Csongrád Megyei Hírlap, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-01 / 179. szám

Hamari Júlia énekelt Régi emlék az ifjúkor éveiből. A zeneakadémia kupolatermében ülünk. Több mint félszáz különbö­ző hangszeres és énekszakos diák, a leendő előadóművé­szek, zenekari muzsikusok, zenepedagógusok. A tanrend szerinti karének folyik, s a dirigensi pulpituson a felejt­hetetlen szuggesztivitású kardirigens, a Kodály-kóru­­sok első, utánozhatatlan ere­jű interpretátora, a Kossuth­­díjas Vásárhelyi Zoltán. Bartók: Falun című reme­kével ismerkedünk, s a Böl­csődül gyönyörű szólója a mezzószólam sűrűjéből szár­nyal fel. Ki ez a szép csen­gésű, meleg hangú énekes? — böködöm a szomszédo­mat. A Hamari Juli, súgják ketten is. Akkor jegyeztem meg a nevét. Később, tanul­mányaink végeztével, szét­széledtünk. Ki-ki haladt a maga göröngyös, vagy ke­vésbé buktatós életútján. Az övé, szerencse pártolta, fé­nyes ívű karrierút lett. Hamari Júlia ma Stutt­gartban él. A dal, az orató­rium, s az opera világában egyaránt otthonosan mozog. S Vásárhelyi Zoltán mellé többek között Gardelli, Ab­­bado, Karajan és Mansel neve is felsorakozott, akik­nek keze alatt szárnyalt to­vább a nemzetközi hírnév felé ez a nemes csengésű, kiegyenlített, tökéletesen kimunkált gyönyörű hang. Ezt neveltem, ezt ápoltam, dédelgettem, gondoztam — válaszolja, amikor a család, s gyermek után érdeklődöm. A tökéletes odaadást, s ön­fegyelmet, áldozatvállalást igénylő énekművészi pálya érthetően felszippantotta, elnyelte a magánélet hét­köznapi családi örömeit. A gyakorlás, s a rivaldafény váltakozása jelenti számára az életet. S ha most mégis különösen boldog, amikor behozzák öltözőjébe a szí­nes gladióluszokból összeál­lított hatalmas virágkosarat, azért van, mert férjével oszthatja meg az örömét. Ez második házassága, nemrég keltek egybe. A megosztott öröm dupla öröm — mond­ják, s hatványozottan meg­sokszorozódik, ha olyan fé­nyes siker okozza, mint ami Hamari Júlia vasárnapi dal­estjét koronázta a szegedi tanácsháza udvarában. A Szegedi Szabadtéri Já­tékok rendezvényeinek ke­retében nemes drágakőként csillog ez a koncert. A vá­lasztékos, szép műsorból Vivaldi kantátájának (All ombradi sospetto) előadása emelkedett ki elsősorban. Purcell: Dido és Aeneas cí­mű operájából előadott tra­gikus, valójában mély sze­relmi bánatot megjelenítő áriák után meglepő, de egy­ben lebilincselő is volt a Vivaldi-kantáta felfogása. A szerelmi csalódás okozta fájdalomnak a paródiáját formázta tudatosan Hamari. Értelmezésében Didó búcsú­jának mélységes gyásza után Vivaldi gáláns, könnyed ele­­ganciájú, cseppet sem tra­gikus muzsikája érzelmi mélységével nem áll Purcel­­léval azonos szinten. Ezért is indokolt — különösen így, párhuzamba állítva a két szerzőt — ez előbbinek szel­lemesen gunyoros előadás­módja. A technikai tudás teljes gazdagságát megcsodálhat­tuk Hamari Júlia előadásá­ban, melyet, mint emléke­zett, egykori zeneakadémiai tanárának, Sípos Jenőnek köszönhet. A pazar barokk díszítéseket, koloratúrákat, bravúros könnyedséggel, tisztán, csillogóan énekelte, légzéstechnikája, illetve nagylélegzetű dallamívei bámulatosak. A frazeálás mívessége egyenrangú a leg­­virtuózabb hangszeresen megszólaltatható dallam­formálással. Mint például a Vivaldi-kantátában is, ahol a fuvolával kelt versenyre az énekes brilliáns hangja. A Magyar Barokk Trió (Csetényi Gyula — fuvola, Bartha Zsolt — cselló és Ke­rek Ferenc — zongora, csemballó) méltó társa volt Hamarinak, mind a kíséret, mind a szólisztikusan elő­adott művek megszólaltatá­sában, így például Rameau III. Concertjének stílusos, formás virtuóz tolmácsolá­sával is. Schubert remeké­nek (Pásztor a sziklán), va­lamint Delibes: A csalogány