Csongrád Megyei Hírlap, 1984. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-01 / 127. szám

Országjáráson Mongóliában Losonczi Pál látogatásai Losonczi Pál, az Elnöki Tanács hivatalos, baráti láto­gatáson Mongóliában tartózkodó elnöke, az MSZMP Po­litikai Bizottságának tagja csütörtökön gazdag vidéki prog­ramot bonyolított le. Nyamin Dzsagvaralnak, a Nagy Népi Hurál Elnöksége elnökhelyettesének, az MNFP KB Politi­kai Bizottsága póttagjának és más hivatalos személyiségek­nek a társaságában kora reggel különrepülőgéppel Arhan­­gai megye székhelyére, a 20 ezer lakosú Cecerlegbe utazott. A látogatáson részt vettek kíséretének tagjai is. A fővárostól csaknem félezer kilométerre fekvő Ce­­cerleg és a hozzá tartozó megye a Hangár hegységben ta­lálható, területén két természeti övezet — a ligetes pusz­ta és a füves puszta — találkozik. 80 ezzer lakosának na­gyobb része tehát állattenyésztésből él. Körülbelül 40 ezer hektárnyi szántóterülete is van a fél Magyarországnál na­gyobb megyének, és nem szűkölködik ipari nyersanyagok­ban sem. Mindez abból a tájékoztatóból tudható, amelyet a megye vezetői nevében G. Darambadzar, a megyei párt­­bizottság titkára adott Losonczi Pálnak, a magas rangú vendég ünnepélyes és meleg fogadtatása után. Rendkívül hangulatos volt a látogatás az ,,Októberi Forradalom 60. évfordulója” nevét viselő 10 osztályos is­kolában, ahol Losonczi Pált tiszteletbeli úttörővé avatták. A vendégek megtekintették az egykori lámakolostorban berendezett helytörténeti múzeum kiállításait is. Ezt az Ih- Tamir járás mezőgazdasági egyesülésében tett látogatás követte. Az egynapos vidéki látogatás egy tejfeldolgozó kisüzem megtekintésével zárult, amely után — az esti órákban — az Elnöki Tanács elnöke és kísérete visszatért a fővárosba. Salvador: A négyszázezer menekült országa Tenancingo kísértetváros San Salvadortól 50 kilomé­ternyire. Néhány hónappal ezelőtt 15 ezer ember ott­hona volt, ma teljesen ki­halt. A főteret gaz nőtte be, a templom előtt álló két festett faszobornak hi­ányzik az arca. A várost először tavaly júliusban bombázta a légi­erő. Októberben követke­zett be a második bombá­zás, majd megjelentek a katonák. Teherautóra dobál­ták a holttesteket — hat­­van-hetven ember halt meg a bombázásban, senki nem tudja, hol temették el őket —, az élőknek meg paran­csot adtak, hogy két órán belül hagyják el otthonu­kat. A város lakói „mene­kültek” lettek, a hivatalos statisztikák szerint azoknak a számát gyarapítják, akik a terroristák (a gerillák) támadásai miatt váltak föl­dönfutóvá. Tenancingo ,,bűne'* Tenancingónak az volt a ,i bűne”, hogy olyan terüle­ten fekszik, ahol különösen élénk a hazafiak tevékeny­sége. Az amerikai katonai tanácsadók Salvadorban is­­meghonosították a felper­zselt föld taktikáját. A ge­rillák elleni harc címén a katonák elűzik az embere­ket lakóhelyükről. Egy-két légitámadás után különösen könnyen megy a kitelepítés, s a hónapokig, évekig üre­sen álló házakba majd ak­kor térhetnek vissza a la­kók, ha a környékről eltűn­nek a Farabundo Marti Nemzeti Felszabad­ítási Front fegyveresei. A légierő bevetése egy éve vált általánossá. Az amerikai katonai tanács­adók vezetője azonban fel­háborodottan tiltakozik a terrorbombázásokról szóló újsághírek miatt. „Maguk újságírók mindent eltúloz­nak. Szőnyegbombázásról írnak, holott a légierő napi 10—30 bombánál nem hasz­nál el többet” — panaszol­ja. Az amerikai ezredes saj­nálja a légitámadások ár­tatlan áldozatait. ..A hábo­rúval együttjáró szükséges ■ rossz ez” — mondja —, „de mit tehetünk? Nem értesít­hetjük