Délmagyarország, 1943. február (19. évfolyam, 26-48. szám)

1943-02-07 / 30. szám

Háború és „rózsanemesítés" Herceg Ferenc legutóbb nyilatkozott mostanában színrekerülő vígjátékáról, a »Fecske és denevér«-ről s egyebek közt ezeket is mondotta: — Lehet, hogy akadnak bírálóim között, akik rossz néven veszik majd, hogy komoly időkben komolytalan komédiával lépek a nyilvánosság elé. De nekem más a véleményem. Több ízben megírtam már, hogy rózsát nemesíteni a bábomban is kell. Ebben a hitemben megerősítenek azok a levelek, amelyeket mint egy elterjedt szépirodalmi lap szerkesztője, a Harctérről kapok. " A világhírü magyar író ezzel a néhány mondatával olyan kérdésre tereli a figyelmet, amely nem is egy szempontból érdekes és főképp időszerű. Itt van mindjárt »a nagy időkhöz méltó«, általában >a komoly időkhöz illő» viselkedés kérdése nemcsak irodalmi vonatkozásban. Nem egyszer olvassuk ezt mint szigorúan összevont szemöldökkel, patetikus hangon el•zavart követelményt rendszerint olyanok részéről, akik semmiféle különösebb áldozatossággal, semmiféle >za•■ándoki komolyság«-gal nem érvényesítik önmagukra, a maguk egyéni életére nézve. Nem ügyvédeskedünk ezzel a meg•átlapitással olyanok mellett, akik nemzetünk és az egész műveit világ Mai megpróbáltatása idején is váltó j Katlanul, a léha életfelfogásnak hőttolnának s akikre mintha a nap huszonnégy óráján belül tíz-húsz percre sem hatna mindaz a sok tragédia, szenvedés, veszteség, nélkülözés, amellyel a világ népeinek ez az óriási összeütközése együtt jár. De ugyanakkor nem tudnánk egyetérteni azokkal sem, akik az élet félreértéséből vagy bizonyos indulatok politikai kihasználása végett mindjárt teljes lelki szakítást, szembenállást szeretnének kelteni abból, hogy a frontok még nem egészen háborús az élet képe és hogy az emberi lélek a maga változatosságra, a nagy gondokból való időleges kikapcsolódás természetes igényéből nem enged. A háború mai alakjában éppen eléggé ránehezedik a polgári életre, hatása alól a legeldugottabb falucska sem vonhatja ki magát. É s ha városok és falvak mindennapi életéről nem lehet okvetlenül és mindig a pusztulásnak, a halálnak ugyanolyan pillanatfelvételeit fényképezni, mint a frontokon, ha az emberek nem akarják, mert nem is tudják figyelmüket esztendőkön át minden pillanatban szakadatlant a háborúra, annak problémáira rögzíteni, abból meg nem lehet léhaságra, komolytalanságra, tiszteletlenségre, a nagy időkhöz való méltatlanságra következtetni. Ebben a tekintetben — nemcsak irodalmi vonatkozásokban! — legjobb és legilletékesebb dokumentum a harctéri katonák leveleinek egyező alaphangja. Nem, a katona sem akar mindig és mindig háborút látni, hol valóságban, hol képben, hol versben, hol s regényben, vagy újságcikkben. Éppen eleget lát a valóságban — s ha igyekszik arra való időben lehetőleg elfordulni a háborútól, attól még nem lesz gyáva, attól még nem dezertál lelkileg sem a maga kötelességének teljesítése alól. Sőt: a maga lelki felfrissülésének, lelki kikapcsolódásának szorgalmazásával hadászati érdeket is szolgál A legerősebb emberi lélek sem tiltja a folytonos, egyoldalú megterhelést s ha derűs, könnyed, szórakoztató olvasmányokkal ismét ruganyossabbá teszi magát, akkor katonailag is használhatóbbá teszi magát uj harcokra, mert idegroncsokból csak rossz emberanyag telne ki Nem véletlen tehát, hogy a magyar katonák éppúgy * minél kevésbé »háborús« irodalmat igénylik leveleikben, mint ahogyan nemrég a német irodalom irányítói s s német srontkatonák hasonló igényt selt közöltek .2 ütmei fiökkal. 