Csongrád Megyei Hírlap, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-01 / 76. szám

Hunniában valami készül(t) Ilyen még nem volt, vagy legalábbis nem sokszor. Szó­vá akartam tenni valamit a televízióról, megjegyzésként rögtön, ám elfeledkezve csak másnap este mondtam volna — ha a hiba korrigálásával, és nem szó nélküli „lapos­csöndes” helyrehozásával maga a tv, azazhogy napi megszemélyesítői meg nem előznek. Apróság, szinte semmiség, de valamiről árulkodik: a tv-híradó nem tréfál a megújulással, tény­leg újat szeretne. Csupán­csak arról van szó, hogy a küllemében és felfogásában frissült híradó végén röpkén tovatűnt az Európa-időjárás­­térkép, megjegyezhetetlenül a hőmérséklet adatait. Nos, föltűnt az apróság, s nem csupán nekem, mert másnap ugyanaz a meteorológus kor­rigálta a dolgot, föl is hívta a figyelmet rá, hogy most már hosszabban mutatják e képet, kérésnek eleget téve. Egy-két másodpercnyi időt jelentett mindez a műsor végén, de számomra sokat mond. Nevezetesen, hogy mintegy felszólították ezzel a nézőt a véleménynyilvání­tásra, amelynek foganatja is lehet, változtatva a műso­ron. Érződött már az újként, riporter által helyenként felelősen kézben tartott, (most) Sándor István szemé­lyiségével közvetlenebbé tett tv-híradó indulása előtt, hogy valami készül. Nyilván a fiatalítás szele lengedezett a kora tavaszban. S, az el­múlt hét példákkal szolgáilt, hogy milyen ritmust­­ kíván az esti tájékoztató program félórájában kül- és belpoli­tika, színes hír és korholó szavakkal kísért villanás, mezőgazdaság, ipar, proto­kolláris esemény, avagy dip­lomáciai hír, külpiac, bel­gyógyászat stb. Szerencsére, nem ily egyvelegként, ha­nem aktualitás és érték sze­rint, okos rendben. Példát kínált rá a csütörtök: nem időztünk sokat a líbiai konf­liktusnál, hanem a már tisz­tuló helyzetet jelző anyag elé került a Minisztertanács üléséről szóló, jelenünk, népgazdaságunk és a kuta­tás-fejlesztésre vonatkozóan a jövőt alapozó témák hír- TELEVÍZI adása. Ugyancsak fontos­ként és szokatlan fordulat­ként került előtérbe a meg­duplázódó biztosító. Új a híradó a maga nemében, új villanásokkal. Közöttük a Komárom—Komarno közötti futóversenyen készült képek sorában a sportolók útlevél­­kezelése. Szavamra, az ilyen híradás elgondolkoztatja az embert, még az útlevél-for­maságok meggyökeresedésé­­ről is, hiszen lehet ezt egy­szerűbben is. Van rá példa Európában. Valami kitaláltatott a te­lekommunikáció csatornáján, amit egyenként már sokan tudtak a Magyar Televízió­nál. Riporterek, rendezők, szerkesztők, operatőrök, gyártásvezetők stb. Azután már az is fontos lett, hogy együtt is tudják. Szimpa­tikusan indult el eképpen is a tv-híradó. Csupán a nyi­tókép zavar még. (Állandó­an a Rímet Kupát juttatja eszembe az aranyló golyó­bis.) A csütörtök ritka szeren­csés napnak bizonyult a tv­­műsorokban. A színházi vi­lágnap körkapcsolásos, ke­mény vitákkal színházművé­szetet ünneplő műsora el­ámított. Mert hogy ámul-bá­­mul az ember, amikor úgy tartunk ünnepet, hogy nem ájuldozunk a mesterkélt bol­dogságtól, hogy nem díszel­günk minden gondot és bajt elkergetve. Látunk három színházból — Nyíregyháza, Zalaegerszeg, budapesti Rad­nóti Színpad — előadásrész­leteket, részelünk valamics­két a színház varázsából, s szót válthatunk szinte mi, nézők is rendezőkkel, igaz­gatókkal, színészekkel. Akik tagadhatatlanul nem min­denkor teljes szimpátiában élnek egymással, akárha száz kilométerekkel elvá­­lasztva is, akik aligha érte­nek egyet egész sereg kér­désben. Vitáznak