Csongrád Megyei Hírlap - Délvilág, 1990. augusztus (47. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-01 / 179. szám
„Ezt a drámát épp most kell bemutatni” SZEMBEFUTVA... Kevés olyan városa van az országnak, ahol télen nem jártam. Szeged ilyen. Ide mindig csak napfényes nyarakon érkeztem. A város számomra egyet jelent a szabadtéri játékokkal — mondja Sinkovits Imre, aki — szavaiból legalábbis úgy tűnik — jókedvvel, örömmel jött ezen a napfényes nyáron is Szeged városába. — A Dóm térnek furcsa varázsa van — folytatja a Nemzeti Színház kiváló művésze. — A szegediek talán nem is tudják, mekkora kincset birtokolnak hatezer személyes nyári színházukkal. Ezt csak az „érzelmi térképén” ideérkező színész éli meg igazán... A Szegedi Szabadtéri Játékok átszövi egész pályámat; sokszor és sok mindent játszottam itt. Most is mosolygós lélekkel léptem át a város határát. — S mosolygós lélekkel készülődik Sütő András:A százai menyegző című drámájának bemutatójára is? — Ha Sütőre gondolok, a lelkem kicsit elborul, de a dráma bemutatójára ugyanolyan izgalommal készülődöm, mint kilenc esztendővel ezelőtt a Nemzeti Színiházban. Sőt, ha lehet, azt mondani, még nagyobb a várakozás bennem. A szegedi előadás szellemiségében, hitében, szándékában azt az emlékezetes régit idézi majd, mégis más lesz. A történelem teszi mássá, aktuálisabbá, mint valaha. Az igazság az, hogy kissé megriadtam, amikor hírét kaptam a szegedi bemutatónak. Miért ezt a drámát, miért nem az Advent a Hargitán-t tűzik műsorra , tűnődtem magamban — hisz az utóbbit jelenleg is játsszuk a Nemzeti Színházban? Aztán, amikor újraolvastam a darabot, ráébredtem; igen, ezt a drámát épp most kell bemutatni. Most, amikor alapgondolata, a kisebbségben élők világnézeti gondja itt, Közép-Európában mindenki számára érthetővé vált. A kilenc évvel ezelőtti üzenetet még csak egy „beavatott”, főleg értelmiségi réteg értette meg igazán. Ma már az úgynevezett kisemberek is tisztán látnak kisebbségi kérdésekben, elsősorban a kisebbségben élő magyarság gondjait illetően. — Mi lesz a szegedi produkció legfontosabb üzenete? — Uram, add vissza a kiáltás jogát — így szól az Advent a Hargitán című Sütő-dráma alapmondata. És ezt azért idézem, hogy érzékeltessem azt a különös játékot, amelyet a történelem űz velünk. Arról van szó ugyanis, hogy Sütő Andrásnak korábban írt drámája, A szúzai menyegző mondandójában, sokkal frissebb, mint a későbbi „keltezésű” Advent. Amikor Sütő visszaérkezett Amerikából és beszélgettünk drámájának szegedi bemutatójáról, azt kérdezte tőlem: emlékszem-e Bétisz válaszára, amelyet Demetriosz helytartó fenyegetésére adott, úgyis utolérünk ... Igen, emlékszem. Nehezen, mert szembefutok. És ez a döntő mondat, a döntő üzenetek százai menyegzőnek. Szembefutok, tehát nem menekülök a sorsom elől, nem szökök előle, vállalom. Sütő András ezt tartja a legfontosabbnak: az erdélyi magyarság ne meneküljön szülőföldjéről, vállalja a küzdelmet, ami reá vár. Szembefutva... — ön Bétiszt, a leigázó hatalommal szemben álló perzsa hőst alakítja. Szerepe kulcsfontosságú, s csakúgy, mint a dráma egésze, súlyos gondolatokat hordoz. Nem rettenti a hatalmas színpad, a hatalmas nézőtér, amely feneketlen kútként „nyelheti el’’ ezeket a gondolatokat? — Gondoltam, gondoltunk erre, sőt, Sütő András is azt javasolta: nyomatékosítsam, kétszer is mondjam el az előbb idézett, legfontosabb mondatot... Szabad téren a néző igénye elsősorban látványigény. Sütő műve viszont úgynevezett „szövegdráma”, amelyben minden gondolatnak súlya, értéke van. Nos, nem tudom, hogy ebben a hatalmas népszínházban mindez hogyan érvényesül? Tudjuk-e úgy tolmácsolni