2a tehernajlé-1 entteri idegrendszer alkala * • bíró képessége alapjában ugyanaz van minden égtáj alatt, nyilván így van ez a velünk ellenséges karonak fedezékeiben is. Éppen azért kissé meglepett az úgynevezett »ponyvaregények« ezentúl követendő irányvonalaira nézve a huszonöt íróból összeállított hivatalos lektorátus kiadványa, amelyet a budapesti sajtó ismertetett. Annyi mindent felsorol ez a tájékoztató arról, mi nem lehet benne egy engedélyezendő regényben, mi mindenről nem szólhat, hogy jóformán semmi sem marad, ami benne lehet, amiről szólhat, mégpedig úgy, hogy a ma fokozottan lelki fürdőre, szórakozásra vágyó katonák és polgárok szívesen fogadják. I ha valaki el-elmélyed korunk legkomolyabb problémáiba, víz e sorok írója. De aszkétai komolyság dolgában nem látott életében valakit annál a Prohászka Ottokárnál, akinek saslelke annyiszor szárnyalt »a magasságok felé«, de aki tudott időt szakítani a szinte gyermekded tréfálkozásra is s aki mélységesen el tudott gyönyörködni a különösen tragikus emberi élet verőfényes semmiségein, bohóságain is. Igen: háború alatt is kell rózsákat nemesíteni, szóval olyasmivel, foglalkozni, ami nem tartozik szorosan véve a háborúhoz. — mi pedig éppen azért, hogy minél jobban elbírjuk a háború nehézségeit s kár volna holmi hamis komolykodás címén gáncsolni az ijfodalmat, ha az egyébként becsületes eszközökkel igyekszik a jókedv, a szórakozás rózsáit varázsolni telkekbe és arcokra. Természetesen mi is minél nemesebb rózsákra gondolunk átvitt értelemben, de a legnemesebb rózsa semmit sem veszit értékéből csak azért, mert levelei lehelletkönnyüek, nem ólomsulyuak s mert nem a vér és baját illata árad belőlük. LENDVAI ISTVÁN sághac véres fáklyája lobbant ** égre. Petőfi Sándor szabadságért égő lelke parancsára belevetette magát a harcba s a hadak Útjára sodorta el a történelmi vihar forgószele... S az orvosi rendelőben halkan szitált Neuman Károly unokájának múltat idéző szava: — Amikor nagyptyám a szabadságharc után visszaérkezett Magyarországba, Petőfi már ott aludta álmát a névtelen hősök tömegsírjában a segesvári csatamezőn. Többé nem találkoztak, de a szép barátság emlékeként megmaradt családunkban a három Petőfi-relikvia. Az egyiket, a legértékesebbet nagyatyám felajánlotta a Nemzeti Múzeumnak még 1885-ben. Ezt tartogattam utoljára, mert ennek az írásnak felbecsülhetetlen értéke van Új adatokat szolgáltatott Petőfi ifjúkorának történetéhez. Három Petőfi relikvia a vértanuk városában (A Délmagyarroszág munkatársától) Fehér orvosi rendelő tudományos könyvekkel zsúfolt könyvtárában akadtam rá Petőfi összes költeményeinek első kiadására. Úgy bújt meg ott a komoly szakkönyvek és tudományos iratok között, mint a hajnal első, szelíd sugara a sziklabércek tövében... Kíváncsian forgattam az elsárgult, zizegő lapokat, amelyek a dicső múltról meséltek. Csak a régi kiadás nyomdatechnikája érdekelt s ekkor bukkantam rá a címlap alján szerényen meghúzódó dedikációra: »Károly barátjának