a lakosságot előre, hogy hol fogjuk bevetni a légierőt.” Vidéken a házak legtöbb­je felett fehér zászlót lo­bogtat a szél. Az emberek makacsul próbálnak hinni abban, hogy ez a fehér rongydarab megvédi őket. Mást ők sem tehetnek: Sal­vador olyan kis ország — területe még negyede sincs Magyarországénak —, hogy igazán nincs hová mene­külni. Becslések szerint 400 ezer ember bolyong az ország­ban. A fővárosban nőnek a nyomornegyedek. Gyakran csak néhány kartondoboz­ból, vagy négy karóra kife­szített ponyvából kerül te­tő a családok feje fölé. A nyomornegyedek lakóinak számával együtt nő a bűnö­zés, a kábítószer-fogyasztás, a prostitúció. A háború része lett az életnek. Az emberek óvato­sak, a harcokról nyíltan beszélnek, de sem a kor­mánykatonákról, sem az FMLN harcosairól nem szí­vesen mondanak véleményt. A partizánok mindenütt je­len vannak, ami lehetetlen lenne a lakosság támogatá­sa nélkül. San Salvadorban minden taxisofőr, ahogy megtudja, hogy utasa kül­földi újságíró, felajánlja: néhány száz colonért (1 co­lon negyed dollár) elviszi olyan helyekre, ahol talál­kozhat a muchachókkal — a fiúkkal, ahogy Salvador­ban a partizánokat neve­zik. Erőszak — futószalagon Csak a halálbrigádokról nem beszél az utca embe­re. A terrorszervezetek vi­szont rendszeresen jelent­keznek. Az újságokban rendre olvashatók közlemé­nyeik arról, hogy kinek a házát fogják felrobbantani, ki teszi jobban, ha sürgő­sen elhagyja az országot. Eddig mindig beváltották fenyegetéseiket. A rendőr­ség pedig soha nem „tud­ja” az előre bejelentett merényletek tetteseit elfog­ni. A fenyegetések címzett­jei nem is próbálnak a rendőrséghez fordulni. A legtöbben igyekeznek azon­nal eltűnni. Néhányan meg­kísérlik a lehetetlent. Hir­detést adnak fel a lapok­ban, és közük­ valószínűleg névcseréről, vagy valami­lyen más félreértésről lehet szó, ezért kérik, hogy ne öljék meg őket. A meggyilkolt San Sal­vadori érsek, Oscar Arnul­­fo Romero nevét viselő ,,keresztény jogsegélyszolgá­lat” egyik aktivistája haj­landó a halálbrigádokról beszélni, de kéri, hogy ne­ve ne kerüljön nyilvános­ságra. Az 1975-ben alakí­tott­ bizottság tel­jesen tör­vényesen működik, San Salvador-i irodájának tele­fonszámát bárki megtalál­hatja a telefonkönyvben. A bizottság adatai szerint az elmúlt hat évben több mint 42 ezer ember lett az erőszak áldozata Salvador­ban. ,,A gyilkosságok több­ségét a katonák és a fél­katonai szervezetek követik el. 1983-ban például 5670 gyilkosságot jelentettek ne­künk. Ezek közül 3658 tet­­­tesei a katonák, 1595 tette­sei a halálbrigádok tagjai és 145 gyilkosság elkövetői a kormány által létrehozott polgári milíciák voltak. A gerillák ebben az évben a harcokon kívül 67 embert öltek meg” — sorolja az adatokat a bizottság akti­vistája. „A demokrácia nevében” José Napoleon Duarte, a május 6- elnökválasztások győztese azt ígérte, hogy véget vet az erőszaknak: felszámolja a halálbrigádo­kat, megtisztítja a hadsere­get, s tárgyalásokat kezd a gerillákkal, ha azok lete­szik a fegyvert, Ígéretei azonban korántsem jelentik azt, hogy véget akarna vet­ni a négy éve dúló hábo­rúnak. Épp ellenkezőleg: el­ső útja Washingtonba veze­tett, ahol a „demokrácia ne­vében” a háború folytatásá­hoz szükséges katonai segé­lyek és pótsegélyek megsza­vazását kérte az amerikai törvényhozástól. GÓZON ISTVÁN I SOROKBAN Konsztantyin Csernyenko, az SZKP KB főtitkára, a Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsa Elnök­ségének elnöke csütörtökön Moszkvában megbeszélést foly­tatott Todor Zsivkovval, a Bol­gár Kommunista Párt KB főtit­­kárával, az Államtanács elnöké­vel, aki aznap érkezett rövid baráti látogatásra a szovjet fő­városba.