a veretes, gyönyörű magyarsággal megírt mondatokat, a mű filozófiai, gondolati tartalmát, hogy a nézőket lenyűgözze? Ezek a kérdések valóban izgatnak, de Ruszt József rendezése biztonságot ad: a dráma a Dóm tér sajátos, varázslatos közegében még inkább élni fog. TÖRÖK ERZSÉBET (Fotó: Enyedi Zoltán) Kilenc esztendeje, a budapesti Nemzeti Színház ama frenetikus előadásán Szirtes Ági alakította. Lágy volt és sziklaszilárd, esendő és rendíthetetlen, gránitkemény egyszerre. Eanna, a perzsa lány, a hódító nép fiával, Parmenionnal szerelembe eső hősnő szerepét A szúzai menyegzőben most.— Kováts Adél alakítja. — Sajnos, nem láttam az 1981-es produkciót, és így Szirtes Ági Eannájáról sem tudok semmit — kezdi a művésznő, ki teljesen szelíd és teljesen kék szemű, mint a mesében. — Tulajdonképpen jó is így, csak most ismerkedem a darabbal és a szereppel egyaránt, s nincs semmi, ami előzetes befolyást gyakorolhatna rám, akár önkéntelenül is. Egyedül Ruszt József létezik, s mint tudjuk, ő rendezte a kilenc évvel ezelőtti előadást is... — Milyennek látja „első kézből” Sütő András darabját? — Mindenekelőtt, félelmetesen, rémisztően aktuálisnak. Ez volt az első, mondhatnám, alapbenyomásom. Az évtizedes mondatok akusztikája semmit sem veszített sem hatásából, sem tartalmi érvényességéből. Vegyük például azt a mondatot, hogy „máris boldogok vagyunk, mert elhagytuk az emlékezetünket”, ez önmagában is példaértékű lehet. Az emlékezetünket természetesen nem lehet elhagyni, a beolvasztásra ítélteknek éppen a megőrzött emlékezet egyik legnagyobb fegyverük. Ceausescu halála után szerintem az erdélyi problematikával kapcsolatos hangsúlyok némileg más irányokba tevődtek át, más súlypontokra helyeződtek: az emberek magukban cipelik az emlékezetüket, a sérelmeiket, a gyűlöletüket, ezektől nem lehet megszabadulni. — A darabban Banna Bétisz mellett az elnyomott perzsák másik kulcsfigurája. Hogyan vélekedik róla? — Nem egyszerű lány, az biztos Ruszt József úgy „vezette föl” nekem: ez az Eanna tulajdonképpen nem királylány, hanem királyfi. A szó teljes, mélyebb értelmében. Politikus, aki egy adott pillanatban forradalmárrá válik. Tragédiája, hogy sorsa szerelmével, Parmenionnal összefonódván, eleve halálra ítéltetett. Mert mindketten erkölcsösek. Nem adják föl tartásukat, és ez okozza végzetüket. Ugyanakkor rendkívüli líraiság is jellemzi Eannát: tündérlány is... Csakhogy a realitás mindig más. Most is. Eanna nő, azaz megtartó erő lévén, még hajlana is arra, hogy szerelme okán bizonyos dolgokat feladjon, de legvégül minden másképp, a végzet szerint alakul. Nagyon közel áll hozzám ez a figura: egyszerre nagyon határozott és mélyen lírai, nagyformátumú, sokszínű egyéniség. Boldog vagyok, hogy ebben A szúzai menyegzőben én alakíthatom. D. L. Az emlékezet nem elhagyható Királyfi is, tó is Kaszás Géza most is a régi. Őt sem viselte meg a szegedi „hadjárat”. Háta mögött a művészbejáró. Méghozzá a Szegedi Nemzeti Színházé, amelynek bejáratát már hónapok óta nem lépte át. A jelek szerint nem is fogja. A Szegedi Független Színpad tagjai ismét szegedi premierre készülnek. Közülük nem egy fontos szerepet játszik Sütő András: A szúzai menyegző című drámájában is. A Parmenion helytartó szemét Koszos Gézára osztotta a rendező, Ruszt József. Kisebb-nagyobb szerepekben már az elmúlt években kinőtte magát, igazi sikert azonban a Rómeó és Júlia, Az ember tragédiájahozott neki. — Hogy érzi magát? — kérdezem tőle nem minden irónia nélkül. — Remekül — válaszolja és mosolyog. Majd sietve hozzáteszi: — Az ember tragédiája nagy közönségsikert aratott Budapesten. Ám ami még ennél is lényegesebb, a szakma elfogadta