Csongrád Megyei Hírlap, 1970. november (15. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-21 / 273. szám

Ismét a MEMGSZ-székházban Q Felújították, légkondicionálják a nagytermet Q A felszólalásokat hat nyelven tolmácsolják 0 A jegyzőkönyvet kilenc gyorsíró készíti Q Sajtókirendeltségek § Helyszíni közvetítések, mindössze egyórányi időeltolódással Kongresszusi előzetes A nagy tanácsko­zások színhelye a budapesti MÉMOSZ Székház ad ismét ott­hont a Magyar Szo­cialista Munkáspárt X. kongresszusának. Immár negyedik al­kalommal rendezik meg az 1949-ben ava­tott hatalmas épület­ben a párt kongresz­­szusát. Az elmúlt 20 évben nagyon sok fontos belföldi és nemzetközi esemény zajlott itt le, legutóbb például a DÍVSZ kongresszusa. A szervezők, a ren­dezők alaposan fel­készültek a tanács­kozásra, igyekeztek minden tekintetben biztosítani a kong­resszus munkájához és a közvélemény tá­jékoztatásához szük­séges feltételeket. A munka zömmel az 1180 személy befoga­dására alkalmas ta­nácskozó teremben zajlik majd, amelyet erre az alkalomra felújítottak, korszerű­sítettek, s a többi kö­zött légkondicionáló berendezéssel láttak el. A székház sok ki­­sebb-nagyobb terme és szobája ad majd helyet a különböző bizottságoknak és munkacsoportoknak, így a többi között a szerkesztő bizottság­nak, a fordító- és gyorsíró irodának. A kongresszus külföldi vendégei, a tolmács­berendezés segítségé­vel kísérhetik majd figyelemmel a ta­nácskozást. A felszó­lalásokat hat nyelven tolmácsolják. Kilenc parlamenti gyorsíró készíti fo­lyamatosan a kong­resszus teljes jegyző­könyvét, s ennek alapján állítja össze a szerkesztő bizottság a kongresszusról szóló tudósításokat. A Nép­­szabadság, az MTI, a Rádió és a Televízió külön kirendeltséget létesít a kongresszus színhelyén. A MU­­OSZ-székházban és a bányászszakszervezet épületében sajtóköz­pontot rendeznek be, ahol a külföldi újság­írók különböző nyel­veken kaphatják meg a kongresszusi beszé­deket, felszólalásokat. Az MTI külföldre sugárzott adásai szá­mára külön riporteri gárda készíti majd a tudósításokat. Ugyancsak külön szerkesztőgárda gon­doskodik arról, hogy az MTI telexhálóza­tán a megyei és a vá­rosi lapok folyamato­san megkapják a kongresszusról szóló beszámolókat. Ki­veszik részüket a tá­jékoztató munkából a fotóriporterek is; a kongresszusról ké­szített fotóikból a a Központi Sajtószol­gálat naponta ad friss válogatást kép­távírón. A tv és a rádió helyszíni közvetítései közvetlen betekintést adnak majd az or­szág egész népének a kongresszus munká­járól. A sajtótudósí­tást végző szerkesz­tők, újságírók úgy szervezték meg a munkát, hogy a hír­adások általában egy órával követhetik az eseményeket. Az or­szág közvéleménye tehát gyorsan és sok­oldalúan informálód­hat a kongresszus munkájáról, folyama­tosan figyelemmel kísérheti a párt e nagy jelentőségű ta­nácskozását. NAGY LÁSZLÓ Vallomás a parasztasszonyokról Pusztaszer, ahol Tóth Ká­­rolyné él és dolgozik, több mint egy község neve. A honfoglalás jelképe. Gazdag út az, amit Tóth Károlyné, a pusztaszeri Árpád Tsz nö­vénytermesztője 45 óta máig megtett és eljutott odáig, hogy kongresszusi küldötté választották. — Olyan az én életem, mint a többi parasztasszo­nyé — vallja.