Csongrád Megyei Hírlap, 1969. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-14 / 10. szám

TELEVÍZIÓ Hoffmanntól Heti tévészemlénket jóleső büszkeséggel kezdhetjük. Az el­ső műsor ugyanis, amiről meg­emlékezhetünk, egy színházi köz­vetítés, méghozzá a Szegedi Nem­zeti Színházból. Offenbach nép­szerű operájának, a Hoffmann meséinek puritán, minden ha­tásvadászattól mentes előadás, ki­láthattuk kedden este Versényi Ida rendelésében, Szalatsy István vezényletével. A szegedi színház évek óta módszerese­n­ egyszerű­síti­ a kortársi fülhöz, szemhez igazítja a romantikus operákat, s ezzel — úgy hisszük — nagy szolgálatot tesz a zenei ismeret­terjesztésnek. A Hoffmann me­séi jelenlegi előadása ugyancsak beletartozik ebbe az egyszerű­sítő sorozatba, s feltétlenül meg­­érdelmi a televízió nyilvánossá-« gát. Annál is inkább, mert az énekesek — * itt lemásolhatnám szinte az egész szereposztást — eszköztelen előadási modorukkal és játékukkal tökéletesen alkal­mazkodnak az előbb eml­ett szándékhoz, amely az eredeti ro­mantikus végletekkel és látvá­nyossággal ható operákat a ma közönségéhez idomítja. É És most engedjék el nekem, hogy a továbbiakban A függöny című nyugatnémet film vagy a Behár-est méltatásával töltsem az időt. Kinek-kinek megvolt a szórakozása vagy a bosszúsága ezekkel a műsorokkal, szórakoz­tattak bár vagy bosszantottak sokat amúgy se mondhatunk ró­luk. Ehelyett egy mindössze 10 percig tartó műsorról szó­nék né­hány szót, ami talán el is kerülte a nézők figyelmét. Egy Magyar­­országon alig hallható zenemű hangzott el pénteken este ne­gyed nyolckor nem a megszo­kott koncertelőadásban, hanem egy képzőművész kíséretével Azzal a szokatlan esettel talál­kozhattunk, amikor nem a mu­zsika festette alá a szobrász bemutatását, hanem a szobrász­művész kísérte, s mintegy meg is elevenítette Arnorld Schön­berg Egy életben maradt varsói című zeneművét. A kereslet — tudniillik, hogy a televízió ke­véssé ismert, modern zeneművel szoktatja a közönség fülét a még alig „bevett” muzsikához, s ugyanakkor ezt a muzsikát nem lapos magyarázattal, hanem a képzőművész segítségével igyek­szik megértetni — nemcsak elis­merésünket válthatja ki, hanem felkelti érdeklődésünket a foly­tatás iránt is. Soha jobb ügyben nem foghattak össze a művészek, minthogy egymás jeles alkotásán a maguk eszközével népszerűsít­sék. Kellemes szombat esténk volt a Fővárosi Operettszínház jó­voltából. Bár Oscar Wilde komé­diáját a Bunbury-t nem először látjuk a képernyőn, másodszor is jól szórakoztunk mind a darab szellemes dialógusain, mind a színészek — különösen Lehoczky Zsuzsa — ötletes játékán. És végül eljutottunk a hét Mocorgóig utolsó napjáig vasárnapig, s a vasárnapb­a is Fejes Endre Mo­corgó című tévéfilmjéig. H­an kezdjem azzal, hogy a tévé aim amely egy fétig-mei,ils alvis? fiatalember életútját kíséri vé­gig nem tetszett. Nem tet­ze.i­tr.ezt belül maradt a vagányro­mantika kéte­s értékű világán,­­ s attól a pillanattól kezdve, s­őt Mocorgó 190 forintért eladta élete sztoriját az írónak, egé­szen haláláig naivnak, helyen­ként hatásra iásznak éreztem S bár az író minden rokona zen­­vét Mocorgónak adta, belőlem érnék a félresikerült vagánynak a históriái s nemhogy