Csongrád Megyei Hírlap, 1970. november (15. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-21 / 273. szám
Ismét a MEMGSZ-székházban Q Felújították, légkondicionálják a nagytermet Q A felszólalásokat hat nyelven tolmácsolják 0 A jegyzőkönyvet kilenc gyorsíró készíti Q Sajtókirendeltségek § Helyszíni közvetítések, mindössze egyórányi időeltolódással Kongresszusi előzetes A nagy tanácskozások színhelye a budapesti MÉMOSZ Székház ad ismét otthont a Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusának. Immár negyedik alkalommal rendezik meg az 1949-ben avatott hatalmas épületben a párt kongreszszusát. Az elmúlt 20 évben nagyon sok fontos belföldi és nemzetközi esemény zajlott itt le, legutóbb például a DÍVSZ kongresszusa. A szervezők, a rendezők alaposan felkészültek a tanácskozásra, igyekeztek minden tekintetben biztosítani a kongresszus munkájához és a közvélemény tájékoztatásához szükséges feltételeket. A munka zömmel az 1180 személy befogadására alkalmas tanácskozó teremben zajlik majd, amelyet erre az alkalomra felújítottak, korszerűsítettek, s a többi között légkondicionáló berendezéssel láttak el. A székház sok kisebb-nagyobb terme és szobája ad majd helyet a különböző bizottságoknak és munkacsoportoknak, így a többi között a szerkesztő bizottságnak, a fordító- és gyorsíró irodának. A kongresszus külföldi vendégei, a tolmácsberendezés segítségével kísérhetik majd figyelemmel a tanácskozást. A felszólalásokat hat nyelven tolmácsolják. Kilenc parlamenti gyorsíró készíti folyamatosan a kongresszus teljes jegyzőkönyvét, s ennek alapján állítja össze a szerkesztő bizottság a kongresszusról szóló tudósításokat. A Népszabadság, az MTI, a Rádió és a Televízió külön kirendeltséget létesít a kongresszus színhelyén. A MUOSZ-székházban és a bányászszakszervezet épületében sajtóközpontot rendeznek be, ahol a külföldi újságírók különböző nyelveken kaphatják meg a kongresszusi beszédeket, felszólalásokat. Az MTI külföldre sugárzott adásai számára külön riporteri gárda készíti majd a tudósításokat. Ugyancsak külön szerkesztőgárda gondoskodik arról, hogy az MTI telexhálózatán a megyei és a városi lapok folyamatosan megkapják a kongresszusról szóló beszámolókat. Kiveszik részüket a tájékoztató munkából a fotóriporterek is; a kongresszusról készített fotóikból a a Központi Sajtószolgálat naponta ad friss válogatást képtávírón. A tv és a rádió helyszíni közvetítései közvetlen betekintést adnak majd az ország egész népének a kongresszus munkájáról. A sajtótudósítást végző szerkesztők, újságírók úgy szervezték meg a munkát, hogy a híradások általában egy órával követhetik az eseményeket. Az ország közvéleménye tehát gyorsan és sokoldalúan informálódhat a kongresszus munkájáról, folyamatosan figyelemmel kísérheti a párt e nagy jelentőségű tanácskozását. NAGY LÁSZLÓ Vallomás a parasztasszonyokról Pusztaszer, ahol Tóth Károlyné él és dolgozik, több mint egy község neve. A honfoglalás jelképe. Gazdag út az, amit Tóth Károlyné, a pusztaszeri Árpád Tsz növénytermesztője 45 óta máig megtett és eljutott odáig, hogy kongresszusi küldötté választották. — Olyan az én életem, mint a többi parasztasszonyé — vallja.