— Mennyi min­den történt velünk tíz év alatt! És mégis kevésnek érezzük, ha a bajokat szám­láljuk. Megmondom őszintén, amikor 1960-ban szervezték a tsz-t, én se akartam. Fél­tem. Egy ideig tájára se mentem a tsz-nek. Persze rosszul is mentek a dolgok. Aztán egyszer előjött ben­nem a gondolat: miért van ez így? Kérdeztem a többi­ektől is: jól van ez így? Nincs jól, de nem lehet szól­ni ellene! — válaszolták. Miért ne lehetne? Összeszed­tem a bátorságomat, elmen­tem a közgyűlésre és beszél­tem. És attól kezdve sokat beszéltem a közös érdeké­ben. Egyszer a tanács titká­ra azt mondta: Tóth néni, magának a pártban lenne a helye, hiszen a párt sem kér mást, mint amit csinál... Igazat adtam neki, és 1962- ben beléptem a pártba. A tsz-ben és a községi pártve­zetőségben is benne vagyok. Jelenl­eg a tsz-ben titkárhő­­helyettesként dolgozom ... Ha valami nehézséggel talál­kozok, az első lépésre gon­dolok, az első felszólalásra a közgyűlésen. Mert nem kis bátorságra van szükség, ami­kor bírálunk, de nagy öröm az, ha odafigyelnek ránk az emberek, mert igazat beszé­lünk! — Szíve szerint miről be­szélne a kongresszuson ? — Sorstársaimról, a dolgo­zó parasztasszonyok nehéz életéről. Mióta tudom, hogy ott lehetek a kongresszuson, ez foglalkoztat leginkább. Mindenütt hátrányban van­nak még a nők, de leginkább itt, vidéken, ahol még tartja magát a tanyavilág évszáza­dos szokásaival. Az év 8—9 hónapjában napi 12—14 órát dolgozunk a közösben és a háztájiban, meg a háztartás­ban. A legnehezebb fizikai munkát. Érdekes, hogy a gé­pek még alig segítenek a pa­rasztasszonyoknak. A közös­ben is géppel a férfiak dol­goznak. Mi nők kapálunk, kukoricát, paprikát szedünk, szőlőt nyitunk, szóval, vé­gezzük a nehezét, és csak a 60. évet betöltve mehetünk nyugdíjba. A mi háztartá­sunk kevésbé gépesített és korszerű. A háztájiban ne­künk kell az állatokat gon­dozni és bizony a háztartás­ban nem segítenek a férfiak, mert itt falun-tanyán még szégyellik. Hogy mit lehet tenni? Nem is tudom. Talán ott kellene kezdeni, hogy a szemlélet változzon. És ott folytatni, hogy legyen a faluban is bölcsőde és óvo­da, több gép a háztartások­ban. Egy kicsi terhet évről évre levenni a vállunkról. Tudom, hosszú évek kelle­nek a gyökeres változáshoz. Nem az elégedetlenség be­szél belőlem, hiszen ha vé­giggondolom, tíz év alatt mennyit éltünk meg mi! — Mit vár a kongresszus­tól? — Hogy ezután nemcsak könnyebbé válik a paraszt­asszonyok élete, hanem job­ban meg is becsülik őket! BÁLINT gyula Készül az ifjúsági törvénytervezet Az ifjúságról szóló tör­vény előkészítésében jelen­tős előrelépés történt. A te­levízióhoz, a sajtóhoz és más szervekhez érkezett több száz javaslat feldolgo­zása után az Igazságügy-mi­nisztérium az érdekelt álla­mi és társadalmi szervek képviselőinek bevonásával kidolgozta a törvény tartal­mára vonatkozó javaslatot. A törvény előkészítésére lét­rehozott bizottság az elmúlt napokban tartott ülésén ezt megtárgyalta és elfogadta. A bizottság véleménye szerint olyan törvényre van szük­ség, amely megállapítja az ifjúság szocialista nevelésé­nek legfőbb célkitűzéseit, meghatározza az ifjúság ne­velésével foglalkozó állami és társadalmi szervek leg­fontosabb kötelezettségeit és tartalmazza az ifjúság leg­alapvetőbb jogait és kötele­zettségeit. Így a törvény mintegy az ifjúság „alkot­mányának” szerepét töltené be. Ennek megfelelően a törvény tervezete meghatá­rozza az ifjúság nevelésében követendő főbb célokat, fog­lalkozik az ifjúság szerepé­vel az állami és társadalmi életben. Az Igazságügy-minisztéri­um az elfogadott elvi téte­lek alapján kidolgozza a jog­szabály tervezetét és decem­ber elején az Országos Ifjú­ságpolitikai