szánalmat együttérzést, de különösebbn ér­deklődést sem váltott ki. Szán­dékosan hangsúlyozom a szemé­lyesnévmást és a szemé­tragokat hiszen most bizonyára sokan rosszallóan csóváltak a fejüle elmarasztaló soraimra. Én azon­ban mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ebben a látszólag reált­, sőt már-már na­turálisan megjelenített világban az elavult romantika uralkodik F. M­­indent vállalunk, "­­ vagy magunkra vál­lalunk az életben. Vállaljuk, hogy elvégezzük az általános iskola nyolc osztályát, eset­leg leérettségizünk, vagy sza­­mát tanulunk. Vállaljuk, hogy jeles, jó, közepes ta­nulmányi eredményt érünk el, aztán vállaljuk, hogy­ tisz­tességesen dolgozunk egy számokkal megszabható tel­­esítmény érdekében. Vállal­juk, hogy nem késünk el a munkából, nem fegyelme­­zetlenkedünk, hogy részt ve­szünk a termelési tanácsko­záson, a szakszervezeti gyű­lésen, sőt a politikai oktatá­son is. S talán otthon, a csa­­ládi életben is számos „vál­lalásunk” van. Ellátjuk a háztartást, segítünk a gye­rekeknek a tanulásban. Én vállalom, hogy megfőzöm a vacsorát, te vállalod, hogy­­elhozod a tüzelőt a pincé­ből. Egész életberendezkedé­sünk ilyen vállalásokon alap­szik. No de, vállaljuk, hogy kul­turálódunk? Ugye milyen furcsán hangzik? Hiszen a kulturálódásra vagy van ben­nünk igény, s akkor egy­szerűen szükségünk van rá. V • * .. '-5­­1 MOCSÁR GÁBOR: KEREK ! EGY­­MILLIÓ SZATIRIKUS KI­S­REG­É­NY . ■ ° C Manyolai elvtársnál azonban szó sem esett holmi esőkabátról. Tulajdon­képpen sok mindenről szó esett, csak az esőkabátról nem. Utóbb Menyus sok mindent adott volna érte, ha csak esőkabátokról beszélget­tek volna. Szívesen vásárolt volna száz esőkabátot, ha ezzel elkerülhette volna mindazt, ami a Manyolai elv­társsal történt beszélgetést követte. Pedig a beszélgetés igen szívélyes modorban zajlott le — éppúgy, ahogyan az ilyen megbeszélések le szoktak zajlani. Manyolai elvtárs udvarias mentegetőzéssel kezdte. — Sajnos, nem találtam a kirendeltség számát a tele­fonkönyvben, emiatt voltam kénytelen levelet írni, pedig utálom a bürokráciát. — Én is — helyeselt Me­nyus — csak bürokrácia ne lenne a világon. Telefon saj­nos még nincs, mert a ki­­rendeltség ... — Tudom, tudom — vá­gott közbe Manyolai elvtárs — még nemrégen létesült, nem volt idő felszerelni a te­lefont. De tudja-e Brusz elv­társ, miért hívattam. — Nem. De majd meg tet­szik mondani. — Hát a sáraljai cigányok ügyében. — Sáraljai cigányok? — kérdezte meglepetten Menyus és hirtelen arra gondolt: a sáraljai cigányok is bizonyá­ra gumicsizmát igényelnek. De milyen jogon? — Nem értesült még a dolgokról ? — Nem. Miről kellett vol­na értesülnöm? — Hogy a sáraljai cigá­nyok sztrájkba léptek. Igen, igen, ha a kérdés lényegi ré­szét tekintem, így is mond­hatom. Sőt — formális oldal­ról tekintve jellemezhetném a sáraljai cigányok magatar­tását akár zendülésnek is. Tudniillik sárvágó kapával támadtak az illetékbeszedő helyi megbízottra, aki alig tudott előlük biztonságos helyre menekülni. És erről Brusz elvtárs nem tud? — őszintén szólva... — Persze, persze, a kiren­deltségnek nincs telefonja. Mi azonban értesültünk a helyzetről és kiszálltunk. Igen, igen, személyesen ki­szálltunk. Lerendeztük