* Csütörtökön hazaérkezett Szó­fiából a magyar pártküldöttség, amely Németh Károlynak, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, a Központi Bizottság titkárának vezetésével részt vett a szocialista országok testvér­pártjai központi bizottsági tit­kárainak értekezletén. A kül­döttség tagja volt Baranyai Ti­bor.* Súlyos harcok folynak Nicara­guában, amelynek különböző tartományaiban a hadsereg az elmúlt napokban mintegy két­százötven, Hondurasból beha­tolt ellenforradalmárt tett harc­­képtelenné. A nicaraguai hadse­reg visszavonulásra kényszerí­tette a betolakodókat. Az ellen­­forradalmárok visszavonu­lásuk közben megtámadtak egy ter­melőszövetkezetet.* Az Afrikai Egységszervezet brüsszeli nagykövetei hivatalo­san tiltakoztak, és testületileg ,,megdöbbenésüket” fejezték ki amiatt, hogy a belga kormány kész fogadni Pieter Botha dél­afrikai kormányfőt, ,,az egyete­mesen elítélt fajüldöző rendszer vezetőjét”. Brit bányászháború !*­gy látszik, a brit bá­­nyászok megint törté­nelmet csinálnak. Tíz éve az ő sztrájkmozgalmuk nyomán bukott meg az ak­kori konzervatív kormány, most pedig — bár kabi­netbukásra számítani nem lehet — a jelek szerint is­mét nem fogják elveszteni a hatalom elleni háborút. Egy elszánt, általában hajt­hatatlan és erős konzerva­tív kormány idején az is komoly sikernek számít, ha Nagy-Britannia bányászai végül visszakozásra tudják majd kényszeríteni az ál­lami szénhivatalt. Több mint két hónappal a mun­kabeszüntetések kezdete után puhulni látszik a ha­talom, hiszen újabb, állító­lag engedékenyebb javas­latokat tett. Nagy szó ez, hiszen márciusban még az sem volt bizonyos, hogy egyáltalán széles körűvé, országossá tudják-e tenni a sztrájkot. Érdemes röviden végig­pillantani a sztrájk törté­netén. Március legelején jelentette be a szénhiva­tal, hogy egy éven belül bezárnak 20 gazdaságtala­nul termelő bányát, elbo­csátanak vagy 20 ezer bá­nyászt. A szakszervezetek rögtön világgá kiáltották, hogy a tervek valójában legalább kétszer annyi bá­nya és dolgozó munkájá­nak felszámolásáról szól­nak, tehát a brit bányá­szok közel negyedének eg­zisztenciája forog veszély­ben. A legérintettebb szén­mezőkön azonnal megkez­dődött a sztrájk, tovább dolgoztak viszont azokban a bányákban, ahol olcsón és jó minőségben tudják felszínre hozni a szenet, az emberek munkáját nem fenyegeti a bezárás. Igen­­ám, de egy munkabeszün­tetés csak akkor érheti el a célját, ha országos, s még akkor is csak nehezen, nagy kitartás árán — eset­leg! Szolidaritási sztrájkra kellett rávenni az állásuk­ban nem fenyegetetteket, s megakadályozni a munká­ban a sztrájktörőket. Mind­kettő kemény dió. Hiszen a biztos állásúak közül ki sztrájkolna aggodalom nél­kül egy olyan országban, ahol 4 millió a munkanél­küli. A sztrájkőrségeket pedig négy éve törvény til­totta meg idegen üzemek­nél. A sztrájk mégis meg tudott erősödni. Rengeteg összecsapás a rendőrséggel, heves politikai viták, gyor­san fogyatkozó széntarta­lék, meg más szakmák dol­gozóinak szolidaritása — ezek voltak az elmúlt két hónap erősödő sztrájkmoz­galmának fő jellemzői. S a kitartás talán-talán sikert szülhet. A szénhiva­tal új ajánlatai között, a hírek szerint, kedvező pon­tok vannak a bányabezárá­sok és az elbocsátások ügyében. Közben azonban a szénháború még tart, sőt naponta keményedik. Pár napja minden eddiginél súlyosabb csata zajlott le a rendőrök és sztrájkőrök között, szerdán pedig ma­gát a bányászszakszervezet elnökét is