és Oktatási Ta­nács elé terjeszti. Decem­berben és 1971 januárjában a törvénytervezetet az ifjú­ság különböző rétegei, a pe­dagógusok és az ifjúsággal foglalkozó állami szervek, a szakszervezetek és a Haza­fias Népfront előtt ismerte­tik és kikérik a véleményü­ket. A vita eredményének összegezése után alakul ki a törvény végleges terveze­te, amelyet az igazságügy­miniszter 1971. március 31- ig nyújt be a kormányhoz. (MTI) SZOMBAT, 1970. NOVEMBER 2. -HÍRLAP Az irányelvek olvasása közben­­z elkötelezettség reputációja Ki­k­inílt hangsúllyal foglalkoznak a hel­tilió kongresszusi irányelvek a szocialista elkötelezettségű magatartás társadalmi státuszának problémakörével. Ennek szerintem két alapvető oka van. Egyrészt: a szocialista építés soron kö­vetkező feladatai megkövetelik, hogy mi­nél több olyan ember tevékenykedjen a munka első vonalában, aki tetteivel is, magatartásával is — hogy úgy mondjuk — leteszi a garast a szocializmus mellett. Másrészt: az elmúlt évtized tapasztalatai­ból kiindulva megállapíthatjuk, hogy az ügy iránt elkötelezett magatartás társadal­mi fogadtatása és megítélése — igyek­szünk árnyaltan­­galmazni — nem volt mindig egyforma és egyértelmű. Ezt iga­zolandó, hadd idézzem rögvest egy nő­­mozgalmi veterán szavait, amelyek ép­pen az irányelvek véleményezése kap­csán hangzottak el. — Bizony előfordul néha — mondta —, hogy azok, akik a pénz után futnak, megmosolyogják a tár­sadalom önzetlen munkásait, akik ellen­szolgáltatás nélkül tevékenykednek a kö­zösség ügyeinek előbbre mozdításáért. — Mondandójának további részeiből aztán világosan kiderült, hogy ő, aki negyed­századnyi időt töltött el a mozgalomban, nem valamiféle kivételezettséget, különös jogokat, megkülönböztetést kíván kihar­colni a közért önzetlenül tevékenykedők számára. Mindössze — mindössze? — azt szeretné, ha azok, akik időt, energiát, munkát ölnek a kollektíva ügyeinek inté­zésébe, s ezért nem várnak anyagi ellen­szolgáltatást, kapják meg az erkölcsi el­ismerést, megbecsülést, legyen tevékeny­ségüknek rangos társadalmi reputációja. Upm elfor­b abba a hibába esni, a CIU OnillOn hogy a közért fára dobó­kat aszkétáknak, emberfeletti lényeknek kiáltsam ki — ezzel már egyszer megjár­tuk, s különben­ nem is azok —, de tény, hogy jelentős áldozatot kell hozniuk azért, hogy a társadalmi munka rendelkezésére állhassanak. A vállalt feladat fegyelmet, fokozott lemondást — néha anyagiakról való lemondást — is követel tőlük. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy egocentrikus, a kétely kérdőjeleivel meg­tűzdelt tilozófiájú polgár vagy egy 1970- es kiadású nepman-kispolgár, aki lóha­lálában fut piti, vagy kétes, vagy nagy­stílű üzletei után, nem érti, sőt kineveti azokat, akik „ingyen” mások ügyeinek el­intézéséért loholnak. Az önző, pénzéhes ember mindenkit ostobának tart, aki nem önző, s aki nem ragad meg minden pénz­­szerzési alkalmat. Node az effajta típusok azért a mai magyar társadalomnak csak egy elenyésző hányadát alkotják. A több­ség se nem egocentrikus polgár, se nem konjunktúralovag. S e többség mégse fo­gadja mindig egyértelmű elismeréssel, fő­hajtással a közért való fáradozást. Vajon miért? Azért talán, mert jobban hallgat a viszonyaink között is újratermelődő kis­polgári mentalitásra, mint a becsületes szívére és eszére? Vagy talán azért, mert minálunk manapság „nem sikkes” elisme­réssel szólni az eredményekről? A tüne­teket kétségkívül könnyebb