Dátum, 1989. augusztus (1. évfolyam, 76-102. szám)
1989-08-02 / 77. szám
Még Moszkváig sem jutott el mert útközben Letartóztatták Petőfi Sándort Hétfő este maratoni sajtótájékoztató keretében jelentette be Morvai Ferenc, a Megamorv-Petőfi Expedíció vezetője azt, hogy a Szovjetunió Burját Köztársaságában megtalálták Petőfi Sándor, a lánglelkű költő földi maradványait. A tájékoztató első részében dr. Kiszely István tartott szakmai előadást arról, hogyan győződött meg a nemzetközi expedíció — melyben egyesült államokbéli, szovjet és magyar antropológusok, tudósok és újságírók vettek részt — Petőfi földi maradványainak megtalálásáról? Az expedíció Vinokov, a helyi lakosok és Murajev tudósításai és térképei alapján feltárást kezdett a szibériai Barguzin temetőjének északnyugati részén. 1989. július 17-én a délelőtti órákban feltárták az egykori dekabrista vezér, Mihail Kuchelbecker sírját, majd ettől nyolc méterre ráástak a 7-es számú sírra. Ez a sírhely a temető északi részében helyezkedik el, ott ahol csak idegeneket temettek el. 170 centiméter mélyen találták meg a temető egyetlen olyan sírját, melyben a halottat nem koporsóba, hanem vászonba tették. A csontváz összes embertani tulajdonságai alapján — például: a bal felső szemfog erősen kiáll a száj síkjából; jellegzetes a hosszú, előreálló, keskeny áll — ezt a Petőfiről készült dagerrotypiával azonosították; vékony, férfias testalkata volt, kivéve a csípőjét, mely nőies volta miatt járás közben ingott; sípcsontján megtalálták a gyermekkori csonthártyagyulladás nyomait; valamint kiderült, hogy bal hármas bordája törött; a tetem 166 centiméter magasságú; korát 30—35 év közé teszik. Bruce Latimer, Clyde Simpson, Kiszely István és Alekszij Burajev antropológusok felelősségük tudatában kijelentik, hogy a 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval. Idáig látszólag minden simán történt, azt az apróságot félretéve, hogy a Burját Köztársaság vezetősége a Szovjetunió kormányának engedélye nélkül segítette a magyar expedíciót. A Szovjetunió kormánya készséges volt minden engedély megadásában, kivéve a hazaszállítást, mert azt először — és hivatalosan — a magyar kormánynak kell kérvényezni a szovjet kormánytól. A MEGAMORV-PETŐFI EXPEDÍCIÓ 1989. július 27-én szakszerűen, külön autóbusszal kívánta elszállítani a földi maradványokat Barguzinból Moszkvába, de miután nem érkezett meg a Művelődési- és Külügyminisztérium engedélye Ulan-Udébe, a Burját Köztársaság fővárosába, így a köztársaság minisztertanácsa ideiglenesen őrizetbe vette Petőfi Sándort. A maradványokat az expedíció vezetője, Morvai Ferenc helyezte el páncélszekrényben, biztonságos körülmények közé. De az expedíció tudomására jutott, hogy egyes elemek szervezkednek annak érdekében, hogy eltüntethessék ezeket a maradványokat Ezért a tájékoztatón fölmerült az, hogy a Magyar Népköztársaság hivatalos kormányőrségének kellene szavatolni a maradványok biztonságát. Ha sikerül Glatz miniszter úrtól (mivel helyetteseitől nem tudták a beleegyezést kicsikarni az expedíció tagjai) megkapni a hazaszállításhoz szükséges engedélyeket, a kormánnyal karöltve temetnék el — végrendelete szerint — Petőfi Sándor, Kiskőrösön. Ha a kormánnyal folyó tárgyalások nem vezetnek eredményre, akkor, mivel Petőfi őrnagyi rangban szolgált, a Néphadsereggel fognak össze azért, hogy a költő végső nyughelyére kerülhessen. A MEGAMORV-PETŐFI BIZOTTSÁG két egyforma síremlék elkészítésére fog pályázatot kiírni. Egyiket Kiskőrösön, míg a másikat évszázados nyughelyén, Berguzinban állítanák föl. Morvai Ferenc egy alapítvány létrehozásáról is beszélt. Elmondta, hogy a minden évben kiosztandó Petőfi-díjat azok kaphassák meg, akik a legtöbbet tették a magyarság múltjának föltárásáért, a nemzet fölemelkedéséért és az egész emberiségért. A díjat a fölállítandó emlékműveknél osztanák majd ki. Ezek után már „csak” haza kell szállítani a hamvakat, hisz addig minden csak remény. Morvai Ferenc az egész nép nevében beszélt akkor, amikor azt mondta, hogy a nemzet azonnali intézkedést kér! Az expedíciót lehet gyalázni, lehet kételkedni, lehet ellentmondani, lehet a tényeket nem elfogadni. De Petőfiből nem lehet viccet csinálni. A legenda megdőlt Tudomásul kell venni. Fejes Imre Vass úr, a Pozsgay-titkárság tagja, a kormány képviselője, Morvai Ferenc, dr Kiszely István antropológus, Drexleg Gábor művelődési államtitkár. (Fotó: Bruják Noémi) 4 DÁTUM A hűség (hülyeség?) dicsérete Az alkoholozottság előcsarnoka felé haladó uracs már akkor gyanússá vált amikor magának és társaságának konyakot rendelt a g-i kocsmában (Restauráció). Abban a propaganda által ügyesen összerántott országban, ahol az alábbi eset történt a becsületes és elnyomott köznép ugyanis mást iszik: borókapálinkát rumot (lehetőleg tuzemskyt), s reájuk sört, vagy Récsen és másutt üvegelt borokat Utóbbiakat fröccsként is. Isznak persze konyakot is ebben a föderatív államban, de azt általában nem ilyen helyeken, s nem az említett többségi tömegek. Ez a párt állami (pártállami), katonatiszti, hivatalnoki, stb. elit itala, de ők más helyeken mulatják az idejüket külön éttermekben, lomboktól és tűlevelektől övezett vadászházakban, fényűző üdülőkben. A rendhagyó konyakrendelés azonban a fentiek részleges cáfolatául nem az említett helyeken (ott talán rendelni sem kell), hanem a g-i kocsmában (Restauráció) hangzott el, kirándulóktól, kempingezőktől, túrázóktól látogatott tájon. A gyanú rögvest hinteni kezdte önmagát: a vendég csak rendőr lehet, annak is titkosított egyede. A hintődést növelte a vendég kétrendbeli illetéktelen behatolása az idegenek által nem látogatható konyhába, valamint onnan kihallatszó rendelkezései. A testülettel szembeni méltánytalanság lenne, ha azt hinnénk, hogy itt önfeledt regenerálódás folyt, felszabadult mulatéozás a nap mint nap előadódó feladatok előtt. Mint tudjuk, a rendőr bármikor szolgálatba helyezheti önmagát (ha kell, ha nem kell), hát még egy Titkos! S hogy ez mennyire nem oktalan vélekedés, rögtön ki is derült. A jeles társaság asztalához telepedett a Naiv Fiatalember, s járőri túlkapásokról, kisebbségi sérelmekről szóló történetekkel nyugtalanította a kései óra miatt is fáradt emberünket. (Az eszmecsere a hely és a kor szokásai szerint zsandárpertuban, s nota bene, magyarul folyt Zsandárpertu: a Zsandár tegeződik. Te magázódol.) Folyt, folyt a meddő győzködés, végül a Naiv Fiatalember az alábbi szellemességgel próbálta meggyőzni a Titkosrendőrt az uralkodó államrezon lehetetlenségéről: — Tudja miért nem lehet nálunk minden ódzkodás törvényszerű végzete ez, előbbutóbb nevén nevezni azt, aminek, akinek neve van. A nálunk: Csehszlovákia.) és Japánban AIDS? __??? — Mert Japán már a XXI. században van, Csehszlovákia a XIX-ben (Istenem, ha a múlt ilyes tudati átrendeződését dr. Eduard Beneš megérhette volna!), az AIDS pedig a XX. század betegsége! A poén ült, a találat talált, hátra volt még a lojalitást kétségtelenné tevő ellenriposzt. Titkosrendőrünk így védte meg a két államalkotó nemzetből és a csatolt kisebbségekből álló föderáció becsületét: — No, no, azért mi is elég fejlettek vagyunk. Tóth István Ebédrendelés étlap nélkül Egyik áfészünk vendéglátóipari egysége elhatározta, hogy megreformálja étlapját. De csak úgy, hogy egyes ételek más néven kerüljenek fel rá, így a babgulyás mellett az volt olvasható: paszulygulyás. Hát ezzel járt meg egy kedves ismerősöm. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik üres asztalnál a szomszédjától akkor vették fel a rendelést. — Kérek egy paszulygulyát! — Mivel az én ismerősöm csak a babot meg a borsót ismerte, a paszuly névvel még nem találkozott, úgy gondolta, hogy ez valami különleges étel lehet, melyre már úgy vágyakozott. — Én is kérek egy paszulygulyást! — mondta a pincérnek. Csak akkor lepődött meg, mikor elé tették a babgulyást. Hát ilyet evett ő már eleget. Csak az közönséges „borsóleves” volt, mivel náluk a babot is borsónak nevezték. De ha már ezt kapta, csak elfogyasztotta. A szomszéd asztalnál lévő ismét magához hívta a pincért s csak ennyit mondott: — Repeta! Ismerősöm azt úgy vélte, hogy ez lesz hiányosan valami ételkülönlegesség, így ő is szólt a pincérnek: — Repeta! Nagy meglepetésére hamarosan ismét előtte párolgott a paszulybabgulyás —, nem volt mást tennie, most már nem nagy lelkesedéssel ezt is bekebelezte, hogy utána egy nagy fröccsel lenyomtassa. Meg is fogadta kedves ismerősöm, hogy a jövőben csak az általa ismert néven kér ebédet, ha betér — legyen az akár szövetkezeti is — ebédre egy vendéglőbe. Kiss József 1989. augusztus 2. Banga Ferenc Czakó Gábor Rémmesék Sanyika ára A költőt meglátogatta 1952- ben az ünnepelt zeneszerző. A költő harmadik éve indexen volt mint l ’art pour l ’art idealista ezoterikus — ezekból a teleket a dunyhája alatt szokta tölteni. A vendég vörösbort hozott neki és egy ajánlatot: ima — pesze négerben — szöveget az ő úttörő indulójához. Leült gyorsan a détharmatos zongorához és eljátszotta a két népdalból harmadikolt dallamot A költő dunyhája öklébe húzta noteszát és megírta a verset. — Zseniális! — kiáltotta a zeneszerző. — Ugyan, fércmunka — csipogta a költő a maga sajátos fejhangján. — Nekem... meg nekik, jó lesz — kacsintott a zeneszerző. — Mennyit gondolsz érte? — Ezer forintot. — Ezer forintot? És ha nem fércmunka volna, ahogy mondod? — Akkor ingyen volna. — Ezer forint... ezer forintot én se kapok. — Ha nem, nem. — A költő eltépte a noteszlapot és a fal felé fordította vörös orrocskáját