című művének személyes hangvételű, egyéni bájú, s színgazdagságú előadásával az est második felében aján­dékozta meg közönségét a nemzetközi hírű énekmű­vésznő. BERÉNYI BOGATA SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK Amerikai filmekben káp­ráztatnak el bennünket olyan pazar fogadásokkal, amelyek láttán csak ámul és bámul a bérből, fizetés­ből élő magyar. Giccsesen zöld pázsit, szökőkút, kon­fetti. Elegáns hölgyek és urak villogtatják hófehér fogukat (legalább 40 van nekik). Koccintás pezsgő­vel. Ebben a miliőben a tó közepén levő színpadon tud­nám leginkább elképzelni — vasárnap esti produkciójuk alapján — Benkóékat. Kétség nem férkőzhet kö­zelébe: az Újszegedi Sza­badtéri Színpadon látott produkció hibátlan, profesz­­szionista volt. Akkor meg miért fanyalgok? Különbség van a leadjuk a műsort cí­mű hozzáállás és a mindent bele, mert azért jött el a kö­zönség — Szegeden vagy 2 ezren —, hogy elengedje, minél jobban érezze magát. Bocs’ Benkó tanár úr, de úgy tűnt, az előbbi megol­dást választottátok. A dixieland első számú hazai tolmácsolója mindent ■tud ebből a műfajból. Be­kötött szemmel, oda-vissza játssza a nótákat, ha kell. Az előadás szerkesztése szintúgy profi. Csupán egy valami hiányzott, amit bár­mely amatőr zenekartól át­menekíthettek volna, a mu­zsikálás belülről fakadó öröme, a lelkes játék. Az, amikor a nyolc ütemnnyi improvizálás aranyszobá­­ját felrúgja a zenész, és csű­ri, csavarja a dallamot 16, 32, 64 vagy ki tudja hány taktuson át. A hangverseny közönsége azért megy el az előadásra, hogy ne pusztán azt hallja, amit otthon jobb technikai minőségben a lemezről, hanem annál töb­bet, zenei párbajokat, bra­vúrokat, virtusokat. Nos, ezekkel adósak maradtak Benkóék. A zenekar vezetője ked­ves, intelligens, humoros összekötő szövegével soka­kat levett lábukról. Poénjai olyannyira ültek, hogy a mellettem mocorgó, negyve­nes, jólöltözött asszonyság magáról megfeledkezve, két ujját — sajátját — szá­jába kapva önfeledt füty­­tyel nyilvánította tetszését. Szóval, siker volt ez. Bár tanult kollégám megjegyez­te: ez a Benkó azért beszél ennyit, mert addig sem kell fújnia a klarinétot. (A szkepticizmusához annyit, hogy ő régóta a nagy rivá­lis, a szegedi Molnár Dixie­land lelkes híve.) Benkó Sándor elmondta: régóta áhítoztak a szegedi bemutatkozásra és jönnek egy esztendő múlva is. Bár a JATE-klubban gyakori vendégek, visszatérők, ilyen nagy nyilvánosság előtt még nem vizsgáztak a Tisza-partján. Talán a klubhangulatból hozhattak volna a szabadtérre is. Mert tanúk vannak rá, hogy a füstös teremben buliztak ők már majd 3 órán át is. Per­sze itt sem pillangattak ál- tudták, mennyi pergett le a­dandóan a vekkerre, de úgy homokból. A ráadással is éreztem­­, ha nem így volt, szűkmarkúan bántak. Kár­ akkor elnézést! — nagyon is V. FEKETE SÁNDOR Nem ismertem Vali né­nit, bár az apátfalvi tanár­nő annak idején Makón esetleg még taníthatott vol­na is. Sajnálom, hogy nem hozott vele össze a sors. Talán tancsiként — tanár­jelöltként — a magyar­óráin okulhattam volna. Késő. Sánta Valéria már nincs közöttünk. Vagy talán mégis? A kérdés nem köl­tői. Nemcsak úgy él, ahogy általában egy pedagógus a növendékei emlékezetében, hanem a szent metamor­fózis lehetővé teszi, hogy ma is gondoskodjék tanít­ványairól. Előttem a végrendelete: Betétkönyvben, takarékle­vélben, részjegyben körül­belül 1 000 000 forintom, azaz egymillió forintom van. Ebből alapítványt te­szek. Az összeg kamataiból minden évben tíz jól ta­nuló, szorgalmas általános iskolást, továbbtanuló nyolcadik osztályost része­sítsenek jutalomban. A fennmaradó kétszázezer forintból intézzék a teme­tésemet, a maradékot osz­­szák el az általános iskola nevelői