Független Magyarország, 1957 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1957-01-15 / 1-2. szám
4. »MaiFÜGGETLEN MAGYARORSZÁG AMERIKAI JELENTÉS A MAGYAR ÜGY VISSZHANGJÁRÓL . . . Washington, 1957 Újév. Pár nappal azután, hogy a győzelmes magyar forradalmat 5000 orosz tank vérbefojtotta, a Christian Science Monitor-ban ezt írta az egyik legnevesebb amerikai publiciszta, Joseph C. Harsch: “Amikor Moszkva összezúzta Magyarországot ... kihasználta a legbarátibb és legbékésebb magatartást, melyet Washington valaha is tanúsított a Szovjetunió irányában ... Ma kérdezhetjük, váljon a szovjet kormány valóban a biztonságot fenyegető felkeléstől félr-e elsősorban, vagy a Washington részéről felajánlott barátságot használta-e fel egy sokkal messzebre néző döntő politikai offenzíva megindítására.” Harsch ezzel kapcsolatban arra a Nemzeti Biztonsági Tanács által elhatározott amerikai politikára célzott, mely szerinte — a “genfi szellem jegyében” — a keleteurópai kormányokat arra akarta ösztönözni, hogy maradjanak továbbra is a Szovjetunió katonai szövetségesei. S a Szovjet középkeleti fenyegető fellépése közvetlenül Magyarország lerohanása után — fejezi be cikkét — ominózus előjele lehet egy ilyen offenzívának. Ma Washingtonban s szerte a nyugati világban nagyon sokan hasonlítják öszsze a jelenlegi amerikai politikát Chamberlain Münchenben tanúsított magatartásával. S valóban, nemcsak a két politika szellemében, hanem frazeológiájában is sok a hasonlatosság. Szinte nincsen olyan hivatalos nyilatkozat (s ez egyformán áll a szuezi s a magyar problémára), mely ne hangsúlyozná nyomatékosan, hogy “fegyvert pedig semmi esetre sem használunk.” A nukleáris háborútól való félelem irányítja nagyon sok tényező tevékenységét. A béke fenntartása, minden más szempont legalább részleges háttérbe szorításával, volt a mai kormány választási hadjáratának alapgondolata. Az elmúlt hetekben egyes lapok arról írtak, hogy Zsukov washingtoni meghívásának ideájával foglalkoznak, mert ez is csökkentené a háborús veszélyt. Minden felelősséget az Egyesült Nemzetekre hárítanak, melyről köztudomású, hogy csak a Szovjetet elítélő nyilatkozatokat hozhat, de alig van lehetősége aktív közbelépésre. A “morális elítélésen” kívül minden más szovjetellenes lépést Moszkva “provokálásának” tekintenének, mely a harmadik világháborút vonná maga után. Érdemes elolvasni Chamberlain München utáni beszédét, melyet az Alsóházban mondott el s melyben mindez a szempont előfordul. Chamberlain örömét fejezte ki, hogy nem kellett fegyvert használni, hanem Hitlerultimátumát egy módszerre lehetett változtatni, melyet nagyrészt egy nemzetközi szervezet (t.i. a négy nagyhatalom) felügyelete mellett lehetett végrehajtani.” (A módszer: a Szudétaföld fokozatos megszállása volt, azonnali lerohanás helyett.) “A megkönnyebbülés, hogy sikerült megmenekülni ebből a nagy háborús veszélyből, azt hiszem ebben az országban mindenütt a mély szimpátia érzésével keveredett egy kis és bátor nemzet iránt nemzeti létének legsúlyosabb órájában”. (Akkor Csehszlovákia volt az áldozat!) Akárhova lapozunk Chamberlain beszédében, ilyeneket olvashatunk: “Barátságos eszmecserét folytattunk (Hitlerrel), főleg abból a célból, hogy lássuk, vannak-e közös szempontok egy demokrata kormány feje s egy totalitárius állam uralkodója közt... Bizonyos, hogy sok bírálóm lesz, aki könnyen hívéssel vádol majd s azt mondja, nem lett volna szabad hinnem egy másik nagy európai ország vezetőjének egyetlen szavának sem.” “Én hiszek abban, hogy sikerült a békét biztosítanunk a mi időnkben”. “Az én szememben a legnagyobb erő nem egyetlen személynek az ereje volt, hanem a világ népeinek egyhangú és félreérthetetlen állásfoglalása, hogy a háborút valahogy ki kell kerülni.” A legtöbb amerikai hírmagyarázó megegyzik