— Mennyi minden történt velünk tíz év alatt! És mégis kevésnek érezzük, ha a bajokat számláljuk. Megmondom őszintén, amikor 1960-ban szervezték a tsz-t, én se akartam. Féltem. Egy ideig tájára se mentem a tsz-nek. Persze rosszul is mentek a dolgok. Aztán egyszer előjött bennem a gondolat: miért van ez így? Kérdeztem a többiektől is: jól van ez így? Nincs jól, de nem lehet szólni ellene! — válaszolták. Miért ne lehetne? Összeszedtem a bátorságomat, elmentem a közgyűlésre és beszéltem. És attól kezdve sokat beszéltem a közös érdekében. Egyszer a tanács titkára azt mondta: Tóth néni, magának a pártban lenne a helye, hiszen a párt sem kér mást, mint amit csinál... Igazat adtam neki, és 1962- ben beléptem a pártba. A tsz-ben és a községi pártvezetőségben is benne vagyok. Jelenleg a tsz-ben titkárhőhelyettesként dolgozom ... Ha valami nehézséggel találkozok, az első lépésre gondolok, az első felszólalásra a közgyűlésen. Mert nem kis bátorságra van szükség, amikor bírálunk, de nagy öröm az, ha odafigyelnek ránk az emberek, mert igazat beszélünk! — Szíve szerint miről beszélne a kongresszuson ? — Sorstársaimról, a dolgozó parasztasszonyok nehéz életéről. Mióta tudom, hogy ott lehetek a kongresszuson, ez foglalkoztat leginkább. Mindenütt hátrányban vannak még a nők, de leginkább itt, vidéken, ahol még tartja magát a tanyavilág évszázados szokásaival. Az év 8—9 hónapjában napi 12—14 órát dolgozunk a közösben és a háztájiban, meg a háztartásban. A legnehezebb fizikai munkát. Érdekes, hogy a gépek még alig segítenek a parasztasszonyoknak. A közösben is géppel a férfiak dolgoznak. Mi nők kapálunk, kukoricát, paprikát szedünk, szőlőt nyitunk, szóval, végezzük a nehezét, és csak a 60. évet betöltve mehetünk nyugdíjba. A mi háztartásunk kevésbé gépesített és korszerű. A háztájiban nekünk kell az állatokat gondozni és bizony a háztartásban nem segítenek a férfiak, mert itt falun-tanyán még szégyellik. Hogy mit lehet tenni? Nem is tudom. Talán ott kellene kezdeni, hogy a szemlélet változzon. És ott folytatni, hogy legyen a faluban is bölcsőde és óvoda, több gép a háztartásokban. Egy kicsi terhet évről évre levenni a vállunkról. Tudom, hosszú évek kellenek a gyökeres változáshoz. Nem az elégedetlenség beszél belőlem, hiszen ha végiggondolom, tíz év alatt mennyit éltünk meg mi! — Mit vár a kongresszustól? — Hogy ezután nemcsak könnyebbé válik a parasztasszonyok élete, hanem jobban meg is becsülik őket! BÁLINT gyula Készül az ifjúsági törvénytervezet Az ifjúságról szóló törvény előkészítésében jelentős előrelépés történt. A televízióhoz, a sajtóhoz és más szervekhez érkezett több száz javaslat feldolgozása után az Igazságügy-minisztérium az érdekelt állami és társadalmi szervek képviselőinek bevonásával kidolgozta a törvény tartalmára vonatkozó javaslatot. A törvény előkészítésére létrehozott bizottság az elmúlt napokban tartott ülésén ezt megtárgyalta és elfogadta. A bizottság véleménye szerint olyan törvényre van szükség, amely megállapítja az ifjúság szocialista nevelésének legfőbb célkitűzéseit, meghatározza az ifjúság nevelésével foglalkozó állami és társadalmi szervek legfontosabb kötelezettségeit és tartalmazza az ifjúság legalapvetőbb jogait és kötelezettségeit. Így a törvény mintegy az ifjúság „alkotmányának” szerepét töltené be. Ennek megfelelően a törvény tervezete meghatározza az ifjúság nevelésében követendő főbb célokat, foglalkozik az ifjúság szerepével az állami és társadalmi életben. Az Igazságügy-minisztérium az elfogadott elvi tételek alapján kidolgozza a jogszabály tervezetét és december elején az Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanács elé terjeszti. Decemberben és 1971 januárjában a törvénytervezetet az ifjúság különböző rétegei, a pedagógusok és az ifjúsággal foglalkozó állami szervek, a szakszervezetek és a Hazafias Népfront előtt ismertetik és kikérik a véleményüket. A vita eredményének összegezése után alakul ki a törvény végleges tervezete, amelyet az igazságügyminiszter 1971. március 31- ig nyújt be a kormányhoz. (MTI) SZOMBAT, 1970. NOVEMBER 2. -HÍRLAP Az irányelvek olvasása közbenz elkötelezettség reputációja Kikinílt hangsúllyal foglalkoznak a heltilió kongresszusi irányelvek a szocialista elkötelezettségű magatartás társadalmi státuszának problémakörével. Ennek szerintem két alapvető oka van. Egyrészt: a szocialista építés soron következő feladatai megkövetelik, hogy minél több olyan ember tevékenykedjen a munka első vonalában, aki tetteivel is, magatartásával is — hogy úgy mondjuk — leteszi a garast a szocializmus mellett. Másrészt: az elmúlt évtized tapasztalataiból kiindulva megállapíthatjuk, hogy az ügy iránt elkötelezett magatartás társadalmi fogadtatása és megítélése — igyekszünk árnyaltangalmazni — nem volt mindig egyforma és egyértelmű. Ezt igazolandó, hadd idézzem rögvest egy nőmozgalmi veterán szavait, amelyek éppen az irányelvek véleményezése kapcsán hangzottak el. — Bizony előfordul néha — mondta —, hogy azok, akik a pénz után futnak, megmosolyogják a társadalom önzetlen munkásait, akik ellenszolgáltatás nélkül tevékenykednek a közösség ügyeinek előbbre mozdításáért. — Mondandójának további részeiből aztán világosan kiderült, hogy ő, aki negyedszázadnyi időt töltött el a mozgalomban, nem valamiféle kivételezettséget, különös jogokat, megkülönböztetést kíván kiharcolni a közért önzetlenül tevékenykedők számára. Mindössze — mindössze? — azt szeretné, ha azok, akik időt, energiát, munkát ölnek a kollektíva ügyeinek intézésébe, s ezért nem várnak anyagi ellenszolgáltatást, kapják meg az erkölcsi elismerést, megbecsülést, legyen tevékenységüknek rangos társadalmi reputációja. Upm elforb abba a hibába esni, a CIU OnillOn hogy a közért fára dobókat aszkétáknak, emberfeletti lényeknek kiáltsam ki — ezzel már egyszer megjártuk, s különben nem is azok —, de tény, hogy jelentős áldozatot kell hozniuk azért, hogy a társadalmi munka rendelkezésére állhassanak. A vállalt feladat fegyelmet, fokozott lemondást — néha anyagiakról való lemondást — is követel tőlük. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy egocentrikus, a kétely kérdőjeleivel megtűzdelt tilozófiájú polgár vagy egy 1970- es kiadású nepman-kispolgár, aki lóhalálában fut piti, vagy kétes, vagy nagystílű üzletei után, nem érti, sőt kineveti azokat, akik „ingyen” mások ügyeinek elintézéséért loholnak. Az önző, pénzéhes ember mindenkit ostobának tart, aki nem önző, s aki nem ragad meg minden pénzszerzési alkalmat. Node az effajta típusok azért a mai magyar társadalomnak csak egy elenyésző hányadát alkotják. A többség se nem egocentrikus polgár, se nem konjunktúralovag. S e többség mégse fogadja mindig egyértelmű elismeréssel, főhajtással a közért való fáradozást. Vajon miért? Azért talán, mert jobban hallgat a viszonyaink között is újratermelődő kispolgári mentalitásra, mint a becsületes szívére és eszére? Vagy talán azért, mert minálunk manapság „nem sikkes” elismeréssel szólni az eredményekről? A tüneteket kétségkívül könnyebb