egymással, kulturáltan, csipkelődve, sér­tettséget takargatva, vagy hántást feledve. Két szín­igazgató élőben a képernyőn, akik tehetséges színész el­­szerződésében érintettek, hogy milliós nyilvánosság előtt nyíltan is szó essék, úgymond, kényes témákról — a műsor, Wisinger István érdeméből, csakúgy mint a tv-híradó a múlt héten Sán­dor István érdeméből, kezd meggyőződni: a változások­­nem korlátozódnak egy mű­sortípusra. S ha a szerencsés csütörtök példáinál maradva még hozzávesszük a Hírhát-­­ tér adását, ez a meggyőző­dés tovább erősödhet. A Hírháttér olyan témáról is szólt, amit eleddig csak dug­­dosva, „a kertek alatt” mer­tünk egyáltalán érinteni ... BECSEI PÉTER Bolhavadászat? Rádiófigyelő Mindennapi botorságaink­­ról­ készített Vícsek Ferenc kollégáival együtt műsort, mellét?­ vasárnap délben su­gárzott a Kossuth rádió. Képtelenségeket igyekeztek összegyűjteni, melyek, mint tudjuk, hemzsegnek életünk­ben. Az egymás mellé fű­zött hét sztori azonban ko­rántsem tűnt spontánnak és humorosnak. Mi történt a fenti bolha­vadászaton? Hallhattunk például depressziós kutyák­ról és azok pszichológusáról. Mint megtudtuk, akadnak olyan nagy testű négylábú­ak, amelyek nem ismerik fel az erejüket. A lélekta­nász pedig rádöbbenti őket eme erényükre. „Akinek ku­tyája van, annak kutyává kell lennie” — így fogalma­zott a pszichológus. Ezért nincs, gondolom, sokunknak se tacsija, se pulija. És rop­pant nehéz lehet gyógyítani a kutyadepressziót is . .. Már megint egy kiskorú­ak ellen elkövetett bűntett! — dühöng a hallgató. A fajtalankodás most már ho­vatovább „népbetegség” lesz, ha így haladunk. És legyen az illető akár igazgató, akár gondnok, sokszor marad az állásában — mert ugyan ki merne szólni? Már az isko­la sem jelent menedéket, védettséget? Az sem újság, hogy az illető együtt él a gyerekeivel, hátha majd rá­juk is ragad az apjuk beteg­ségéből valami... Hányszor átkoztuk el a magyar játékgyártást, -for­galmazást azért, mert gyer­mekünk ránk fogta az ele­mes géppisztolyát. A Triál szakembere pedig azzal vi­gasztal bennünket: örüljünk annak, hogy nincsenek va­dászpuskák a polcokon. Per­sze, ahogy ismerem magun­kat, még majd a géppiszto­lyokra is ráfogjuk, hogy azok A béke fegyverei. Tan­kok, páncélosok azért szép számmal kaphatók az üzle­tekben. Sőt, néhol, egy-egy városban a játszóterek dí­szévé vált a kiszuperált va­lódi lánctalpas harci jármű. Persze, olyan is előfordul, hogy rondák, felismerhetet­­lenek a játékaink. A műsor­ban egy olyan katicabogár­ról esett szó, melyen a csi­ga, a teknősbéka egyaránt szemléltethető. Mint tudjuk, mi, magya­rok nagyon szerény embe­rek vagyunk és elfogulatla­nok is. Itt van például az amerikai mogyoró! Medgyes­­egyházán különb ízű, mint az őshazában. Kérem, lehet hahotázni. Erre biztatták a hallgatót mindvégig. Elég erőszakolt „egymás mellé rendezésnek” tűnt az össze­állítás. Régi nóta például az is, hogy a jó magyar szakem­bereket, feltalálókat nem be­csülik nálunk sokra. Kül­földön kapkodnak utánuk, mi­ féltjük őket a meggazda­­godástól, így történt ez a műsorban szereplő kozme­tikussal is. Jó lett volna sokat és jót nevetni botorságainkon. A sztorik esetlegesek voltak, mintha a gombhoz készült volna a kabát. A fenti „bol­­hácskák” persze kellemetle­nek, de korántsem alkalma­sak a pamflet létrehozásá­hoz. Ezt a tücsök-bogár mű­sort pedig jobb, ha mielőbb elfelejtjük. Bár ez elég ne­hezen megy, mert a rádió az ismétlést a héten, szerdán sugározza... B. E. KEDD, 1986. Április 1. A nagyhét nagy világpoli­tikai eseménye a Szidra­­öbölben történt, ahol