Csongrád Megyei Hírlap, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-01 / 156. szám

Tanácskozik az Országgyűlés másos, nem képes elegendő útbaigazítást adni a ki­egyensúlyozott fejlődéshez. Ezért a gazdasági reformok egyik fő célja, a verseny­­semlegesség, nem valósítha­tó meg azonnal. Továbbra is helyes és követendő cél, minél előbb ki kell alakul­nia egy olyan gazdasági kör­nyezetnek, amelyben a ter­melés eredménye csak a tő­keforgatás hatékonyságától, azaz a tudástól, tapasztalat­tól, szorgalomtól és ügyes­ségtől függ. Ám a támoga­tásleépítés összes következ­ményét a társadalom nem képes egyik napról a má­sikra vállalni. Támogatás nélkül nagyobb esély Ezért önmagában a tel­jes — és az előbbiek sze­rint csak látszólagos — ver­senyegyenlőség megteremté­se nem lendítheti fel a gaz­dasági fejlődést. Erre na­gyobb esélyünk lehet, ha a gazdálkodói környezet meg­felelő módosításával az át­lagosnál nagyobb piaci tel­jesítményre képes vállalatok fejlődési feltételeit tesszük lényegesen kedvezőbbé. Amely vállalat támogatás nélkül is magas jövedelmet ér el, jelentős, növekvő az exportja, állandó, fizetőké­pes vevői vannak, nem rek­lamálják termékeit, az az egységes adózási rendszer keretében automatikusan kapja meg az átlagosnál kedvezőbb feltételeket. S, hogy mik lehetnének a kedvezőbb feltételek? Mind­az, amit később a gazdaság egészének nyújtani aka­runk: kiszámíthatóság, va­­gyonérdekeltség és vagyon­­garancia, fejlesztést ösztönző jövedelemszabályozási rend­szer és hitelpolitika, a fo­rint külső-belső konvertibi­litása, tőkebevonási és -be­hozatali lehetőség. A gazdaság kiszámítható­vá, s a jövő tervezhetővé tételét már több alkalommal is megígértük a gazdálko­dóknak, de eddig csak na­gyon kevés történt ez ügy­ben. Ezért nyíltan az attól való aggodalmunk a felelős, hogy a vállalatok biztonsá­gosabb fejlődéséért a költ­ségvetés még nagyobb hiá­nyával kell megfizetnünk. Ebből a félelemszülte bű­vös körből csak akkor le­het kitörni, ha belátjuk: a magát biztonságban érző vállalat nyeresége — és így adóbefizetése — gyorsabban fog nőni, mert nem lesz telje­sítmény-visszatartásra kény­szerítve. Ha vállaljuk a kockázatot — ami igazán nem nagy —, hogy kezdetben legalább az előbb meghatározott köve­telményeknek megfelelő vál­lalatok számára több évre garantáljuk a kedvezőbb fel­tételeket, akkor e szűk kör növekvő teljesítményével a gazdaság egésze is kimozdít­ható lesz stagnáló helyzeté­ből. Az így kialakított gaz­dálkodói környezet működé­si szabályait célszerű lenne egységes — tulajdonformá­tól és ágazati tagozódástól független — ipartörvényben összefoglalni, és állandóvá tenni. A gazdálkodói döntés szerepe Egy társulási, integrálódá­si folyamatnak kell vég­bemennie egyfelől a kutatás, fejlesztés és az ipari ter­melés, másfelől az ipari ter­melés és a kereskedelem kö­zött. Valóban rugalmas, gyorsan alkalmazkodó, nagy teljesítményekre képes szer­vezetek csak a piaci sike­rekben való közös érdekelt­ség hatására jöhetnek létre. Ezért a társulást, az érdek­egyesítést, közös vállalkozást az országhatároknak sem szabad korlátoznia, sőt: egyengetnünk kell a nemzet­közi gazdasági kapcsolatok útját. Az ipari miniszter el­mondta: a szerkezetváltás fő mozgatóereje a piaci igé­nyeket jövedelemszerzés cél­jából elvállaló gazdálkodói döntés lesz. A kormány azonban ezután sem vonul­hat vissza a pártatlan szem­lélő szerepébe. A gazdaság egészének fejlődéséért, ezen belül a gazdasági szerkezet­­váltás folyamatosságáért to­vábbra is