fölleltározni, mint az okokat megkeresni, vagy az ellenjavallatot megadni. Akár ezért, akár azért történik azonban, tény, hogy sok helyütt bajok vannak a társadalmi tevékenység elismerésével, megbecsülésével. Az előbb idézett mozgalmi veterán nem véletlenül határolta el magát attól a lehetőségtől, hogy netán előnyöket, kiváltságokat akarna szerezni. Manapság ugyanis néha a csupán a jogos erkölcsi elismerésre áhítozókra is hamar rávetül a gyanú árnyéka: talán azért szorgoskodtok, hogy aztán előnyöket szerezzetek érte cserébe? Mit bizonyít a közhangulat efféle reakciója? Részint azt, hogy a társadalom még nem felejtette el azokat a megrázkódtatásokat, amelyeket azok az emberek okoztak az ügynek, de az egész országnak is, akik előnyökért, kiváltságokért furakodtak az első sorokba. De azt is, hogy ma a társadalom sokszor igazságtalan előjellel rabja olyan meggyőződéseknek, amelyek időközben előítéletté váltak. Ezért minősít néha túl gyorsan, túl gyanakodva, haszonszerzést szimatolva ott is, ahol pedig önzetlenség, ügyért való lelkesedés, termiakarás van. A run nak ilyen vonatkozású ismerete- UUsqU- ben vajon véletlennek tekinthető, hogy az Irányelvekben olyan kiemelt hangsúlyt kap ez a kérdéskör? Vajon nem annak bizonyítéka ez, hogy aminek a megoldása sürgős, de aminek megoldását sok minden gátolja, akadályozza, oda nagyobb erőt, nagyobb figyelmet kell összpontosítanunk akkor, amikor fölmérjük eredményeinket, gondjainkat, feladatainkat, tennivalóinkat? Idézzük csak szóról szóra: „A szocializmus teljes felépítésének egyik fő feltétele a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szocialista közgondolkodás, a szocialista embertípus kialakítása. Az önző kispolgári életszemlélettel, magatartással szemben erősítenünk kell azt a meggyőződést, hogy az egyén csak a társadalommal együtt boldogulhat. A szocializmus öntudatos hívei nemcsak munkájukat végzik becsületesen, hanem részt kérnek a közügyek intézéséből és vállalják a közös felelősséget." Figyeljük csak meg, hogy a megfogalmazás a továbbiak során mint válik mind erőteljesebbé, mind markánsabban egyértelműbbé: „Az élet minden területén növelni kell a szocializmus aktív híveinek megbecsülését, a szocialista módon végzett munka, a szocializmus ügye iránt elkötelezett magatartás tekintélyét" Majd ezt követően: „A munkásosztály, a dolgozó nép érdekeit képviselő, az önfeláldozóan dolgozó, felelősséget és áldozatot vállaló állampolgárok az élet egyetlen területén se szoruljanak háttérbe azok mögött, akik csak haszonélvezői a szocialista társadalomnak.” Föntebb már fölhívtam rá a figyelmet: a kérdéskör központi problémájához közeledve mint válik a fogalmazás is mind erőteljesebbé. De fölfigyelhetünk másra is, hogy például a dokumentum mennyire ügyel az árnyalatokra. Amikor szót emel a társadalmi munkások esetleges háttérbe szorulása ellen, nem ezt a szót használja, hogy „párttagok”, hanem — emlékezzünk csak viszsza a néhány sorral föntebb olvasottakra — azt, hogy „állampolgárok". A megbecsülés körét tehát nem akarja leszűkíteni a szocializmus ügyéért a párton belül tevékenykedőkre. Ellenkezőleg: kiterjeszti mindazokra, akik ebben az országban a közösség javára fáradoznak. Így — azt hiszem — már még nyilvánvalóbb, s még egyértelműbb az, hogy nem kiváltságokról, hanem a jogos tisztelet és megbecsülés kiharcolásáról van szó. Nz ornt 0,070tt magatartás azon- Hi ClKUlutblbllban