az amerikaiak provokációs had­gyakorlatot tartottak. Benzines hordó tetején nem épp a legésszerűbb tü­zet rakni, még abból a cél­ból sem, hogy megfőjön a húsvéti sonka meg a tojás. Villamosmegállóban futok össze a művészeteket kedve­lő tudós barátommal, aki le­hangolt, mint a legtöbb ér­zékeny lelkű szeizmog­­ráf-idegrendszerű entellek­­tüel. Az a bizonyos példabe­li benzines hordó nem tréfa­dolog. „Nagyon közel van Líbia!” — állapítják meg mindketten. Ennél bölcseb­­bet mit mondhat az ember? Ha nem is beszél róla, de félelmét, mely legbelül fészkel, nem tudja elaltatni. Ha változóban is az ün­nep és szokásrendszere, de még mindig jellemző: a szétszakadt, a távolélő csa­ládok néhány napra, órára összejönnek, s a, nagyevés­nek és bőséges ivásnak hó­dolva az összekötő szálakat köt­ögetik. Drága az utazás, de ez nem fékezheti le az ünnepi családlátogatásokat. Lelkiismereti ügy ez, akár a képeslapküldés. Egy kiáltás a távolba: „Még élünk! És ti?” Egyébként boldog ünne­peket, stb . . A lakótelepi gyep még alig zöldül, de ott futkároz­­nak a betontömbök ifjú la­kói. „Mit hozott a nyuszi?" — kiabálnak egymásnak, s a tízemeletes házak katlaná­ban fileresödik a hang. „Egy kutyát!” S az egy perc sem telik bele a gyerekkutya, egy fekete pamacs alig kap levegőt. Simogatják, szeret­­getik. Hogy miért örülnek a kutyának? Ősi ösztönből — vélem. Az ember ősrégi társa az eb, de a moderni­zált lakótér valahogy nem kedvez a házőrzőnek. Pedig a házat, ahol élünk, őrizni lenne jó. Akkor talán ün­nepkor nem az urh-t kellene segítségül hívni, hogy a fe­lettünk lévő emeleten tom­boló házibulinak végesza­­kadjon. Az ünnep, az igazi, mindig föltételezi a rendet. Akik féktelenül tombolnak, valójában nem ünnepelnek. Eredetileg nomád pászto­rok tavaszi ünnepe volt a húsvét, mely fiatal állatok — bárány — föláldozásával járt együtt. A természettel szoros kapcsolatban élő em­ber ma is izgalommal vár­ja a kitavaszodást, a megúj­hodást, a téli dermedtségből feltámadó természetet. Kert­szomszédom, nyugdíjas em­ber lévén, tavasztól őszig fái és szőlői között tölti ide­jét. „Itt talál engem húsvét hétfőjén is, én már itt lo­­csolkodom ...” — mondja rezignáltan. Locsolkodás. Más volt a hangulata régen a nagy jö­vés-menésnek. Igényesebb helyeken megkövetelték a verset: „Zöld erdőben jár­tam...” A legi/jobbaktól tu­dom, hogy ma a locsolkodás a pénzgyűjtés többnyire eredményes formája. Egy­fajta sikerélmény, mert a viszonylag szerény befekte­tés jól hasznosul. Átlagosan száz és ötszáz forint a lo­csolkodásért járó honorári­um. A csokoládétojás fent ol­csó mulatság, de az csak rá­adás ehhez. Kérdem az egyik ifjú locsolkodót: „Mennyit, akarsz összegyűjteni?” A vá­lasz határozott, s arról árul­kodik, hogy megtervezte az akciót. „Nyolcezret!” Hm! Ez már valami. Nem sok az’* — tudakolom tőle. Megnyugtat. „Nem!" Az Ős­régi szokás új arcát mutat­ja felém. Negyven éve mi nem készítettünk „pénzügyi tervet”, amikor locsolkodni mentünk. A vendégeskedés izgalma kötött le bennünket és az, hogy azon a napon az emberek fölszabadultak és vidámak voltak. A részege­ket nem szerettük. S ben­nünket szeszes itallal nem kínáltak — akkor. Ezek ré­gi emlékek. Kár velük elő­hozakodni. Hallgatom a rádiót, jön­nek a hírek a nagyvilágból. A pápa 49 nyelven kívánt a világ népeinek békés ün­nepeket. S újból ezrek in­dultak a békemenetben. Hagyomány lesz lassan ez a szolig tiltakozás. A­ Szidra-öbölben meg hánykolódnak az erőszak roncsai. S az autós locsulko­­dók se isznak mindig kólát. Kell a békemenet! (bálint) Jegyzet