őrizetbe vették, sőt bíró elé állították. (Igaz, pár órával később óvadék ellenében szabad volt.) párhuzamosan folyik te­­­hát a kompromisszum keresése és a nyílt harc a hatalommal, amelynek döntő csoportja, a kor­mány egyelőre óvakodik nyíltan állást foglalni, az enyhébb ajánlatok azon­ban aligha születhettek Thatcherék háta mögött. Meglehet, hogy a kemé­nyedő csatázások hátte­rében lassan kirajzolódik a béke? AVAR KÁROLY Libanoni kormányprogram Rasid Karami, az egy hó­napja megalakult libanoni nemzeti egységkormány mi­niszterelnöke csütörtökön kilenc hónapra szóló rend­kívüli hatalmat kért a szi­gorú biztonsági intézkedések közepette ülésező parlament­től a polgárháborús konflik­tus rendezésére. A négy pontban összefoglalt kor­mányprogram előirányozza az ország egész területének felszabadítását, a biztonság és az állami szuverenitás maradéktalan helyreállítását, a szociális, a gazdasági és az újjáépítési feladatok teljesí­tését, a nemzeti­ megbékélést szolgáló politikai reformok bevezetését. Karami hangsúlyozta, hogy kormánya teljes mértékben vállalja a felelősséget az Izraellel kötött tavalyi kü­­lönmegállapodás érvénytele­nítéséért, és a Biztonsági Ta­nács határozataival össz­hangban követeli a megszállt Dél-Libanon teljes kiürítését, a nemzeti szuverenitás hely­reállítását. A parlament a jövő hét elején kezdi meg a vitát a kormány programnyilatko­zatáról, és majd csak azt követően kerül sor a bizal­mi szavazásra. Új szovjet főkonzul Debrecenben Roska István külügymi­niszter-helyettes csütörtökön fogadta Izjaszlav Genrihovics Baljaszinszkijt, a Szovjet­unió új debreceni főkonzul­ját, aki bemutatta kinevezési okiratát. A találkozón jelen volt Vlagyimir Nyikolajevics Bazovszkij, a Szovjetunió budapesti nagykövete. Látogatás Panmindzsonban, a fegyverszüneti vonalnál A bejárat résnyire nyitott, ember igen, de gépjármű már nem fér át rajta: a ka­pu túloldalán kezdődik a ko­reai fegyvermentes övezet. A Phenjanból érkezett látoga­tót a hátsó ülésre tessékelik, a gépkocsivezető jobbján KNDK-tiszt foglal helyet. A kapu gombnyomásra kinyí­lik, még két kilométer az út a fegyverszüneti vonalig. Két oldalon terméskövekből ki­rakott tankcsapdák, ezen túl azonban a KNDK polgárai az övezetben is minden talp­alatnyi földet megművelnek, mint mindenütt, a termő­földszűkével sújtott ország­ban , holland mintára, a ten­gertől is hódítanak el terü­leteket. A gépkocsiban is folyta­tódik az idegenvezetés. A fegyverszüneti tárgyalások idején az északi és a déli fél abban állapodott meg, hogy a megmerevedett frontvonal lesz a fegyverszüneti vonal a 38. szélességi fok mentén, míg ettől északra és délre két-két kilométeres sávban, 240 kilométer hosszan demi­­litarizált övezetet hoznak létre. Az északi sávban van az a házikó, ahol 1953. júli­us 27-én délelőtt tíz órakor a fegyverszüneti megállapo­dást aláírták­, észak-koreai részről Nam­ír, Peng Tö­­hua­j marsall, a kínai önkén­tesek parancsnoka, míg az úgynevezett ENSZ-erők ne­vében Harrison vezérőrnagy. Két katonai bizottságot hoz­tak létre: a katonai fegyver­szünetit, illetve a semlege­sek felügyelő bizottságát, ez utóbbit Csehszlovákia, Len­gyelország, Svájc és Svédor­szág képviselőiből. Az ő fel­adatuk a fegyverszüneti meg­állapodás betartásának fel­­ügyelése, mandátumuk az egész félszigetre kiterjed. Az általában egy év szolgálati időt vállaló cseh és lengyel felügyelők szocialista orszá­gok azon ritka polgárai közé tartoznak, akik Dél-Koreába is eljutnak. Amikor éppen nincs dol­guk, a hét panmindzsorti há­zikó egyikében pingpongoz­nak, vagy