tartalmasabb valami annál, hogysem csupán a társadalmi munkával legyen egyenlő. Magába foglalja — például és többek között — a szocializmus ügyéért, igazságaiért való mindenkori gerinces kiállást is. Az elkötelezett magatartás megtestesítője — mint bevezetőnkben mondottuk — bármilyen kényes, nehéz, bonyolult, nehezen áttekinthető helyzetben is hajlandó rögvest letenni a garast a szocializmus mellett. Nem képzeli magát prófétának, jövőbe látó jósnak, mindenki fölött álló ítésznek — de nem is hallgat, nem is sumákol, nem is törekszik arra, hogy néhány általánossággal, szóvirággal kifizesse a véleményére várókat. Hanem, folyamatosan felelősséget érezve az ügyért, amellyel azonosította magát, igyekszik véleményezni, értékelni, s ha kell, megvédeni munkánk eredményeit, intézkedéseinket. Nem kacsint össze cinkosan a cinikusan bírálókkal, nem értékel túl, nem lihegi túl az eredményeket, nem titkolja el a hibákat, de az eredményeket sem hajlandó alábbbecsülni annál, amit valójában érnek. Az ilyen irányú elkötelezettség mindenütt erjesztője lehet az egészségesebb, a nyílt, az őszinteségre, a becsületes véleménykimondásra ösztönző légkör kialakulásának. S nemcsak a harmonikusabb emberi kapcsolatok kiépítése, a jobb eredmények elérése érdekében. Hanem azért is, mert csak az ilyen légkör alkalmas arra is, hogy a magatartásbeli, véleménymondásbeli elkötelezettség az őt megillető rangra emelkedjék , s ne minősülhessen (rosszindulatú, ironikus megjegyzések okán-módján) minden lében kanál, okoskodó vonalasságnak”; s főképp olyanok szemében ne, akik becsületesen dolgoznak, s akikért minden történik. De nézzük csak az Irányelvek következő mondatát: „Erősíteni kell azt a közszellemet, amelyben a társadalom pozitív erői, a szocializmus hívei a hangadók, s amely nem tűri el a társadalomellenes magatartást, a cinizmust, a fegyelmezetlenséget, a harácsolást, a közösség megkárosítását.” Mondandónk leglényegesebb pontjához érkeztünk. Valóban: nem kis kérdés, sőt döntő fontosságú kérdés, hogy egy társadalomban kik legyenek a hangadók? Az Irányelvek logikája természetesen egyértelmű: a szocializmust építő társadalomban a szocializmus híveinek van meghatározó szerepük. Ám ez a szerep gyengülhet vagy erősödhet — társadalmi méretekben is — attól függően, hogy a nép szemében van-e (vagy nincs) morális rangja, tekintélye. Én is erőteljesen igyekszem fogalmazni, amikor azt mondom: nem lehet hangadó — a szocializmus eszmekörének szolgálatában — az az elkötelezett magatartású állampolgár, akinek elkötelezettsége nem kapja meg a kellő elismerést, elismerést, amely — akár akarjuk, akár nem, így van — tekintélyt, súlyt, többletbefolyást is ad neki egyúttal A folyamat tehát kétoldalú. Egyfelől el szeretnénk érni, hogy az élet minden területén a szocializmus hívei legyenek a hangadók, a közvélemény hangulatát alapvetően befolyásoló tényezők. Másfelől viszont azért kell küzdenünk, hogy ne vének erkölcsi megbecsülést elismerést kapjanak önzetlen társadalmi tevé- 1,-enységükért. S remálhom hogy ami az Trányel- I GlbMlGl”években kiemelt hangsúllyal fogalmazódott meg, az a mindennapok során, mint megoldásra váró feladat sem fog veszíteni a jelentőségéből — már ami az elkövetkezendő évek társadalmi-politikai gyakorlatát illeti. Mert csak így juthatunk előrébb — közelebb a szocialista embertípushoz, s magához a szocializmushoz is. PAPP ZOLTÁN ---------------3