HÚSVéti menet Tengernyi tengerit (Sínné a kukorica múltja, és gom­­­illiuo­dokkal tarkított a jelene . . . A beavatottak szerint, tengeren túlról hozták Európába a spanyol hajósok vető­magját. Mások úgy vélik, a portugálok voltak ezek. De a lényeg, azért nevezik tengerinek, mert újvilági „export”. Azt is erősítik az agrártörténészek, hogy Mexikó felföldjein volt fontos tápláléka a benn­szülötteknek. Most legújabban kétezer méter fölötti vidéken leltek kukoricanö­vényt a kutatók, amelyen tucatnyi apró csövek csüngöttek. Állítólag ez a hegyi növény az őse a mi alföldi tengerieknek is. Csak az ember nemesítő munkája nyeste le a kukoricabokorról a sok ágat­­bogat. És maradt meg egyetlen karcsú felnyúló szár, karvastagságú termésével. A törökök is nagyon szorgalmazták a kukoricatermelést az erdélyi, a tiszai vi­déken, így terjedt el a hódoltság idején a keleti neve: török búza . A mai mezőgazdák ismerik a tenge­­■■■po­ri múltját, de az nem foglal­koztatja őket annyira, mint a növény je­lene. Sajnos, egyre jobban lemorzsolódik a termőterülete, miközben tengernyi mennyiség kellene belőle. Azért, hogy ne apadjon ki az országot, az exportpiacot ellátó hús-, tej-, tojás-, vajfolyam. A kukorica ugyanis kulcsszerepet tölt be az állattenyésztésben, miközben esik és esik jövedelmezősége a pénzes növé­nyek versenyében. Mit csinál a nyeresé­gét féltő szövetkezeti vezető? Minden év­ben lefarag az­ üzemi tervben a vetéste­rületéből. Eddig legalábbis így volt: öt esztendeje 44 ezer 351 hektáron ter­meltek a megye szövetkezeti gazdaságai tengerit, azóta 9 ezer hektárral csökkent a vetésterülete. A másik szám: 1980-ban 250 ezer tonna termést vettek le a föl­dekről, a legutóbbi összesítés szerint, en­nél tavaly 26 százalékkal kevesebbet Most arra keres választ­­vidékünk ter­melőszövetkezeteinek szövetsége is, hogy mi a területcsökkenés oka? Továbbá, mi­ért nincs kellő becsülete a tengerinek a termelő szemében. A hozamvisszaesésre megvan a magyarázat: a hároméves aszály Ahol nem öntözték, alig termett meg az önköltséget fedező mennyiség. Az elmúlt három évben 1,1 tonna és 9,1 ton­na, 1,3 és 10,8 tonna, tavaly fél tonna és 8,2 tonna, között volt az egy hektárra jutó átlag. a fli­gnarC7Príí termelési rendsze­rű IIUHOICIU rek felkészültségé­ben sem keresi senki a termelés vissza­esésének magyarázatát. A Bajai BKR-hez 12 téesz, a bábolnai IKR-hez nyolc; a­­szolnoki... GITR-hez 12; a nádudvari KITE-hez 20 szövetkezet tartozik, s igen­igen egyformák a technológiai követelmé­nyek, a szakmai szolgáltatások. Az egé­szen más lapra tartozik, hogy a négy nagy termelési rendszer külön-külön fenntartja az adminisztrációs, a technikai központokat, a szervizszolgáltatásokat, a javítórendszert, az alkatrész-ellátást, és a kiszolgáló géphálózatot. Mindig olcsóbb pedig egy vagonnyi krumplit egy vagon­ba és nem négybe szállítani. Itt lehet egyre közelebb jutni a lényeg­hez. Tengernyi indokolt és felesleges ki­adással, teherrel­­jár a tengeri előállítása. Ma már legalább 57 mázsás, azaz, 5,7 tonnás hozam kell hektáronként, a teljes önköltség fedezéséhez. Ha alacsonyabb az átlag, elérheti a 2500 forintot is a­ hektá­ronkénti ráfizetés. A legkedvezőtlenebb esetben persze, ha, nincs mód öntözésre, és nagy a szárazság, valamint ha hiány­zik a talajból a termést tápláló erő. Megyénk n Monwpal/ szövetkezeti gazdatársa­i’ICyyCNI a dalma helyesléssel fogad­ta az ágazat termelésnövelését szolgáló központi intézkedéseket. A hektáronkénti 800 forintos adókedvezményt; az ösztön­ző gépbeszerzési lehetőségeket; az