felelősséget kell vállalnia. A rábízott eszkö­zökkel befolyást kell gya­korolnia a fejlődés meneté­re. A kormány új pénzfor­rások feltárásával és befek­tetésével egyenértékűen se­gítheti elő a gazdaság fej­lesztését, ha a kezében le­vő pénzeszközeit a jövőben az eddiginél összehangoltab­­ban, s egyes testületileg el­fogadott szerkezetátalakítási politikához igazodva működ­teti. Berecz Frigyes szólt az emberi tényezők jelentőségé­ről a szerkezetátalakítás­ban, s ennek során végeze­tül kiemelte: — Tárgyilagosságra van szükség, s arra a meggyőző­désre, hogy a szerkezetátala­kítás feladata a mi dolgo­zóink képességeinek teljes kifejtésével megoldható, s helyzetünk ezúton ismét jobbra fordítható. Ezáltal megnyitható az út egy olyan fejlődési pálya előtt, ame­lyen végigjárva felzárkóz­hatunk a fejlett gazdaságú országok sorába. Élénk, sokrétű vita Az ipari miniszter beszá­molója feletti vitában 22 képviselő kért szót, és saját tapasztalataikat közreadva igen sokrétűen fejtették ki véleményüket, tettek javas­latot. (A felszólalók között Csongrád megyei képviselő nem volt.) Délután kapott szót Tétényi Pál, az Orszá­gos Műszaki Fejlesztési Bi­zottság elnöke, aki hangsú­lyozta: a benyújtott fejlesz­tési koncepció általános irá­nyai és céljai messzemenő­en korszerűek, és kutatási, műszaki kapacitásuk lehető­ségeivel is összhangban van­nak, a gazdasági feltételek biztosítása viszont csak ke­mény munkával teremthető meg. A fejlődés döntő eleme a csúcstechnológiát alkal­mazó ágazatok (elektronika, híradástechnika, irodaauto­matizálás­ körébe tartozó szakmakultúrák hazai bő­vítése és színvonaluk eme­lése. Ezeknek a technikák­nak a széles körű behatolá­sa a magyar gazdaságba a versenyképesség elengedhe­tetlen feltétele. Különösen fontos a magyar ipar szere­pe az infrastruktúra fejlesz­tésében, ezen belül a táv­közlés és informatika most formálódó, hosszabb távú fejlesztési programjában. Az eddigi viták, a gazda­ság szerkezetváltásának las­sú volta miatti bírálatok nem is a célokat, hanem a megvalósítás reális lehetősé­geit, eszközeit, forrásait kér­dőjelezték meg. Ez érthető, hiszen az iparnak a mai szo­rító helyzetben lényegében magának kell előteremtenie a szerkezetváltáshoz szük­séges forrásokat, mindenek­előtt a veszteséges, támo­gatást igénylő tevékenysé­gek át- vagy leépítése, a meglevő kapacitások haté­konyabb működtetése révén. Számottevő még a tartalék az ipar költséggazdálkodásá­ban is. Csupán 1 százalékos költségmegtakarítás — ami nem tekinthető túlzott fel­adatnak — évi csaknem tíz­­milliárd forint többletforrást eredményezne. — A jövőben — mutatott rá Tétényi Pál — a kívánt külpiaci pozíciót ne az im­port kényszerű korlátozásá­val, hanem a hatékony im­portra is támaszkodó telje­sítmények dinamikus növe­lésével érjük el. A felélén­külő importtevékenység egy­ben a legerősebb ösztönző­je lehet a termelési szerke­zet átalakításának is. A ha­zai igények kielégítését cél­zó termelés akkor lesz ha­tékony, ha egyben exportké­pes is.