fölleltározni, mint az okokat megkeresni, vagy az el­lenjavallatot megadni. Akár ezért, akár azért történik azonban, tény, hogy sok helyütt bajok vannak a társadalmi tevékenység elismerésével, megbecsülésével. Az előbb idézett mozgal­mi veterán nem véletlenül határolta el magát attól a lehetőségtől, hogy netán előnyöket, kiváltságokat akarna szerezni. Manapság ugyanis néha a csupán a jo­gos erkölcsi elismerésre áhítozókra is ha­mar rávetül a gyanú árnyéka: talán azért szorgoskodtok, hogy aztán előnyöket sze­rezzetek érte cserébe? Mit bizonyít a közhangulat efféle reakciója? Részint azt, hogy a társadalom még nem felejtette el azokat a megrázkódtatásokat, amelyeket azok az emberek okoztak az ügynek, de az egész országnak is, akik előnyökért, ki­váltságokért furakodtak az első sorokba. De azt is, hogy ma a társadalom sokszor igazságtalan előjellel rabja olyan meggyő­ződéseknek, amelyek időközben előítéletté váltak. Ezért minősít néha túl gyorsan, túl gyanakodva, haszonszerzést szimatolva ott is, ahol pedig önzetlenség, ügyért való lelkesedés, termiakarás van. A run­ nak ilyen vonatkozású ismerete- UUsqU- ben vajon véletlennek te­kinthető, hogy az Irányelvekben olyan kiemelt hangsúlyt kap ez a kérdéskör? Vajon nem annak bizonyítéka ez, hogy aminek a megoldása sürgős, de aminek megoldását sok minden gátolja, akadá­lyozza, oda nagyobb erőt, nagyobb fi­gyelmet kell összpontosítanunk akkor, amikor fölmérjük eredményeinket, gond­jainkat, feladatainkat, tennivalóinkat? Idézzük csak szóról szóra: „A szocializ­mus teljes felépítésének egyik fő feltétele a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szocialista közgondolkodás, a szocialista embertípus kialakítása. Az önző kispol­gári életszemlélettel, magatartással szem­ben erősítenünk kell azt a meggyőződést, hogy az egyén csak a társadalommal együtt boldogulhat. A szocializmus öntu­datos hívei nemcsak munkájukat végzik becsületesen, hanem részt kérnek a köz­ügyek intézéséből és vállalják a közös fe­lelősséget." Figyeljük csak meg, hogy a megfogalmazás a továbbiak során mint válik mind erőteljesebbé, mind markán­sabban egyértelműbbé: „Az élet minden területén növelni kell a szocializmus aktív híveinek megbecsülését, a szocialista mó­don végzett munka, a szocializmus ügye iránt elkötelezett magatartás tekintélyét" Majd ezt követően: „A munkásosztály, a dolgozó nép érdekeit képviselő, az önfel­­áldozóan dolgozó, felelősséget és áldozatot vállaló állampolgárok az élet egyetlen te­rületén se szoruljanak háttérbe azok mö­gött, akik csak haszonélvezői a szocia­lista társadalomnak.” Föntebb már föl­hívtam rá a figyelmet: a kérdéskör köz­ponti problém­ájához közeledve mint vá­lik a fogalmazás is mind erőteljesebbé. De fölfigyelhetünk másra is, hogy például a dokumentum mennyire ügyel az árnya­latokra. Amikor szót emel a társadalmi munkások esetleges háttérbe szorulása el­len, nem ezt a szót használja, hogy „párt­tagok”, hanem — emlékezzünk csak visz­­sza a néhány sorral föntebb olvasottakra — azt, hogy „állampolgárok". A megbe­csülés körét tehát nem akarja leszűkíteni a szocializmus ügyéért a párton belül te­vékenykedőkre. Ellenkezőleg: kiterjeszti mindazokra, akik ebben az országban a közösség javára fáradoznak. Így — azt hiszem — már még nyilvánvalóbb, s még egyértelműbb az, hogy nem kivált­ságokról, hanem a jogos tisztelet és meg­becsülés kiharcolásáról van szó. N­z o­rnt 0,070tt magatartás azon- Hi ClKUlutblbll­ban tartalmasabb