érin­tett vezetők számára folyósítható prémiu­mot. Amint a téeszek megyei szövetsége megállapította, mindez nem elegendő a kukorica régi rangjának, termékszerkeze­ti szerepének a visszaállításához. S az alaptétel: a szemes gabona jövedelmező­sége azért esett vissza, mert indokolatla­nul drágultak meg az ipari eredetű ter­mékek árai. Nézzük, mit is kellett az elmúlt évek­ben­ feljegyeznie a termelőknek a kiadá­sok könyvébe, öt esztendő alatt az egy hektárra jutó anyagköltség 30 százalékkal nőtt. A műtrágya 76, a növényvédő szer 36 százalékkal. Az ágazatot terhelő mun­kabér és járulékai egyötöddel fokozódtak. Szinte ellenőrizhetetlenül emelkedtek az alkatrészek és nyomon követhetően a gépek árai. Mindent összevéve: csupán három év leforgásával 16 ezer 664 forint­ról 20 ezer 659 forintra ugrott meg az egy hektárra jutó teljes költség. Ez csupán száz hektárnál 400 ezer forint többletki­adás. Ugyanakkor, a napraforgónál ennél jóval nagyob arányban ugrott felfelé az egy hektárra jutó nyereségtöbblet. Néhol csak azért nem radírozták ki a tengerit az üzemi tervből, mert az állattenyésztés­nek nem lehet nélküle élnie A makói A mobiil vásárhelyi, szentesi „ku­­lilám­i koricaövezet” szakvezetői megállapították, a kukoricával nem lehet tovább kukoricázni, hathatós központi és üzemi intézkedésekre van ahhoz szükség, hogy tengernyi tengert teremjen. Ami kérés, legyenek mentesek az ága­zat fejlesztését szolgáló beruházások a felhalmozási adó alól. Teremtsék meg az anyagi érdekeltséget az exporttermelést folytató üzemek számára. Ösztönzést hoz­na a többlettermelési prémium, és­ a hek­táronkénti hozamnöveléshez kapcsolódó adókedvezmény­­ ne kísérje átmeneti vízdíj az öntöző gazdaságok kiadásait. Ami ígéret egy sor téeszelnök elmon­dotta, hogy a technológiai feg­yelem­ javí­­tásával, az energiatakarékos tárolási mód­szerek alkalmazásával, a melléktermé­­nyek teljes hasznosításával, a szuperko­rai fajták alkalmazásával mezsgyén belül is van lehetőség a költségcsökkentésre. S ezzel a termelési jövedelmezőségének a fokozására. S végleg elfelejtik az üzemiek azt a tévés f­elfogást is, hogy a műtrágya­takarékosság az költségcsökkentést is jelent. Maholnap Mahnb­an itt a május, amikor a mailalk­up földbe kerül: a kukorica vetőmagja. A megye 15 szövetkezete és négy állami gazdasága határozott már a tengeri termőterületének idei bővítése mellett. Van még egy hónap ahhoz, hogy újabb gazdaságok is intenzíven bekapcso­lódjanak az intenzív­ gabonaprogramba. Ahogy az egyik MÉM-miniszterhelyet­­tes mondotta a napokban, ezt nem is bánják meg, mert már — ahogy mondani szokás — asztalra került néhány olyan rendelkezés, ahol elismerik a népgazda­sági érdeket támogató üzemi törekvéseket. TÓTH T. JÓZSEF n­ő ! Újra itthon A Magyar Szocialista Munkáspárt küldöttsége, am­ely Németh Károlynak, az MSZMP főtitkárhelyette­sének vezetésével részt vett­ Csehszlovákia Kommunista Pártjának XVII. kongresszu­sán szombaton hazaérkezett Prágából. A fogadtatásnál jelen volt Ondrej Durej, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság­­ma­gyarországi nagykövete. Hazánk vendége Bernhard Vogel Marjai Józsefnek, a Mi­nisztertanács elnökhelyettes­­ének meghívására hétfőn, hivatalos látogatásra Ma­gyarországra érkezett Bern­hard Vogel, a Német Szö­vetségi Köztársaság Rajna- Pfalz tartományának minisz­terelnöke. A vendéget és kíséretének tagjait a Feri­­gin repülőtér ren­di­leg­i Te­or külkeres­­­kedelmi miniszterhelyettes fogadta. Jelen volt Ernst-­ Friedrich Jung, az NSZIK budapesti nagykövete is 3

Next