­­ A kormány feladatá­nak tekinti, hogy — 1987- hez és 1988-hoz hasonlóan —, újabb lépéseket tegyen a vállalati műszaki fejlesz­tést ösztönző feltételek meg­teremtése érdekében. A fel­tételek azonban önmaguk­ban még nem elégségesek. Az egyén felelősségérzetét, alkotni vágyását, az új el­érésének és megvalósításá­nak szándékát semmi nem helyettesítheti. A teljesítmény elismerése, a látszatmunkát, az alibitevékenységet elíté­lő légkör nélkül nem érhet­jük el céljainkat. A szerkezet átalakítása és megújítása elsősorban vál­lalati feladat. Ez azonban nem a feladat, és nem a fe­lelősség áthárítása: a szer­kezetátalakítás nem nél­külözheti a tudatos, össze­hangolt állami, kormányzati politikát és cselekvést. A szerep megosztásában külö­nösen figyelmet érdemlő elem a szervezettől és szek­tortól független verseny­­semlegesség tartós garantá­lása jogi és szabályozási esz­közökkel. A valódi verseny­­semlegesség megvalósulásá­nak fő eszközeként pedig a folyó termeléshez nyújtott támogatás leépítése az ipa­ron belül és azon kívül is. Kellő előrelátással, a ko­rábbiaknál erőteljesebben kell élni a tudatos vissza­fejlesztés, visszavonulás esz­közével. A hangsúly a visz­­szavonulás tudatos és át­gondolt voltán legyen. En­nek kell kifejeződnie a meg­szűnő gyártmányok ésszerű pótlásában, a felszabaduló eszközök értelmes hasznosí­tásában, és mindenekelőtt a munkaerő zömének új, az eddiginél hatékonyabb fog­lalkoztatásában. Mindez együtt jár egyes szakmák le­értékelődésével, jelentősé­gük csökkenésével és újabb szakmák megjelenésével. Sürgősen szükség van arra, hogy mielőbb valósággá váljék a különböző hatá­rozatokban megfogalmazott elgondolás, az átfogóbb, konvertálható szakértelmet adó szakmunkásképzés. Az Országgyűlés nyári ülésszakának második mun­kanapján az elnöki tisztet — egymást váltva — Horváth Lajos, Péter János, Cserven­­ka Ferencné és Stadinger István töltötte be. Az Országgyűlés ma, pén­t­­eken folytatja munkáját, el­sőként Berecz Frigyes ipari miniszter válaszol az ipar szerkezeti átalakításáról folytatott vitában elhangzott képviselői észrevételekre, ja­vaslatokra. PÉNTEK, 1988. JÚLIUS 1. STRAUB F. BRÚNÓ, az Elnöki Tanács elnöke 1914. január 5-én szü­letett Nagyváradon. Felső­fokú tanulmányait a sze­gedi tudományegyetem or­vostudományi karán vé­gezte. Kutatómunkáját 1933-ban, Szent-Györgyi Albert mellett kezdte. 1937—39 között az ang­liai Gambridge-ben tanult, 1941-ben magántanár lett, 1945—49 között pedig a szegedi tudományegyetem rendes tanára volt. 1948 és 1970 között a Semmel­weis Orvostudományi Egyetem orvosi vegytani intézetének igazgatója­ként tevékenykedett. 1970-től 1978-ig a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Köz­pontjának főigazgatója volt. 1970 és 1978 között az Országos Atomenergia Bizottság elnökhelyettesi tisztségét is ellátta Nyug­állományba vonulásáig a Szegedi Biológiai Központ enzimológiai intézetének igazgatója volt. 1946-ban lett a Magyar Tudományos Akadémia le­velező, 1949-ben pedig rendes tagja. 1985-ben az MTA elnökévé választot­ta, 1985 óta országgyűlési képviselő. Az Országgyű­lés településfejlesztési és környezetvédelmi bizott­ságának megalakulása óta elnöke volt. Kiváló tudományos te­vékenységéért kétszer ka­pott Kossuth-díjat. SARLÓS ISTVÁN, az Elnöki Tanács helyettes elnöke 1921. október 30-án szü­letett Budapesten. Tanul­mányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem böl­csészkarán végezte. Erede­ti foglalkozása tanár, 1939-től tagja a pártnak. A felszabadulás után a pártban és különböző tö­megszervezetekben töltött be tisztségeket. 1959-től az MSZMP VI. kerületi bizottságának első titká­ra, 1963 és 1970 között a fővárosi tanács elnöke volt. 1970—1974 között a Népszabadság főszerkesz­tőjeként tevékenykedett. 1974-től 1982-ig a Haza­fias Népfront OT főtitká­ra, 1982 júniusa és 1984 decembere között pedig a Minisztertanács elnökhe­lyettese volt. Ezt követően az Országgyűlés elnöki tisztét töltötte be. 1966-tól az MSZMP Központi Bizottságának, 1975 és 1987 között a Po­litikai Bizottságnak a tag­ja. 1963 óta országgyűlési képviselő. STADINGER ISTVÁN, az Országgyűlés elnöke 1927-ben született Keszt­helyen. Eredeti foglalko­zása repülőgép-szerelő, s 1945-ig szakmájában dol­gozott. 