valami annál, hogysem csupán a társadal­mi munkával legyen egyenlő. Magába fog­lalja — például és többek között — a szocializmus ügyéért, igazságaiért való mindenkori gerinces kiállást is. Az elkö­telezett magatartás megtestesítője — mint bevezetőnkben mondottuk — bármi­lyen kényes, nehéz, bonyolult, nehezen át­tekinthető helyzetben is hajlandó rögvest letenni a garast a szocializmus mellett. Nem képzeli magát prófétának, jövőbe lá­tó jósnak, mindenki fölött álló ítésznek — de nem is hallgat, nem is sumákol, nem is törekszik arra, hogy néhány ál­talánossággal, szóvirággal kifizesse a vé­leményére várókat. Hanem, folyamatosan felelősséget érezve az ügyért, amellyel azonosította magát, igyekszik véleményez­ni, értékelni, s ha kell, megvédeni mun­kánk eredményeit, intézkedéseinket. Nem kacsint össze cinkosan a cinikusan bírálók­kal, nem értékel túl, nem lihegi túl az eredményeket, nem titkolja el a hibákat, de az eredményeket sem hajlandó alább­­becsülni annál, amit valójában érnek. Az ilyen irányú elkötelezettség minde­nütt erjesztője lehet az egészségesebb, a nyílt, az őszinteségre, a becsületes véle­ménykimondásra ösztönző légkör kialaku­lásának. S nemcsak a harmonikusabb em­beri kapcsolatok kiépítése, a jobb ered­mények elérése érdekében. Hanem azért is, mert csak az ilyen légkör alkalmas ar­ra is, hogy a magatartásbeli, vélemény­­mondásbeli elkötelezettség az őt megillető rangra emelkedjék , s ne minősülhes­sen (rosszindulatú, ironikus megjegyzések okán-módján) minden lében kanál, okos­kodó vonalassá­gnak”; s főképp olyanok szemében ne, akik becsületesen dolgoz­nak, s akikért minden történik. De nézzük csak az Irányelvek követ­kező mondatát: „Erősíteni kell azt a köz­szellemet, amelyben a társadalom pozitív erői, a szocializmus hívei a hangadók, s amely nem tűri el a társadalomellenes magatartást, a cinizmust, a fegyelmezet­lenséget, a harácsolást, a közösség meg­károsítását.” Mondandónk leglényegesebb pontjához érkeztünk. Valóban: nem kis kérdés, sőt döntő fontosságú kérdés, hogy egy társa­dalomban kik legyenek a hangadók? Az Irányelvek logikája természetesen egyér­­telmű: a szocializmust építő társadalom­ban a szocializmus híveinek van megha­tározó szerepük. Ám ez a szerep gyengülhet vagy erő­södhet — társadalmi méretekben is — attól függően, hogy a nép szemében van-e (vagy nincs) morális rangja, te­kintélye. Én is erőteljesen igyekszem fo­galmazni, amikor azt mondom: nem le­het hangadó — a szocializmus eszmeköré­nek szolgálatában — az az elkötelezett magatartású állampolgár, akinek elköte­lezettsége nem kapja meg a kellő elis­merést, elismerést, amely — akár akar­juk, akár nem, így van — tekintélyt, súlyt, többletbefolyást is ad neki egy­úttal A folyamat tehát kétoldalú. Egyfelől el szeretnénk érni, hogy az élet minden területén a szocializmus hívei legyenek a hangadók, a közvélemény hangulatát alapvetően befolyásoló tényezők. Más­felől viszont azért kell küzdenünk, hogy ne vének erkölcsi megbecsülést elisme­rést kapjanak önzetlen társadalmi tevé- 1,-enységükért. S remálhom­ hogy ami az Trányel- I Gl­b­MlGl”é­vekben kiemelt hang­súllyal fogalmazódott meg, az a minden­napok során, mint megoldásra váró fel­adat sem fog veszíteni a jelentőségéből — már ami az elkövetkezendő évek tár­sadalmi-politikai gyakorlatát illeti. Mert csak így juthatunk előrébb — közelebb a szocialista embertípushoz, s magához a szocializmushoz is. PAPP ZOLTÁN ---------------3

Next