I’etőfi Sándor«. A tinta, amellyel az aláírást írták rég elfakult, a múltba halkult, de minden kirívó színnél elevenebb hatást váltott ki lelkemből ennek a négy szónak jellegzetes . Írása... Hiszen ezeket a szavakat az a kéz írta az elsárgult papirra, melynek halk súrlódása nyomán születtek a leglelkesítőbb költemények, a magyar költészet legdrágább ékkövei! Egy érdekes Petőfi-relikvia Tíz esztendővel ezelőtt tartottam kezemben azt a költeményes kötetet, tíz éve annak, hogy először pillantottam meg a magyar szabadság lánglelkű dalnokának kezeírását, de azt a pillanatot azóta sem tudtam elfeledni. A román megszállás legkeményebb idejét éltük akkor Erdélyben és a magyar szabadság kikeletet hirdető madara csak csöndben, a szívünk mélyén dalolta, a jövendő dalát. Százszorosan, ezerszeresen kedves rekíter hát nekünk a Petőfi Sándorra való emlékezés s kimondhatatlan boldogságot jelentett, amikor áldott keze írását láthattam... Az orvos, aki valószínűleg most is ott él, ahol tilos a magyar szó —ezért nevével ezúttal adós maradok —, tíz esztendővel ezelőtt ott, a ragyogóan fehér rendelőszobában fogva nézte meghatott! amellyel az elfakult relikviát 1éltem s mesélni kezdett errőltőfi Sándorról, aki aszódi kisfiában az anyai dédapjánál volt tos diák... _ Petőfi Sándor aszódi diafikában anyai ágon felmenő rlrds/iilefínnél, a Poroszországból ide származott Neumann-családnál volt kosztosdiák. Dédanyám nagyon szerette a melegszívű, okos, kissé rakoncátlan Sándor fiút, aki nálunk igazi, meleg otthonra talált. Különösen bensőséges szeretet fejlődött ki Sándorba és a nála két évvel idősebb nagyatyám, Neuman Károly közölt. Amikor az aszódi gimnázium padjaiból kinőttek, együtt mentek Selmecre, az ottani Mianaélikus óceumba. Duut Aoitoi élték el a diákélet legszebb éveit, együtt, tanultak, együtt álmodoztak a jövőről: a fiatal Petrovics Sándor és nagyiapám: Neuman Károly. Nagyapám* Selmecről a csöndes teológia pályára] ment, Petrovics Sándor pedig elindult életének változatos s a halhatatlanságba ívelő útján... Barátságuk azonban mindvégig változatlanul fennállott, amelynek maradandó jele a családunkban ereklyeként őrzött" három Petőfi-relikvia... Mintha csak tegnap tartottam volna kezemben azt a könyvet, úgy ragyog ma is lelki szemeim előtt... Az első lapján, amely megelőzte a címlapot, ez állóti világos, nagy címbetűkkel: »PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI«. A címlap is tiszta, rendezett és ízléses, őszintén meglepett a szedés gondossága és a nyomdatechnika akkori fejlett foka. A címlapon fent, nagy kerek címbetűkkel: »PETŐFI«, majd alatta: »ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI« s ismét tejjebb: »EGY KÖTETBEN«. A cím alatt tollal átszűrt hárfa rajza látszott, amelyet fehér rózsakoszorú övezett. Ez alatt volt Petőfi sajátkezű ajánlása és legalul a kiadatás helye: »Pest« volt látható. A következő lapon a kiadó szerepelt: »Kmmich Gusztáv sajátja« és a nyomtatás éve: 1847. Apró betűkkel, de tisztán szedve olvastam a mottót a következő lapon: »Szabadság, szerelem , kettő kell nekem ! Szerelmemért Feláldozom az életet, Szabadságért Feláldozom szerelmemet!