produkciónkat, és kezdeményezésünket igen nagyra értékelte. A színházi találkozón a Rómeó és Júlia is bizonyított. A különdíj mindennél ékesebben beszél. Hát nem fantasztikus? Fantasztikusnak fantasztikus, de hogy újra itt vannak, az teszi csak izgalmassá a kérdést Egy maroknyi „színtársulat”, nem törődve a megrögzött előítéletekkel — sikert sikerre halmoz. Valamit tudniuk kell! Mondjuk, ■szenvedélyesen szeretik a színházat, a szakmát — és tehetségesek. Persze, senki ne higgye, hogy keveset dolgoznak, most dolgoznak csak igazán! — Mit jelent az evssemble-nak a Dóm tér? — Azt, hogy nyertünk. Remélem, érti, mire gondolok. Különben is, az elmúlt hónapokban valamennyien az életünkért játszottunk. Úgy is mondhatnám, az életünket játszottuk a színre került művekben. — Kiket láthatunk ismét Szegeden? — Olasz Ági, Fehér Juli, Zámbó Lilla, Köjti Helga, Kalocsay Miklós, Szervét Tibor és mások vendégszerepelnek majd a színpadon Jó érzés, hogy együtt vagyunk. Megküzdöttünk azért, hogy színpadra léphetünk. A színházi „állóvíz” melege már régen nem érdekel minket. — És Ruszt? — Ruszt a társaság lelke, meghatározó nagy egyéniség. De ezt mindenki tudja róla. — Hány tagú most a társulat? — Tizenheten vagyunk. Van egy gazdasági igazgatónk és egy könyvelőnk. Ezt a két embert tartjuk el... — Ha úgy adódna, visszajönnének? — Senki nem akar viszszajönni. A budapesti Vörösmarty Művelődési Központ megfelelő helyet biztosít számunkra. Onnan járunk országszerte turnézni: Kecskemét, Zsámbék, Székesfehérvár mindig szeretettel fogadott. — Hogyan vélekedik a Sütő-drámáról, benne saját szerepéről? — Nagy tüzű dráma Sütő munkája. Parmenion öszszetett figura: fanyar, lehangoló, intelligens, akinek titkai vannak. Meg kell fejteni! Sütő napi politikai kérdéseket is érint benne. Akadnak benne olyan mondatok, amik akár ma reggel is elhangozhatnának. Számomra ez a legfontosabb, na meg ez a sütői gondolatsor. Akkor mi lesz velünk, ha semmit sem tudunk elfeledni?! (r—n) Az életünkért játszottunk — mondja Kaszás Géza A szúzaiból L Lenin, a portás Brezsnyev keze Kádár zsebében A bejáratnál a portás egy bronznak látszó gipsz Lenin mellszobor. Nyakkendőjét, merthogy ilyen is van, nagy gondossággal kötötték, amelyen a KGB titkos jelzése olvasható. Lenin balján a panoptikumba való munkásőr- és rendőrfigura. A szegedi József Attila Tudományegyetem központi épületének díszterme telis-tele olyan relikviákkal, amelyek fél évvel ezelőtt mindennapi életünkhöz tartoztak. Mégis így együtt, hatalmas mennyiségben a szocialista irrealizmus gyöngyszemeinek titulált kiállítás meghökkentő, elgondolkodtató, megmosolyogtató és ugyanakkor megrázó. A rendezők — az egyetem közművelődési titkársága és a Hungarian Unicum Klub — nyíltan bevallott céllal sokkolni akarják a látogatót. Döbbenjünk rá, hogy az egykori magasztos ideák milyen gyorsan válnak nevetséges totemekké, megmosolyogtató figurákká, ami végül is a menetrend szerint érkező furcsa fintora az életnek. A letűnt rendszerre jellemző tárgyakat nem most, a hatalomátvétel napjaiban szedték össze, tehát nem konjukturális okokból, hanem fokozatosan az elmúlt nyolc év alatt gyűjtötték. Így a kiállítás nem is az új hatalom előtt akar tisztelegni, hanem a magyar sorstragédiára rádöbbenteni. Egyesek még azt is felfedezni vélik ezen a tárlaton, hogy mennyire aktuális az a madáchi gondolat: bármely hitvány volt eszmém, akkor mégis lelkesített. No, persze sok látogató azt is mondhatja: már akit. A kiállítás leltárát szinte lehetetlen összeállítani. A szegedi fiatalok 115 Leninábrázolást gyűjtöttek össze. Ebből csak 37 szobor, és a legértékesebb a Zsolnay-eozinból gyártott figura. Ára