Cukoripar, 1969 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1969-01-01 / 1. szám

A CU­KORIPAR ÉR A MAGYAR ÉLELMEZ­É­SIPARI TU­DO­M­ÁNY­OS E­G Y E S U'Ú'É'I CUKORIPARI SZAKOSZTÁLYÁN­AK HAVI FOLYÓIRATA ★ 1969. JANUÁR-FEBRUÁR Somorjai Kálmán 1913—1968 .,Integer vitae scelerisque purus non eget Mauris faculis!" Gyanútlanok voltak az emberek közeli-távolabbi kör­nyezetében egyaránt", amikor három nap szabadságra ment. Családtagjai sem érzékelték az ekkor már nagy­részt lezajlott, helyre nem hozható tragédiát. Hirtelen keletkezett alattomos betegségének tünetei átlagos lel­kierővel rendelkező embert már egy héttel korábban kórházi ágynyugalomra kényszerítették volna. Hallat­lan lelkierejével úgy hordta napokig lábon a végzetes betegséget, mint más ember az egészségét, észrevehe­tetlenül. Tervezett szabadságát — melynek másnapján válsá­gos állapotban vitték kórházba — már a könyörtelen végzet toldotta meg alig egy nappal. Ezt már Ő sem így akarta! Erős teste sokkal gyengébb volt annál a szellemnél, amelynek hordozója volt. Az emberek — hitetlenkedve és megriadva — döb­benten hallgatták a szomorú hírt, hogy 1968 novem­berének második napján elhunyt SOMORJAI KÁL­MÁN. Fejér megye szülötte volt. Tác községben született 1913. január 17-én. 1930-ban gimnáziumi érettségi vizsgát tett, majd a Budapesti Tudomány Egyetemet el­végezve, tanári oklevelet szerzett matematika és fizika tantárgyakból. Kevesen tudják, hogy abszolvált jo­gász volt és csupán a II. világháború kitörése akadá­lyozta meg a doktori cím megszerzésében. Életszük­séglet volt neki a tanulás, új és új ismeretek megszer­zése. Autodidakta módon képezte tovább önmagát kü­lönböző tudományágakban és­ mindezt olyan színvona­lon, hogy tudásával egyetemi vizsgákon is kiválóan megfelelt volna. Közgazdasági ismereteit olyan magas fokra fejlesztette, hogy e területen szaktekintélynek számított. Számos — eredeti gondolatot kifejtő — ta­nulmánya jelent meg különböző könyvekben és szak­lapokban. Különösképpen foglalkoztatta a matemati­kai módszerek alkalmazása a gazdasági munkában. Publikált tanulmányaiban is a matematika alkalmazása dominált, önképzését kiterjesztette idegen nyelvek elsajátítá­sára is. Kiválóan beszélt németül és franciául. Szak­cikkek fordításával és ismertetésével hasznosította nyelvtudását. Nem volt számára idegen a műszaki is­meretanyag sem. A cukoripari technológiának éveken keresztül előadó tanára volt a technikumban. Elhivatott pedagógus volt. Gimnáziumi óraadó ta­nárként kezdte 1939-ben pályafutását. Oktató munkás­ságát, a nevelést, amelyre annyira rátermett volt, lé­nyegében akkor sem hagyta abba, amikor más pályán helyezkedett el. Ez a tevékenysége végig kísérte élete egész folyamán. Esti és levelező tagozatokon tanított fiatalokat és idősebbeket szaktárgyakra és emberségre. Egy ideig — 1942 és 1946 között — biztosítási mate­matikusként dolgozott. A cukoripar 1946-tól vallhatja magáénak. Pályája töretlen ívű emelkedést mutat. 1951-től osz­tályvezetői, 1964-től főosztályvezetői beosztásban szol­gálta hűségesen, odaadóan és eredményesen a magyar cukoripart. Érdemeinek elismeréseként két ízben kapta meg az „Élelmiszeripar Kiváló Dolgozója” kitüntetést, 1965-ben pedig a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a „MUNKA ÉRDEMREND” aranyfokozatával tüntette ki. Fiatalon, alkotó ereje teljében szakadt meg életútja. Munkásságának elismerése jutott kifejezésre abban is, hogy a Magyar Cukoripar saját halottjának tekintette. Körünkből eltávozott, szeretett munkatársunkra il­lik: „A feddhetetlen erkölcsű, tiszta élet nem szorul fegyveres védelemre.” Külső megjelenése harmonizált egészen különleges ötvözetű szellemével, amelynek alapanyaga a szívjóság volt és kellő arányban megtalálható volt benne vala­mennyi erény és jó tulajdonság, amivel egy ember egy­általában rendelkezhet. Szerencsésnek mondhatta ma­gát, aki csak ismerte. Lénye sajátságos, utánozhatat­lan légkört indukált maga körül. Ennek a légkörnek meleg kisugárzása — akarva-akaratlan — jóleső érzés­sel töltött el mindenkit, aki csak a közelébe került. Segítőkészsége alapvetően tettekben nyilvánult meg. Ha arra volt szükség, okos tanácsokat adott. Bárkinek, aki hozzáfordult. Úgy tudta meghallgatni az emberek panaszát, hogy csupán a „meghallgatás” is nyugtató gyógyszerként hatott. Az emberek százai rakták le nála terhüket és ő készségesen vállalta át azokat, ő maga sohasem panaszkodott. A saját gondjait-bajait — mert jócskán voltak ilyenek is — megadóan saját maga vi­selte és soha senkire át nem hárította. Erős lelkű, igaz ember volt. Vagyont nem gyűjtött, mégis hatalmas örökséget ha­gyott hátra. Szellemi hagyatékából bőségesen részese­dik a magyar cukoripar is. Mély bölcsességet tartalmaz az a megállapítás, hogy az ember nem ak­kor hal meg, amikor eltemetik, ha­nem akkor, amikor elfelejtik. Szeretett barátunk nem halt tehát meg, hiszen felejthetetlenül kedves lénye, megnyerő mosolya, páratlan embersége, közvetlensége, alkotó munkássága, nemes egyszerűsége és minden más erénye, jó tulajdonsága élni fog emlékezetünkben, míg csak értelmünk urai maradunk. Az emberiség jelene és jövője csodálatosan szép és jó lenne, ha a világon mindenki ilyen volna.

Next