között. A további 1 millió 600 ezer forintot pedig kapják meg a Nagyköz, a Rákóczi és a Kossuth utcai szom­szédok, így végrendelke­zett Vali néni. Nézem a közjegyzői végzés mellék­leteit, az egyiken 35 peda­gógus neve. Úgy tűnik, ki­vétel nélkül szerette vala­mennyit. Egy másik lista a szomszédokról, akik között szintén nem tett különbsé­get. Vali néni patrióta lehe­tett, és azt is nagyon jól tudta, mit jelent egy falusi gyereknek bekerülni a gim­náziumba, sőt ismerhette azokat a fantasztikus erő­feszítéseket is, melyek árán „vitte valamire’’’ egy apátfalvi emberpalánta. Sorsukat megkönnyítendő hozta létre az alapítványt. Szerethette a tehetsége­ket — melyek közül né­hányra ma is büszkék az apátfalviak: Varga András operaénekesre, Benkóczy Zoltán színészre —, akkor is rájuk gondolt elsősor­ban, amikor halála előtt közel három évvel, hat­­vankilenc évesen megírta a végrendeletét. A köny­­nyen elkallódó tehetsége­kért aggódhatott. Meddig él az ember a halála után? Talán, míg gondolnak rá. Vali nénire biztosan sokáig fognak em­lékezni ... , B.E. Szívmilliomos 2 Klinikai próbák (Folytatás az 1. oldalról.) korábbi hibája. Minden munkának ott volt a felelő­se a nagy előadóban, felel­­getett is rá ki-ki, ahogy tu­dott. A külső szemlélő, aki pedig rendkívül nagy figye­lemmel kísérte az építke­zést, néha azt a benyomást szerezhette, hogy maximális segítőkészség tapasztalható, de néha azt is kénytelen volt nyugtázni magában, hogy a szokásos mellébeszé­lésnek sem vagyunk híjával. Elhangzott egyszer például az, hogy ezt a hibát három hónappal ezelőtt jelezték, meg is kapta mindenki írás­ban, lett volna idő a kijaví­tásra. A kontra igen egysze­rű volt: lehet, hogy minden­ki megkapta, csak mi nem A mi ebben az esetben a ki­javításban illetékes vállala­tot jelentette. Az idegsebészet és min­denfajta daganatos betegség kulcsgépe a CT, a Computer Tomograph, amely apró sze­letekben képes kirajzolni akár a koponyacsont mögött támadó daganatot is. Az egyik titka, hogy 25 fok fö­lött nem működik. A való­ság pedig az, hogy a terem­ben harminc fokot mutatnak a hőmérők. A fővállalkozó képviselője azt mondja, a hűtés már nem az ő felada­tuk. Biztosan igaz, ha ezt mondja, de attól még har­minc fok a harminc fok, va­lakinek meg kellett volna mondania a hűtésért felelős vállalatnak. Kiderült, a hiba egyik oka, hogy eredetileg magyar gyártmányú CT-ről volt szó, és csak később lett a sokszorosan jobb változat, a külföldi. Hogy a betegnek ne otthon kelljen levetkőz­nie, vetkőzőfülkét is ki kel­lett alakítani mellé. A fülke fala azonban elzárta a hű­tésre szolgáló csövek néhá­­nyának a bevezető nyílását. A tervre nem lehet hivat­kozni, benne ez a fülke nem szerepelhetett, de csak a vak nem látta, hogy a befúvó nem működik, ha elébe fa­lat raknak. A megoldás ké­zenfekvő és pofonegyszerű: át kell törni a falat, hogy a szellőző nyílás beérjen a gép terméig. Magyarázatként el is fo­gadható, meg nem is, hogy a műtőkbe levegőt adó be­rendezésekből három elekt­­rofilter „áll”, de csak azért, mert a külföldi gyártó cég­nél most van a totális sza­badságolás ideje. Gondolom, előbb is észre lehetett volna venni, hogy itt bajok van­nak, és a cég akár a sza­badság­­ terhére is, intézke­dett volna. Olyan cégről van szó, amelyik nem engedheti meg magának, hogy az ő mulasztásából sorra menje­nek tönkre a rendszerbe be­épített steril szűrők. Bár intettek bennünket, újságírókat, hogy lehetőleg ne sirámok gyűjteményét adjuk közre, néhány dolgot azonban nem kerülhetünk meg, mert ha mégis kiderül­ne igazi munka közben, hogy ezt meg ezt a hibát már annak idején szóvá tet­ték, akárki kérdezhetné, mi­ért nem írta meg az újság is. A hiteles tájékoztatás min­den kenetes