abban,ogy az Egyesült Államok jövő külpolitikáját az Egyesült Nemzetek útján kívánja megvalósítani. Ez megmutatkozott a szuezi kérdés kezelésében éppúgy, mint a magyarországi szovjet intervenció “morális” elítélésének negatív politikájában. Aki az Egyesült Nemzetek Szervezetének történetét s lényegét ismeri, kevés kétsége lehet, hogy ez a szerv éppoly kevéssé áll morális alapon, mint annak idején a Népszövetség. Amikor Jaltában a három nagyhatalom megalakította, nem is szánták másnak, mint a nagyhatalmak kondominiumának. Az alapokmányát úgy szövegezték, hogy a tagállamok önsegélyét lehetetlenné tette, azonban nem gondoskodott helyette olyan törvényes eljárásról, melynek útján valamely állam érvényesíthetné igényeit egy másik állam akaratával szemben. Maga az a tény, hogy tagsága legalább három különböző csoportból áll, melyek egészen más erkölcsi elveket és értékrendszert követnek, világossá teszi, hogy egységes állásfoglalásra döntő kérdésekben általában csak akkor lehet képes, ha valamelyik csoport erőszakot tesz a saját vagy a másik csoport (ill. csoportok) felfogásán. Az előbbi történt Szuez esetében. Amerika egy jogi fikció — az UNO mint erkölcsi hatalom! — érdekében a szovjet blokk és az ázsiai országok politikáját támogatta szövetségesei s végső soron a saját romlására. Köztudomású, hogy az angol-francia “aggresszió” nem az UNO határozat, hanem az orosz és a (barátibb hangú) amerikai ultimátum hatására szűnt meg. Sokan a hipokrízis minősített esetének tekintették azt a politikát, mely “bátran” küzdött az egyiptomi diktátor érdekében a gyengébb “támadók” akciója ellen, ugyanakkor azonban erkölcsileg elegendőnek tartotta a Magyarország elleni barbár szovjet támadás megbélyegzését az Egyesült Nemzetek részéről, továbbra is elfogadva annak a nagyhatalomnak a vétójogát az UNO-ban, mely ezt az agressziót elkövette! Ha az Egyesült Nemzetek Szervezete lényegénél fogva nem is lehet törvényhozó szerv vagy erkölcsi testület, mint politikai gyülekezet s a világ diplomatáinak állandó találkozási helye, hasznos szerepet tölthet be. A szovjet támadás 55 : 8 arányban való megbélyegzése például komoly propagandajelentőséggel bír. Sok megfigyelő azonban e téren is bírálta az amerikai politikát. Az említett határozat, mely “elítélte” a szovjet magatartást, India valamivel enyhébb, de több gyakorlati haszonnal kecsegtető javaslatával szemben került az UNO közgyűlés elé. Az Egyesült Államok azonban ragaszkodott az “elítéléshez” — bizonyos fokú meglepetésére azoknak, akik az első hetek passzivitását ostorozták. Az ellentét azonban csak látszólagos. Ez a határozat is a “morális elítélés” politikájához tartozott, s elettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az amerikai kormány ezzel a magyar ügyet befejezettnek tekinti az UNO előtt, legalábbis egyelőre. Még csak a Kádár “kormány” képviseletének megszüntetését sem próbálta keresztülvinni. Kéthly Annának, a forradalmi kormány egyetlen szabad földön élő tagjának meghallgatására sem került sor. Az indiai javaslatban nem szerepelt az “elítélés” szócska, viszont lényege azonos volt azzal, melyet az USA támogatott. Az indiai, helyesebben ázsiai javaslat többek között ezeket a megállapításokat tette: “a magyar nép túlnyomó többsége a szovjet csapatok viszszavonását követeli”, “a csapatok visszavonásának elmaradása felelős a munkásság együtt nem működéséért és a békés állapotok helyreállításának megakadályozásáért”, “a szovjet kormány október 30.-án megígérte a csapatok visszavonását és az UNO, valamint a világközvélemény ismételten sürgette ezt”, “a fegyveres erők intervenciója Magyarországon azonnal szűnjön meg”, “a legutóbbi magyarországi események megmutatták, hogy az erőszak nem adhat választ a nép követeléseire”. Nehru, számos jel szerint, komolyan törekszik a magyar kérdés megoldásának elősegítésére. Míg az Egyesült Nemzetek még csak hozzá sem kezdett november 4.