a dol­gokat. Lecsillapítottuk őket. Sikerült velük meggyőző munkával megértetni, hogy az illetékek beszedésének ügye... — ... fontos ügy ... — Persze, persze... — ... és aki az illetékek beszedésének ügyét hátrál­tatja, az a szocializmus lé­nyegét ássa alá. — Hát, ha nem is ilyen megfogalmazásban... Azóta a cigányok az illetéket befi­zették ... — Viszont én még nem kaptam egy fillért sem. — Még nyilván nem tör­tént meg az átutalás. Most már kötelesen meg fog tör­ténni. Viszont, hasonló ese­tek elkerülése érdekében fo­kozni kell a politikai mun­kát. A sáraljai eset erre fi­gyelmeztet. Mi mindenesetre ezt megoldottuk. A Sáraljai cigányok közül kiválasztot­tuk a legértelmesebbet és a mi javaslatunkra a többiek őt megválasztották bizalmi­nak. Ez az egyik megoldás. De mi lesz a többi község­ben? Erre gondoltak-e Brusz elvtársék, amikor a kiren­deltség munkáját megindí­tották? — A cigányok csökönyössé­gére és politikai elmaradott­ságára gondoltunk, Manyolai elvtárs, azonban, meg kell mondanom őszintén, sajnos, a kirendeltség munkája ... — Persze, persze, kezdeti stádiumban van. Mondták nekünk Sáralján, hogy alig két hete állították fel a he­lyi telepet. Azt is meg kell azonban jegyeznem, kedves Brusz elvtárs, hogy nem va­gyunk megelégedve a meg­szervezés módszereivel... Menyus úgy érezte: itt a vég. Hallgatott. Várt. — Nem tudom, hogyan instruálták önt, odafent, a központjukban, de annyit el­vártunk volna, hogy első lépésként minket tájékoztat­nak és kérik a segítségün­ket. Mi, ha nem tudná, azért vagyunk itt, hogy helyi szinten elősegítsük a problé­mákat. Persze, a vállalati központok, ott fenn, Buda­pesten, hajlandók lebecsülni a helyi szerveket. Átnyúlkál­­nak a fejünk fölött. És akkor tessék , ilyen ferde dolgok állnak elő. De amikor aztán megvan a baj, persze, hogy hozz­nk fordulnak. De mit tehetünk, ha azt se tudjuk. Id, mi, hogy, mit, miért csi­nál. — Bizonyára súlyos mu­lasztás történt, Manyolai elv­társ, de higgye el, ami az én személyemet illeti... — Persze, persze, ön bizo­nyára úgy járt el, ahogyan a fenti központ instruálta. De majd megpróbálunk — mondta fenyegetően Manyo­lai — szót érteni azzal a fel­ső központtal. Hogy hívják az önök vezérigazgatóját? — s töltőtollat vett elő, meg pa­pírt. Menyus egy pillanat fel­szikrázása alatt kitalálta: — Kontrasik. Kontrasik Jó. . — de aztán helyesbí­tett — Jenő. Kontrasik Je­nő. Egy kával. Manyolai felírta. — És a pontos cím? Menyus szemrebbenés nél­kül diktálta: — ötödik kerület, Szenthá­romság utca 15., első eme­let. Manyolai fejcsóválva írta le a címet. — Hogy mikor mennek már ki a divatból ezek a klerikális utcanevek! (Folytatása következik.) HÍRLAP , KEDD, 1965. JANUÁR 14. HÁZAK DARUVAL (MTI fotó: Kovács Sándor) „Vállalják a kultúrát, hogy olvassunk, néha szín­házba, moziba menjünk, meghallgassunk egy zenekari művet, megnézzünk néhány képzőművészeti alkotást, vagy minderre nincs szüksé­günk, s akkor nem olvasunk, nem megyünk színházba, nem hallgatunk zenét. Mint ahogy nem vállaljuk, hogy naponta eszünk, ugyanúgy nem vállaljuk, hogy olva­sunk. Eszünk, mert éhesek vagyunk és olvasunk, mert valamilyen szellemi éhséget érzünk. Amikor azonban az első szocialista brigádokat