1945 óta tagja a pártnak. A felszabadulás után pártmunkás lett, 1951-től pedig különféle gazdasági beosztásokban dolgozott. Több gyár igazgatója volt, majd 1962-ben a Fő­városi Gázművek vezér­­igazgatója lett. 1978 óta a Fővárosi Tanács elnökhe­lyetteseként, 1988. január 1-jétől pedig a tanács ál­talános elnökhelyettese­ként tevékenykedik. 1980 óta országgyűlési képviselő. 1980—1985 kö­zött az Országgyűlés ipari bizottságának titkára, 1985-től az Országgyűlés építési és közlekedési bi­zottságának elnöke volt. HORVÁTH LAJOS, az Országgyűlés alelnöke 1926. november 6-án született Pécsett. Érettségi után, 1946-tól tímártanuló volt a Pécsi Bőrgyárban. Később elvégezte a köz­gazdaságtudományi egye­temet. 1947 óta a párt tagja. 1951—1956 között a Ba­ranya Megyei Tanácsnál tervelőadó, 1955-től terv­osztályvezető, majd 1960- tól a tanács elnökhelyet­tese volt. 1966—1971 kö­zött a Pécsi Városi Ta­nács elnökeként dolgozott. 1971-től a Baranya Me­gyei Tanács elnöke, 1975 óta országgyűlési képviselő. Az Országgyű­lés terv- és költségvetési bizottságának titkára volt 1975-től. POZSGAY IMRE államminiszter 1933. november 26-án született Kónyiban A Le­nin Intézetben történelem és marxizmus—leninizmus tanári szakon végzett, 1957-ben. A filozófiai tu­dományok kandidátusa. A pártnak 1950 óta tagja. A Bács-Kiskun megyei pártbizottság marxizmus— leninizmus esti egyetemé­nek igazgatója, 1965-ben a megyei pártbizott­ság osztályvezetője, ké­sőbb titkára volt. Rövid ideig az MSZMP KB al­­osztályvezetőjeként, majd a Társadalmi Szemle szer­kesztőbizottságának he­lyettes vezetőjeként tevé­kenykedett. Kulturális miniszterhe­lyettes lett 1975-ben, majd kulturális, később műve­lődési miniszterré nevez­ték ki. 1982 óta a Hazafi­as Népfront OT főtitkára. Az MSZMP Központi Bizottságának 1980-tól tagja. Az MSZMP orszá­gos értekezletén a KB a Politikai Bizottság tagjá­vá választotta. CZIBERE TIBOR művelődési miniszter 1930. október 16-án szü­letett Tapolcán. A Mis­kolci Nehézipari Műszaki Egyetemen végzett. 1956-tól a Ganz-MÁVAG mérnöke volt 1963-tól a Miskolci Nehézipari Mű­szaki Egyetemen tanít. 1968—1974 között a gé­pészmérnöki kar dékánja, 1978 és 1986 között az egyetem rektora volt. A Magyar Tudományos Akadémiának 1976-tól le­velező, 1985-től rendes tagja. 1983—1985 között országgyűlési képviselő volt, jelenleg pótképvise­lő. 1985-től a Hazafias Népfront Országos Taná­csának alelnöke, a HNF Borsod Megyei Bizottságá­nak elnöke 1962-ben Kossuth-díjat kapott. Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter 1928. június 27-én szü­letett Erdőtelken. Eger­ben, az ELTE Jogtudomá­nyi Karán tanult. 1950— 1957 között az igazság­ügyi szervezetben tevé­kenykedett. 1957—1969 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, il­letve a Magyar Tudomá­nyos Akadémián dolgo­zott. 1969 és 1983 között a Magyar Tudományos Aka­démia Szociológiai Kuta­tóintézetének igazgatója volt. 1973-tól az MTA levele­ző, 1982-től rendes tagja, 1983-tól pedig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese. Az ELTE egyetemi ta­nára, s a Magyar Szocio­lógiai Társaság elnöke­ként is tevékenykedik. 1985-ben Állami Díjat kapott. Horváth Lajos Straub F. Brúnó Pozsgay Imre Sarlós István Czibere Tibor Stadinger István Kulcsár Kálmán 3

Next