horribilis lehetett. Egy másik Lenin-zászlóval készült bronz lovas kompozícióról — amit 1983-ban gyártottak — azonban tudni lehet előállítási költségét, ugyanis 62 ezer forintba került. Nemcsak a szobor ára figyelemre méltó, hanem a sorsa is. A reformok gyorsulásával a kompozíció helye is változott, a központi bizottságtól a Csongrád Megyei Tanácsra, majd a szegedi pártbizottságra és onnan apincéjébe került. A szocialista mecenatúra nem volt kicsinyes, ha Lenint kellett megformálni. Ugyanis a nagy tanító mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen anyagból kapott mintát. Lenin látható a kézicsomózású perzsaszőnyegen, brokát zászlón, égetett fán, mázas cserépen ... Ha a 3—4 ezer forintos nyugdíjasok megtekintik ezt a kiállítást, tartok attól, hogy szociális helyzetük miatt talán gorombaságokat írnak a vendégkönyvbe. A tárlat legérdekesebb és legértékesebb darabja az a nyolc kilogramm súlyú, hordozható, 10 rövidhullámmal is rendelkező, a 70-es évek szovjet csúcstechnológiáját reprezentáló, Leningrad nevű szuperrádió, amelyet személyesen Brezsnyev ajándékozott egy magyar KB-tagnak. Valószínűleg ez a típusú rádió egyetlen a kis hazánkban. Látható még a kiállításon egy másik felbecsülhetetlen értékű tárgy. Az Auróra cirkálót felújító kollektíva kapta a bronzból készült elismerő ajándékot 1977- ben. Különös módon került Magyarországra, a Leningrádban járt magyar pártdelegáció egyik tagja hozta el minden kérdezés nélkül. Bizonyosan megakad a látogató szeme azon az olajfestményen is, ami Brezsnyev és Kádár találkozását mintázza 1980-ból. A két politikus póza azért furcsa, mert Brezsnyev keze Kádár zsebében kotorász. Ezt a képet a kecskeméti KISZ-esek kapták ajándékba, de állítólag soha nem tették ki a falra közszemlére. Akad még olyan néznivaló, amiről bizonyára keveset tud a nagyérdemű. A szegedi polgárokat két évvel ezelőtt alaposan felpaprikázta, hogy az ő zsebükből vették ki a márványborítású pártházhoz szükséges milliókat. Nos, ezen a kiállításon bemutatják azokat a terveket, amelyek szerencsére csak elképzelések maradtak. A 60-as években közel 40 millió forintból a város központjába akartak egy szuper pártpalotát építeni, aminek az lett volna a következménye, hogy Szeged történelmi magjának egy részét lerombolják. Valószínűleg ennek napvilágra kerülése újabb ellenérzéseket vált ki a szegedi polgárságban. Könyvek, kiadványok óriási mennyiségben idézik az elmúlt 40 év történelmét. A kiállítás előtt több mint száz egyetemista bebocsátást kért a terembe, hogy nyugodtan tanulmányozhassa egy süllyesztőbe került világ nyomatait. Nekik már mindez história. Egyébként a relikviákat a pártbizottságról, intézményekből gyűjtötték össze a rendezők. Bevallottcéljuk, hogy az augusztus 20-ig nyitva tartó kiállítás anyagát bemutassák a világ több részén is. Az utolsó tárgy 1989-ből való. A 90-es éveket egy üres képkeret és egy fej nélküli szobor szimbolizálja. Mintha csak azt kérdeznék: folytatjuk-e a Kárpátmedencében a bálványok és totemek gyártását? H. M. Tv, rádió, új elnökökkel A Miniszterelnöki Sajtótitkárság közli: Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnök, Antall József miniszterelnök javaslatára, 1990. augusztus 1-jei hatállyal kinevezte Hankiss Elemért a Magyar Televízió elnökévé és Gombár Csabát a Magyar Rádió elnökévé. A két újonnan kinevezett, valamint Csépi Lajos, az Állami Vagyonügynökség néhány nappal korábban kinevezett ügyvezető igazgatója kedden délelőtt a miniszterelnök előtt letette a hivatali esküt. Antall József utána rövid, kötetlen megbeszélést folytatott a Magyar Televízió és a Magyar Rádió új elnökével. SZERDA, 1990. AUGUSZTUS .