szer­vezték, a termelési és erköl­csi célkitűzések mellett he­lyet kaptak kulturális célok is. S ahogy kialakult a bri­gádok felajánlásainak szo­kott rendje, ahogy konszoli­dálódott maga a mozgalom, úgy Vállalási pont lett a kul­­turálódásból is. Nem csoda aztán, ha ezzel a célkitűzés­ül a brigádok nemigen tud­tak mit kezdeni, s még má s kevesen találták meg a módját, hogy a vállalást meg a belső szükségletet egymás­sal összeegyeztessék. Annyi korábbi tapasztalás után most Szentesen győződ­tem meg erről, ahol a sze­gedi ruhagyár helyi üzemé­ben egy nemrégen alakult brigád vezetőjével beszélget­tem. ★ 1 r. „Őszirózsa” szocialista címért küzdő brigád — mint a neve is mutatja — novemberben alakult a Kom­munisták Magyarországi Pártja 50. születésnapján. Tagjai több sikertelen tömö­rülési kísérlet után most egy elismerten ügyes brigádve­zető, Bozsik Balázsné irányí­tásával próbálják brigádkö­­zösséggé formálni az eddig csak szalagközösséget. (Tud­niillik, a brigád 21 tagja egy szalagban dolgozik.) A fiatal Bozsikné már egy másik si­keresen működő brigád élén igazolta, hogy ért a vezetés­hez, s hogy munkatársai bíz­nak benne. Ebben a pillanat­ban úgy látszik, hogy ez az új közösségben sem lesz másképp, legalábbis Bozsik­né bizakodással gondol a jö­vőre. ★ S­.| egy brigádról képet szeretnénk alkotni, elő­ször a vállalásaikba pillan­tunk bele. Nos, az „Ősziró­zsa” brigád felajánlásai kö­zött túl a szokásos, s a mun­kával kapcsolatos program­pontokon, két érdekes motí­vumot találhatunk. Az egyik: a brigád vál­lalta egy egyedülálló idős, beteg asszony támogatását. Nem forintjaikkal könnyítik meg az életét, hanem azzal, hogy segítenek neki a be­vásárlásban, a tüzelőkészí­tésben, s egyáltalán beszél­getnek vele, enyhítik a ma­gányosságát. Tiszteletre mél­tó elhatározás, amelyet — ha nem fakul meg a határozat ereje — meg is lehet valósí­tani. A másik: szerződést köt­nek az üzemi könyvtárral bi­zonyos mennyiségű könyv elolvasására, s aztán az elol­vasott könyveket ismertetik a közösség előtt. Figyelemre méltó kísérlet ez a kicsit sután megfogal­mazott vállalás arra, hogy a korábbi félig-meddig formá­lis programok helyett — mint mozilátogatás, közös ki­rándulás stb. — visszavezes­sen a kulturálódás legké­zenfekvőbb, s leginkább az egyénre szabott alapformá­jához, az olvasáshoz. ★ Fe, mégis van ebben a kí­sérletben valami bizal­matlanságra ingerlő. Szerző­dést kötnek a könyvtárral. Már maga a szerződés túl­ságosan hivatalosnak tűnő rendje is nehezen fér össze az olvasás szükségletével. A brigád az üzem egyik veze­tőjétől várja, hogy összeszed­je azoknak a könyveknek a listáját, amelyekre aztán a szerződés vonatkozik. Egye-­ lőre maguk se tudják, mit akarnak elolvasni, s az el­olvasottakat hogyan beszélik majd meg. (Ez utóbbi külö­­­nösen nehézségekbe ütközik, hiszen az üzemnek semmi­féle olyan helyisége nincs, amelyben akár egy viszony­lag kislétszámú közösség is összegyűljön, eltöltse az időt. A helyiséghiányt megsínyli a KISZ-élet és a brigádmoz­galom is, s előbb-utóbb for­málissá tehet minden a mun­kaidőn, s a munkán túlmu­tató közös akciót.) De ma­radjunk most magánál a vállalásnál. Az „őszirózsa” brigád megérezte, hogy má­sutt kell keresnie