-i határozatának (UNO megfigyelők Magyarországra küldése, ill. a magyar határon inneni UNO vizsgálat) végrehajtásához, India Budapestre küldötte követét a magyar helyzet kivizsgálására. Hogy ez a vizsgálat mennyire eredményes volt, látható abból a változásból, mely az indiai kormány azelőtt semleges magatartásában beállt. Nehru álláspontja ettől kezdve az volt, hogy az oroszokat tárgyalásokkal s a világközvélemény nyomásával Magyarország kiürítésére kell bírni. Ugyanakkor azonban tartózkodni kell Moszkva olyan megbélyegzésétől, mely számára presztízs szempontjából lehetetlenné tenné a visszavonulást. Miután megbízható információk szerint maga a Szovjetunió is szívesen venné, ha bizonyos ellenszolgáltatás fejében kiszabadíthatná magát a magyarországi pókhálóból, és az ázsiai közvetítés az orosz presztízsnek sem ártott volna, sokan komoly reményeket fűztek az ázsiai lépéshez. Az Egyesült Államok azonban a “moral condemnation” politikáját követte, így a másik javaslat került szavazásra, az ázsiai blokkot sikerült megbontani, mert több ázsiai ország megszavazta s nem tartózkodott a szavazástól, mint India — a magyar kérdés pedig végleg zsákutcába került. Az ázsiaiak visszavonták javaslatukat, mert úgy értesültek, hogy Amerikával együtt a tagok hosszú sora tartózkodni fog a szavazástól, ha az a közgyűlés elé kerül, így Magyarország elesett attól a lehetőségtől is, hogy a szovjet csapatok azonnali kivonását egy majdnem száz százalékos UNO szavazás követelje. ★ Szerencsére a jelenkori történelem e talán legfontosabb fázisa nem Amerikában, nem az UNO-ban s nem is Szueznél dől el, hanem Keleteurópában, pontosabban Magyarországon. A magyaroknak pedig helyén van a szívük. Az amerikai hivatalos köröket láthatólag kellemetlenül érintette, hogy a magyarok komolyan vették az olyan jelszavakat, mint hogy “a világ nem lehet félig szabad, félig rabszolga”, “a szabadság az életnél is többet ér”, “a rabnépek felszabadítsáa az amerikai politika legfontosabb célkitűzései közé tartozik”. Lippmanék pedig arról cikkeztek, hogy a magyarok túl gyorsan és túl merészen mentek el a szabadság kivívása terén. Miért nem álltak meg a titoizmusnál? Most magukra vessenek. Bár a sajtó nagy része és a közönség jelentős része valódi együttérzéssel kísérte a forradalmi küzdelmet, annak egyes fázisai után mindenki igyekezett elparentálni, hogy aztán másnap kelletlenül megintcsak meg kelljen állapítaniuk, hogy újra fellángolt a harc, vagy újabb általános sztrájk kezdődött. A magyar nép hősi kitartásának az lett a következménye, hogy a nyugati politika kénytelen új megoldási lehetőségekkel foglalkozni, s egy új európai politikai koncepciót megfogalmazni. Ma már alig van, aki kételkedik abban, hogy a magyar forradalmat nem lehet legyőzni fegyverekkel. Tavaszra újabb fellángolását várják, további felkeléseket Keletnémetországban, Lengyelországban s talán máshol is. Sokan, akik a legjobban félnek az új világháborútól, épp a magyar kérdés megoldatlanságát kezdik egy ilyen háború esetleges kiindulópontjának tekinteni. De nemcsak a nyugati politikát állította válaszút elé a magyar szabadságharc. A kommunista világ olyan dilemma elé került, melyből eddig nem talált kiutat. Minden egyes nap, melyet az orosz csapatok Magyarországon töltenek, csökkenti azt a szovjet reményt, hogy a kommunizmus valamikor megnyerheti a világ, elsősorban Ázsia népeinek támogatását s így a bolsevista világuralom megvalósulását. A magyar nép elleni genocídium pedig végleg megsemmisíthetné ezt a reményt. Ezzel szemben Magyarország feladása a Szovjetunió hatalmi helyzetét rendítené meg, hiszen a többi csatlóst csak a magyar nép szörnyű “bűnhődése” tartja vissza a lázadástól. Azonban, ha