«■ Tisztelet és szeretet jeléül Vörösmartynak ajánlva a SZERZŐ által«. A két barát utjai kettéválnak Ezután szép sorjában következtek a halhatatlan költemények, Petőfi jeleskének ifjú virágai, amelyek a nap felé tárják kelyhüket... Az utolsó oldal felirata markáns, jellegzetes. Hegyiből áll: »Vélje az 1846-ik ev Uekd. A könyvet Reimernél nyomtjjil* Petőfi összes költeményeinek első kiadása volt, amelynek ezt a deiivált példányát maga a halhatatlan költő tartotta kezében, amikor csaknem száz évvel ezelőtt Aszódon, egy kis családi otthonban átnyújtotta legjobb barátjának. A barát unokája pedig, a kitűnő magyar orvos tovább mesélt nekem nagyapjáról. Midőn a két hű barát útja kettévált, Neuman Károly a jénai teológiára került a selmeci gimnázium padjaiból. • Olt a távoli német földön áldozott a tudománynak, mi L.ti-üli. J ill 1« j Magyar nevet vesz fel Petrovics Sándor Miután az orvos ennyire felcsigázta érdeklődésemet,íróasztalának fiókjából egy szürke tokot húzott elő, amely apró, elsárgult lapokkal volt tele. Az elsárgult lapok között mindjárt legfelül megpillantottam a szóbanforgó Petőfi-emlékirás másolatát, amelynek eredetije akkor elérhetetlen messzeségben, a budapesti Petőfi-múzeumban volt látható... A papírlap nem volt nagyobb egy kártyalapnál és öreges betükkel, elfakult tintával ez állott rajta: »A Múzeum számára átvette, ereditiből szó szerint lemásolta dr. Török Aurél egy. tanár s a Petőfi-bizottság alelnöke. Arad, 1885. szeptember 2.« A papírlapon Petőfi ismert emlékversét olvashattam, ezt a versszakaszt, amely többnyire ilyen cím alatt látott napvilágot a Petőfi-kiadásokban: »N. N. emlékkönyvébe«, vagy a régebbiekben így: »Neuman Károly barátom emlékkönyvébe«. »Szeretlek, mint a hold a csendes élet, Miként a léget a szabad madár. Szeretlek, oh barátom, mig az élet köréből a halál a sírba zár«. »Selmecz, Ápr. 17.1841«. Az aláírás pedig »SÓLYOM SÁNDOR«. Ez az, ami meglepő, hiszen a 18 éves Petrovics Sándor írta ezt a zsenge költeményt, talán közvetlenül az érettségi előtt legjobb barátja és diákpajtása, Neuman Károly emlékkönyvébe, — Sólyom Sándor álnév alatt! A fiatal Petőfi lelkében talánr akkor bontott szárnyat az az elhatározás, hogy — költő lesz. De magyartalan nevét nem érezte méltónak s elég hangzatosnak erre a dicső pályára... Büszke, szabadságszeretetre váltó, dacos ifjúi lángolás tükröző ne’vet választott, amikor Sólyom Sándorra keresztelte magát. Petőfi és a névnyitási láz... — Nagyapámat is rá akarta venni, hogy változtassa meg a nevét, _ mesélte az orvos, aki tíz évvel ezelőtt ezt az érdekes riportanyagot adta nekem. — »Meg kell magyarosítanod » nevedet, másként nem lehetsz jó magyar!» — mondta a családi hagyomány szerint nagyapámnak. S a költeményeinek első kiadásából még egy példányt dedikált számára, de ebbe már ezt írta be ajánlásként: «UJ KÁROLY BARÁTOMNAK PETŐFI SÁNDOR«. Ez volt a három Petőfi -relikvia története. Tiz esztendő távlatában azért emlékszem most vissza rá, mert számon kell tartanunk magyar művelődéstörténeti kincseinket, amelyek hanem is idegen földön, de mégis — idegenben vannak... Nem tudom, hogy az orvos, akinek tiszta vonása magyar arcát még ma is magam elől látom, él-e vájjon az ágyékban maradt földön s örzi-e még szent kegyelettel a Petőfi-relikviát, amelybe közel száz esztendővel ezelőtt írta bele a nevét iPetrovic*-Fefőfi-S«Myww 8*á"- 4dór,,*. ALANYI FIROSKA-i