mellébeszélés­nél hasznosabb, ezért foly­tatjuk tovább. A baleseti sebészet műtőjében a be­áramló levegőt „részplattyú­­val” szabályozták be. Attól függően, hogy mennyire tol­ják be, vagy húzzák ki a fémlapocskát, kap több vagy kevesebb levegőt a műtő. Azonnal szóvá tette az egye­temi illetékes, hogy ez bar­­kácsmegoldás, ide szabályos, szabályozható szabályozót kell beépíteni. Kapásból jött az ellenvetés: ha így is jó, akkor minek? A rekontra is kapásból jött: egy ennyire drága épületben nem lehet megoldatlanul vagy félig megoldottként hagyni bár­mit is. Az elhárító válasz: jó, majd megnézzük, ho­gyan van tervezve. A kemé­nyebb felület: ha nem így van tervezve, akkor a terv nem jó. Ha viszont így sze­repel a tervben, akkor már négy évvel ezelőtt észre kel­lett volna valakinek vennie. A nagyon súlyos beteget azonban nem vigasztalhatja az a tudat, hogy ez a hiba csupán azért hiba, mert négy évvel ezelőtt nem vette észre senki. Ennek a klini­kának nem papiroson kell működnie, hanem a valóság­ban. És utolsó lehetőség csak ez az egy: most kell kijavítani! A számítógépes épületgé­pészeti leírások nem magyar nyelvűek — hangzott a mi­niszteri biztos szájából. Azért nem baj, próbálta el­hárítani valaki a kérdést, mert ezek a számítógépek nem vezérelnek, csak ellen­őriznek. Akkor viszont, mi­nek az automatika? A bár­miféle automatika? Ha nem sértenénk vele a tisztelt gyülekezetet, azt monda­nánk, ekkora épület nem képzelhető el számítógépes ellenőrzés nélkül, és külön­ben is, mire való a számító­gép, ha nem működik? To­vább folyt a kérdezz-felelek ebben a témában is. Jó, de akkor tudnom kell, ki kezeli ezt a rendszert. Sőt, akkor kérem a rendszerhez vezető helyiség kulcsait! Szívesen adjuk, de akkor a liftek se működnek! A belső vitákra enged következtetni az a fé­­lig-meddig cinikus megjegy­zés is, ami erre érkezett: adjuk oda, legalább gyalog járunk! Meglehetősen kiéleződött a vita a légkondicionáló be­rendezés hangossága miatt Többségében lemezborítású gépek vannak a különterem­ben, és körülbelül úgy zö­rögnek, mint az álltában já­ró busz ablakai szoktak. Ha ráteszi valaki a tenyerét, csönd lesz. De ki ér rá min­dig rajtuk tartani a tenye­rét? Az angiográfiás vizs­gáló kulcsgépe is hangos, és ott zajong a kezelő személy­zet mellett. Szabályzat írja elő, senki nem köteles ott dolgozni, ha a zaj nagy, mert nekünk az ő egészsége is drága. Nincs más hátra, a gépet kell csöndesebbre fogni. Ez annyira nyilván­való, nem is lehetne alku tárgya, sőt, az első beindí­tásnál észre kellett volna vennie valakinek, hogy ez így nem lesz jó. örüljünk, hogy legalább most kiderült, és bízzunk benne, ki is ja­vítják. Van a klinika aulájában egy ,,,égigérő”, mozgatható műalkotás, de az elektromos berendezése hiányzik. Aki válaszolt a fölvetésre, azt mondta, kétmillió forint volt rá, de kettő és félbe került, és csak később derült ki, még negyven lámpa is­ kell hozzá, irtózatosan drága föl­szereléssel. A negyven lám­pa persze nem elsősorban a „forgókígyók” megvilágítá­sára kell, hanem azért, hogy a köré telepítendő növények elég fényt kapjanak. Mivel pénz nincs rá, az olcsóbb világítás mellett kell fölte­hetően dönteniük, a környe­ző növényzet átszervezése árán is. örülünk neki, hogy eny­­nyire felelősségteljes ta­nácskozással indult az üze­mi próba. Erősen bízunk benne, a folytatás is ennyire kemény és következetes lesz. Hatalmas összegekben van ez a valóban nagysze­rűnek ígérkező épület, és teljes berendezése, nem en­gedhetjük meg magunknak, hogy holmi csapok és mü­tyürök miatt ne működjön tökéletesen. A hetvenkét órából százhúszra nőtt pró­baidő alatt remélhetően minden kiderül, és minden hiba kijavítható. HORVÁTH DEZSŐ KEDD, 1989. AUGUSZTUS 1.

Next