biliárdoznak. A hét házikó, (hivatali és hi­vatalos helyiségek) között, valahol a középen húzódik a fegyverszüneti vonal. Mind­ezt a vonaltól a szó szoros értelmében karnyújtásnyira mesélik, mielőtt betessékel­nék a 3. számú házba, ahol a katonai fegyverszüneti bi­zottság szokott ülésezni. A panmindzsoni úti beszámo­lók mindig megemlítik, hogy valahányszor valaki megje­lenik az északi oldalon, a déli oldal megelevenedik. Katonák sétálnak ki barakk­jukból, egyikük pedig lát­csővel és teleobjektíves fény­képezőgéppel felszerelkezve elfoglalja helyét a „koreai szabadság házának” torná­cán. A rituálé naponta több­ször megismétlődik, évente Phenjanból több száz kisebb­­nagyobb küldöttséget hoz­nak le Panmindzsonba, míg a déli oldalon is fel-felbuk­­kannak turistacsoportok. Ott pontosan 11 dollár hatvan centet inkasszálnak . Pan­­mindzson megtekintéséért. A 3-as számú barakk kö­zös használatú helyiség. Mi­után a látogatót az északi oldalon leültetik a zöld posztóval letakart tárgyaló­­asztalhoz, egy KNDK-katona átmegy a déli részbe, ott áll az ajtónál, hogy, mint mond­ják, megakadályozza az ame­rikaiak belépését. A jól meg­termett katonák ilyen szán­dékot nem árulnak el, vi­szont nyakukat tekergetve próbálnak belesni az abla­kokon. A déli oldalon, kis polcon a koreai háborúban ENSZ-égisz alatt, de lénye­gében amerikai irányítással részt vett nyugati országok zászlai. A berendezés masz­­szív, egyszerű, ötvenes évek­beli. Pár perc szemlélődés után visszavonulunk. A déli­ek is visszatérnek barakk­jaikba. Tizenkét óra felé já­runk. Az északi oldalon a parasztok ebédelnek, a buz­dító dalokat sugárzó hang­szórók is csendesek. S. KOVÁCS FERENC • Lengyel gyermekfalu A lengyelországi gyermek­nap előestéjén, csütörtökön ünnepélyesen megnyitották a bilgoraji gyermekfalut, amelyben árva gyermekek és a nevelésükre vállalkoz­ó magányos pótmamák lak­nak. A lengyel gyermekfalu a len­gyel hatóságok és az S. O. R. Kinderdorf International nemzetközi szervezet megál­lapodása alapján jött létre. A lengyelországiban egye­lőre 15, pótmamaságot vál­laló magányos nő lakik ön­álló családi házakban, 56 nyolc-tizenkét éves gyer­mekkel. A szocialista országok kö­zül Lengyelországon kívül még Jugoszláviában műkö­dik ilyen gyermekfalu, a kö­vetkező pedig Magyarorszá­gon, Battonyán nyílik meg. Francia emlékérem SS-táborn­oknak Franciaországban fény­es külsőségek között készülnek megünnepelni június 6-án a szövetségesek normandiai partraszállásának 40. évfor­dulóját. Francois Mitterrand elnök oldalán Erzsébet an­gol királynő, Reagan elnök és Trudeau kanadai minisz­terelnök is részt vesznek majd az ünnepségeken. Az előkészületek közben kínos feltűnést okozott az a hír, hogy a normandiai Ba­yeux városának polgármes­ter-helyettese, aki az ellen­zéki UDF tagja, a múlt hé­ten a város emlékérmét nyújtotta á­t Heinz Harmel egykori SS-tábornoknak, aki a normandiai partraszállás idején a 10. SS páncélos hadosztály parancsnoka volt. A tábornok május 22-én több más SS-tiszttel együtt Bayeuxban járt, hogy meg­tekintse az egykori harcok színhelyét. A polgármester­helyettes a francia—német „kibékülést” hangoztató be­széd keretében emlékérme­ket adott át a városba láto­gató „turistáknak”. A pol­gármester később azzal vé­dekezett, nem tudta, hogy Harmel SS-tábornok volt. A L’Humanité kommen­tárjában hangsúlyozza: Ba­yeuxban most olyan dolog történt, ami elképzelhetet­lennek látszott. Francia em­lékérem díszíti egy hajdani SS-tábornok mellét a Hitler és Himmler által adományo­zott kitüntetések között. PÉNTEK, im JCMUG 1*

Next