a kulturá­lódást, mint ahol a koráb­ban alakult brigádok gyak­ran keresték. Azt is meg­érezte, hogy a művelődés nagy csoportot mozgató for­máival szemben az egyén íz­léséhez, időbeosztásához, le­hetőségeihez alkalmazkodó olvasást kell előnyben része­sítenie. Csak éppen azt nem tudják a brigád tagjai, hogy­ mit olvassanak, s mit kezd­jenek az olvasottakkal? ★­i­ndenből m­ára szeretném rávezetni az olvasót, hogy a kulturális vállalások fölöslegesek. Még­is — úgy érzem — észre kell vennünk, hogy egy jó érte­lemben vett megszállott szer­vező — legyen az könyvtá­ros, brigádvezető vagy egy­szerű brigádtag — nélkül ezek a vállalások mindig magukban hordják a formá­lis megvalósítás veszélyét. Kétlem, hogy bármilyen köz­ponti tanácsadás segítségével valaha is sikerül olyan kul­turális felajánlásokat megfo­galmazni, amelyeket­­a bri­gádok ugyanúgy magukévá, tehetnek, mint a termelési programot. Éppen ezért meg­kockáztatnám a kérdést: szükséges-e, hogy az okta­tásra, továbbtanulásra vonat­kozó célokon túl meghirdes­sük az úgynevezett kulturá­lis vállalást? Egyáltalán le­het-e „vállalni” a kultúrát? FENEKEL JUDIT JOGI TANÁCSOK , Időszaki mezőgazdasági dolgozók betegellátása P. Gy. szentesi olvasónk november közepéig 7 hó­napon át állami gazdaságban dolgozott, időszaki mező­gazdasági munkásként. Munkaviszonyának megszűnése óta nem dolgozik. Jelenleg beteg, orvosi kezelésre van szüksége. Mikor orvosnál járt, megtudta, hogy a gaz­daság által kiállított SZTK-igazolványa alapján ingye­nes betegellátásra nem jogosult. Munkatársai pedig azt állítják, hogy hathónapi munkaviszony után számára is jár az ingyenes orvosi kezelés. Olvasónk szeretné tudni, jogosult-e a gazdaságban ledolgozott ideje után a betegellátásr­a, s ha igen, honnan kell igazolást kérnie? Az újabb rendelkezések szerint az állami mezőgaz­dasági üzemek időszaki munkásainál az ipari alkalma­zottakra vonatkozó biztosítási szabályokat kell alkalmaz­ni. Az egészségügyi miniszter 6­ 1967. (XII. 8.) E. Ü. M. számú rendelete szerint a jelenleg munkaviszonyban nem levő mezőgazdasági idénymunkást megilleti a be­tegellátás, ha az év folyamán 26 héten át, hat hónapig dolgozott. Az ingyenes orvosi kezelésre december hó első napjától az azt követő év márciusának utolsó nap­jáig jogosult. Ebben az időszakban tehát orvosi kezelés, gyógyszerellátás, gyógyfürdői gondozás, különféle gyó­gyászati segédeszközök, mindenre kiterjedő fogászati el­látás, útiköltség, mentőszállítás éppúgy megilleti őt és családtagjait, mint a jelenleg munkaviszonyban levő­ket. . A rendelkezés szerint az időszaki mezőgazdasági dolgozók és hozzátartozóik télen azonban legfeljebb 60 napon át jogosultak a díjtalan kórházi ápolásra. Az említett „szolgáltatások” költségeit az állam viseli. A betegellátásra való jogosultságukat a lakóhely szerinti illetékes társadalombiztosítási igazgatóság, illetve ki­­rendeltség által kiállított biztosítási igazolvánnyal kell bizonyítani. Olvasónk a közölt adatok alapján a télen meg kell, hogy kapja a betegellátást. Számára a szükséges iga­zolványt — mely egyúttal családtagjainak betegellátásét is biztosítja — a társadalombiztosítási igazgatóság szen­tesi kirendeltsége adja ki. Dr„ V. AL ■

Next