Moszkva is úgy látja, hogy ilyen lázadások tavaszra mindenkép várhatók, talán maga kezdeményez egy új politikát, mely Magyarország felszabadulásához vezet. Valamilyen új politikára Moszkvának tisztán belpolitikai okokból is szüksége van. A permanens magyar forradalom ugyanis a kommunista rendszert magában a Szovjetunióban kezdi veszélyeztetni. A nyugati rádióállomások adásai nyomán ma a Szovjetunió lakosainak milliói kezdik felismerni, mi zajlik Magyarországon; a magyar, lengyel, stb. ösztöndíjas diákok szerte Oroszországban lelkesítik a szovjet diákságot; a megszálló csapatokat többször fel kellett váltani, mert részben átpártoltak, részben húzódoztak, hogy fegyvertelen tömegekre s “fasiszták” helyett magára a népre lőjjenek, a hazatérő katonák pedig egész Oroszországban elterjesztik a magyar forradalom valódi természetének a hírét. A magyar forradalom legnagyobb jelentősége valószínűleg abban van — s ezért kell a világ minden államférfiának számolni vele — hogy a cinikus nyugati, az elgyakorlatiasodó ázsiai s a sztálin-mítosz szétrombolása óta amúgyis hitét vesztett kommunista világban az emberi szabadság örök eszméjét — szabadságharcosok tízezreinek önkéntes áldozata árán — újra élő valósággá tette. Nyugateurópa fiatalsága új hitet kapott. Indiában a gandhizmus újjáéledését figyelik meg a magyar példa nyomán s a Szovjetunióban feltartóztathatatlanul megindult az erjedési folyamat. Ezért van igazuk az otthoniaknak, hogy a forradalom győzött s csak az a kérdés, mikor ismerik ezt fel az oroszok és — tegyük hozzá — a nyugatiak. Minél később következik be ez a felismerés, annál nagyobb veszély fenyegeti mindkét tábort. Magyarország végleges felszabadulását azonban csak a magyar nép vagy az emberiség fizikai elpusztítása akadályozhatja meg. CT.M.) ★ 1957. január 15. . ÉS A TERVBE VETT ALKURÓL Két tekintélyes amerikai lap, a Washington Post és a bostoni Christian Science Monitor szerkesztőinek odacsúsztatott “hivatalos titok” nyilvánosságra hozásával kezdődött. Magas washingtoni körök jónak látták, hogy zörögjön a nem hivatalos haraszt, és a világ tudomásul vegye: az Egyesült Államok alkut kínál a Szovjetuniónak Magyarország és a többi keleteurópai orosz gyarmat felszabadítása érdekében. A hír szerint, melyet a világsajtó azonnal átvett, a washingtoni kormány tervezetet fogalmaz, melyet a Bulganin-féle novemberi leszerelési javaslatra adandó válasz, valamint az Egyesült Nemzetek leszerelési albizottságának jövő havi ülése kapcsán kíván apránként előterjeszteni. A tervezet veleje az, hogy az USA nagy vonalakban elfogadná a szovjet leszerelési javaslatot, beleértve a kölcsönös légi megfigyelés korlátozását egy, a vasfüggöny két oldalától 8oo— 8oo kilométerre húzódó területre, és a “földközi lövedék” (intercontinental ballistic missile) építésének felfüggesztését, a hidrogénbomba-gyártás megszakítását és a nagyhatalmak hadseregeinek megállapodott létszámra való csökkentését. A leszerelés azonban egy szélesebb politikai egyezség része lenne, melynek keretében az amerikai hadsereg kivonulna Nyugateurópából, ha cserébe az orosz hadsereg kivonul a varsói szerződést aláíró nem-orosz országok területéről. Ez utóbbi feltétel még a nemhivatalos, harasztzörgető verzióban sincs pontosan megfogalmazva: nem derül ki, hogy “Nyugateurópa” magában foglalja-e az amerikai légierő angliai repülőtereit is, és nem világos, hogy a javaslat hogy képzeli Keletnémetország sorsát, s hogy reméli a lengyel-német ellentéteket orosz csapatoknak az Oder és Neisse két oldalán való jelenléte nélkül megoldani. Alap van ugyanis azt hinni, hogy a lengyel kormány és a lengyel nép nagyrésze is őszintén kívánja Keletnémetország szovjet megszállását még akkor is, ha ez szovjet csapatok lengyelországi tartózkodását teszi szükségessé. A tervezet hivatalos