a termelőerők új világa még idegen az alföldi művészet világában, ugyanakkor lehetetlen nem provokálóan, élesen szólni arról, hogy ha pedig ez a pozíció gyönyreiben nem tud megváltozni, akkor nincs jövője ennek a művészeti iránynak. Megemlékezett arról, hogy az általános emberi környezet (város, falu, épületek stb.) úgy vesz bennünket körül, hogy mind mind szétrobbanó erővel van teli. Környezetünk minden darabja szinte sugározza magából, hogy ő már nem az, aminek látszik, s mögötte csírázik, bontakozik az új. Nézete szerint ez éppen olyan lényeges kérdése a művészeti fejlődésnek, mint a termelőerők kérdése. Rámutatott arra, hogy Tornyai is törte az utat, s már ő sem lezárt, pillanatnyi valójukban ábrázolta a tájat, az utcákat, a mártélyi és a vásárhelyi házakat, hanem úgy, mint egy fejlődő, vajúdó, valaminek éppen szemünk előtt látható megjelenését. — Az ember, a társadalom világában is szemünk előtt formálódik az új. Viszont a képeken, a vásárhelyi képeken is ebből lehet a legkevesebbet érezni. Én olykor úgy teszem fel magamnak a kérdést: hol vagyok ezen én, a testvéreim, a gyermekeim, szóval a mai ember? Az itteni műhelyek még húzódoznak ettől és ez érthető is, hiszen ez is töretlen út. Mély meggyőződésem azonban, hogy ezt különösen nem lehet kikerülni, mert az ember mai arcának a felismerésén és kifejezésén még inkább eldől az új művészet sikere, vagy kudarca, mint a termelőerők megragadásán. Az embernek a mai arculata itt van ebben a korban és ebben a formában egyedül a világon és csak itt és most van, tehát felfogni és kifejezni is csak itt lehet. — Milyen az az ember, akiről én beszélek? Egy példát: gyakran szoktam részt venni a termelőszövetkezeti elnökök különböző gyülekezetében. Kiket lehet itt látni? úgy is lehet mondani, hogy általában parasztembereket. Ez a megnevezés azonban olyan elvont, általánosító, szürke és üres, hogy már lényegében nem is igaz. Ha azokat a parasztarcokat nézzük, akiket képzőművészetünk alkot, az mind bizonyos néprajzi sémát mutat, s ha ezeket keresnénk ma az életben, akkor már csak nagyon kivételesen találjuk meg. Van még ilyen is, de már látható, hogy milyen kevés, ezeken is látható, hogy kihalásra van ítélve. Ehelyett milyen fejeket lehet látni? Vannak olyanok, akiknek az arca munkás vonásokatükröz, mások viszont valami a kettő között vannak. De vannak olyanok is, és ez meglepően nem kevés, akik jápaszem nélkül is határosFolytatás a 4. oldalon.) Kiváló mestereink vállalták a nép szószólójának szerepét Egy forradalmian átalakuló világban kell meglátnunk jövőnket Pogány Ö. Gábor vitaindító előadását tartja A vásárhelyi művésztelepet sorozatosan felkereső képzőművészek egy csoportja a konferencián Erdei Ferenc felszólalás közben , A hallgatóság egy része. (Kiss Gy. felv.) Bényi László felszólalás közben