változatában nincs szó orosz-amerikai alkuról a csatlósállamokkal, illetve Nyugateurópával kapcsolatban. A londoni Timesnek adott hivatalos magyarázat csak egy “általános európai politikai újjárendezésről” beszél, részletek megjelölése nélkül. A javaslat nyilvánosságra kerülése után éles és aggodalmas hangú reakció tört ki a nyugateurópai fővárosokban, elsősorban Bonnban és Párisban. A NATO államok éppen ülésező párisi tanácsában az amerikai katonai és diplomáciai képviselők erélyesen tagadták, hogy Amerika fel szándékozná adni előretolt katonai állásait cserébe a csatlósállamok kiürítéséért. A tagadást kevésbbé egyértelmű formában Dulles külügyminiszter is megerősítette. Jólértesült körök szerint a varsói szerződés és az Északatlanti Szövetség területéről való orosz és amerikai kivonulást úgyszólván egyhangúan ellenzi az amerikai hadügyminisztérium, és néhány személy kivételével a külügyminisztérium is. Úgy látszik, hogy szándékos kiszivárogtatása Dulles jóváhagyása nélkül történt, s hogy az elnök közvetlen környezetéből indult ki. E körök értesülése szerint Eisenhower érzelmileg rendkívül erősen a magyarországi események hatása alatt áll, hogy lelkiállapota időnkint a bűntudattal határos, s hogy eltökélt szándéka valami olyan alkut kilátásba helyezni a szovjet kormánynak, mely Magyarország szovjet megszállását megszüntetheti. Dulles nézete viszont az, hogy a Szovjet előbb vagy utóbb saját érdekéből úgyis feladja majd a csatlósállamokat, mert a magyar felkelés bebizonyította, hogy azok katonailag inkább terhet és veszélyt, mint előnyt jelentenek neki. Nincs tehát ok alkut ajánlani Moszkvának, s az amerikai csapatok kivonásával megjutalmazni azért, amit saját érdekéből úgyis meg kell tennie. Egy ilyen alku kilátásba helyezése viszont elegendő lenne arra, hogy Moszkva megmakacsolja magát és ne menjen ki magától Keleteurópából, hanem csak cserébe az amerikai csapatok kivonásáért. Dulles szerint tehát rossz taktika az amerikai és orosz csapatok európai jelenlétét akár elvben is a mérleg két tányérjába tenni, mert az csak tápot adna az orosz makacsságnak és kapzsiságnak. A javaslat sorsa tehát egészen bizonytalan. Lényegében attól függ, hogy hajlandó-e Eisenhower, szokásától eltérően, döntést hozni egy kérdésben. Ha az amerikai elnök kész külügy- és hadügyminiszterének azok nézeteivel ellenkező utasítást adni, és Washington valóban felajánlja a fenti alkut Moszkvának, az oroszok természetesen hónapokig halogatják majd az érdemi választ. Érdemes azonban emlékezetbe idézni a moszkvai kormány álláspontját az ügy lényegével kapcsolatban. November 17.-én Kruscsov, lassan hírhedtté váló pálinkagőzös beszédeinek egyikében kijelentette: “Egy nappal sem maradunk tovább Magyarországon, Lengyelországban és Romániában, mint az amerikaiak Német- és Franciaországban és Angliában”. Öt nappal később Shepirov, józanul és napvilágnál, megismételte ezt, kiegészítve azzal, hogy minden idegen földön felállított katonai támpontot fel kell oszlatni, tehát feltehetőleg az amerikai légierő izlandi és északafrikai repülőtereit is. E feltételek teljesítése ellenében hajlandó csak a Szovjet megszüntetni a csatlósállamok katonai megszállását. Világos, hogy alkut csak a feltételeken való alkudozással lehet kötni; az oroszokkal való alkudozás kellemetlen és idegtépő, de attól nem kevésbbé szükséges. A nyugati világban, a demokratikus nemzeteket jellemző lassúsággal és biztonsággal, terjed a meggyőződés, hogy ennek az alkunak a létrehozása elemi kötelesség Magyarország iránt. ALSOL KRÉM Kiváló csecsemő és gyermekbőrápolószer. — Ekcémákra, égési sebekre, napsütés okozta lesülés utáni bőrkezelésre. — Minden patikában kapható, de legbiztosabban beszerezhető “OXFORD”, 151 OXFORD ST., SYDNEY és “PARKERS”, 13 DARLINGHURST RD., KINGS X alatti patikákban.