Délmagyarország, 1965. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

Morzsák SZERELEM ARATÁSKOR — Csókolj meg, drágám, — fuvolái a lánynak a kom­bájnvezető két forduló után, a dülőút végén. — Jaj, meglátnak ... — Ne jajgass, hiszen nincs itt se közel, se távol senki. — De meglátja az olt, oda­fenn ... — Azt is ellátom, csilla­gom. — Azzal a kombájnos leveszi az ülése fölött ágas­­kodó hatalmas napernyőt, s aláhúzódnak. NAGY­OK A traktorosok versenyered­ménye kiváló volt. A szak­­szervezet valami 15 trakto­rost ingyen jeggyel jutalma­zott a színház Othello elő­adására. Előadás után: — Kiváncsi vagyok, hogy minden este más-más asszonyt ölnek-e meg a színészek? A társa rálegyint: — Ugyan! Az nagyon is költséges volna . ÖNKRITIKA A szakszervezeti titkár és felesége társaságból ballag­nak hazafelé. Az úton a fe­leség, amint szokta, zsörtölő­dő hangon szemrehányásokat tesz a férjnek: — Egy ilyen nagy társaság­ban ... nahát... tudod mit tettél? — Nem — felel a férj. — De elismerem, hogy helytele­nül tettem, amit tettem. Mit is tettem? DÉNES GÉZA Az úgy volt,­­ hogy műhelyünkbe akar­ták bevezetni a gázt. Előzőleg a csöveket szállították. Szép há­romméteres vascsö­veket, olyanokat,, amiket az isten is tv-antenna tartóosz­lopnak teremtett. Ott szerénykedtek a mű­hely sarkában, és egy déli háromméteres­sel nagyon megtet­szettünk egymásnak, és elhatároztam, hogy az enyém lesz. Ennek semmi aka­dálya nem lenne, hisz nálunk úgy építenek valamit, hogy előbb szállítják az anyagot, de a szerelők nem érkeznek meg, mert egy másik helyen várnak, hogy megér­kezzék az anyag. Jelentkezett hát az első probléma: ho­gyan vigyem ki a gyárból. Feltételezhe­tő, a kapuőrnek­ fel­tűnne a dolog. Ha­verom, a Laji, sofőr, megbeszéltem vele, hogy egy rakomány alatt szállítsa ki. Vál­lalta a dolgot, de ar­ra kért, szerezzek neki egy neonhoz szükséges fojtótrafót, ami ugyebár a fo­gyóanyag. Felmen­tem Gébicshez, aki trafóutalványozásra jogosult. Szívesen adott trafót, viszont azt kérte, szerezzek egy kis tiszta szeszt. A másik haverom felesége a laborban dolgozik. Mariska hajlandó volt a tisz­­ta szeszt megszerez­ni, csupán arra kért, csináljak neki fűrész­lapból egy jó kony­hakést, mert otthon nincs mivel kenyer­et vágni. Mi az nekem! Másnap megcsinál­tam a konyhakést. Pista azonban, aki a szomszéd gépen dolgozik, látta az egész műveletet, és félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy ő nem szól senkinek, ha ... Ha elintézem, hogy neki is ki­vigye­nek három szál desz­kát, amit „véletlenül­’ talált az egyik épít­kezésnél. Egyre komplikáló­­dott a dolog, de már nem lehetett abba­hagyni. Laji rendes fiú, vállalta a deszkát is, de nem hármat, hanem hatot, mert neki is kellett. Szól­tam Pistának. Azt mondta, nincs aka­dálya az ügynek, ő még találhat három szál deszkát, de ak­kor­ engedni kell, hogy Palkó — egy nagyon rendes pofa ott az építkezésen —, találhasson nálunk az enyémhez­­ hasonló vascsövet. Megkötöt­tük az alkut. A ne­gyedik napra minden elintéződött. Laji megkapta a trafót, Gébics a szeszt, Ma­riska a kést, megvolt a hat szál deszka és az újabb cső, amikor Laji előállt, a kocsi­kísérőt is be kell avatni a buliba. A kocsikísérőnek vas­drót kellett. Megkap­ta. Ennek fejében Keszölcei szakinak megígértem, másnap­ra esztergá­lyozta­tok neki egy tengelyt a magnetofonjába. Szerencsésen ki­szállítottuk a cuccot. Az antenna már fent van a tetőn. De a tengelyt Bicsak Mar­ci csak úgy volt haj­landó megcsinálni, ha szerzek neki két vídia kést. A vídiá­­ért benzint szerez­tem Topolyának. A benzinért pvc-vezeté­­ket kértek. Pvc-t csak úgy tudtam sze­rezni, ha adok érte egy sublert. A sub­­lert Klesák kérte, de adnom kellett érte ... Mit is? Már pontosan nem is tudom. De ment­ségemre szolgáljon, az antennacsövet egy évvel ezelőtt vittem el. Azóta sem keres­ték, mert a szerelők még nem értek oda. Különben is hiába jönnének, mert már nincs egy darab sem. Én pedig egy éve fi­zetem a csövet. Va­lamit valamiért. Ha szívességet kérek, szívességgel kell fi­zetni. A cső szerin­tem eddig több tíz­ezer forintba kerül­hetett, és a cső ki­szállításában „része­sek” megszámlálha­­tatlanok. Szeretnék túl len­ni mindenen. De — most jut eszembe — egy neoncső armatú­rát kell csinálnom Palotainak, aki meg­szerezte a lenolajat, amit Klepovácnak adtam azért az ellen­állásért, amiért a művezetőm engedi megcsinálni az arma­túrát ... ASZ FF­RENC: Bchhc a ezdben OOLAY ISTVÁN:____________________ Laczkó Mikló* ez az utcaseprő A tavasz az utcára csalta a város hangulatát. A főutca hársfái alatt fiatalok sétáltak és öregek, nem volt közöttük semmi­ különbség. Legfel­jebb az, hogy az idősebbek a tavasz fényét akarták magukhoz ragadni, a fiatalok pedig egymás kezét, észre­vétlenül. Egyedül Laczkó Miklós nem akart a tavasz után nyúlni. Arra gondolt, hogy: „Az egymás után következő napok bőséggel pré­dikálják az igét nekünk, és az egy­más után következő éjszakák taní­tanak bölcsességre.” Megtetszett ne­ki a zsoltár gondolata. Ízlelgette egy ideig, azután azon tűnődött: hol hallotta ezt a mondatot először? Ment, követte cipője kopogása, azu­tán rájött, hogy az öreg Apátitól hallotta nemrég, amikor segített ne­ki hurcolkodni. Hatalmas, régi szek­rényt kellett volna bevinni az új lakásba. Forgatták jobbra-balra, csak később jöttek rá, hogy szétszedhető. Akkor mondta Apáti az idézetet, ar­ra célozva, hogy mindennap tanul az ember valamit. Ennek megörül­tek, mert mindenki örül, ha tanul valamit, még ha csak arról is van szó, hogy létezik szétszedhető szekrény. Gyorsan bevittek mindent, azután áldomást ittak és feltették a képeket a falra. Nemcsak ketten voltak. A sofőr egy ötvenesért segített cipekedni meg kortyolgatni a pálinkát. Ka­­racznak hívták, fiatal ember volt, Laczkóval hamar összetegeződtek. Amikor elfogy­t a munka meg az ital, elment. Később a Kedves bár­ban összefutott Apátival meg Laczkóval; ott huzakodtak azok az ajtónál a portással, hogy bemehes­senek nyakkendő nélkül. Végül egy húszastól fellelkesülve a portás ki­húzott egy fiókot és kaptak két nyakkendőt kölcsön. Azután lefizet­ték a 20­—20 forint belépőt is. Laczkó Miklós hirtelen a pénztár­cájára gondolt. Apáti öregesen zsörtölődött egy darabig, Karacz meg Laczkó csak nevettek. — Ez szellemesebb üzlet, mint a papok szellemi fondorlatai voltak — jegyezte meg a sofőr és végignézett egy szépségen, aki formás volt és térden felül hordta a szoknyáját. Azután Apáti felé fordult kemény mosoly­ával. — Nekem még lehet, megőriztem a szekerem a házasság színétől. Azután visszanézett a szépség iga­zán tökéletes lábaira. —­­Jó futóműve van — mondta maga elé és beletúrt a hajába. Laczkó is tanulmányozni kezdte a lábakat. — Mi léceknek hívtuk valamikor — fordult Apáti felé. — Mit? — kérdezte az. — A lábat­— Akkor harmincéves voltál, és meg negyvenegy. Most te vagy negy­venegy, én meg ötvenkettő. Ott tar­tottuk meg a harmincadik születés­napod a Mező utcai kocsmában, a zenekar melleti asztaloknál, emlék­— És olyan másnapos voltam, ké­sőbb, hogy megnősültem — nevetett Laczkó. Azután önkéntelenül a rövidszok­nyás nő felé pillantott. — A szocialista erkölcs megsértése nem bölcs dolog — mondta Apáti, amikor Laczkó csettintett a nyelvé­vel. A sofőr Apátira nézett. — Jól el tudja rontani a hangu­latot, ha töri magát — mondta. Nevettek mind a hárman. Karacz egészséges, érces hanggal, Apáti mint aki főként a humort mosolyog­ja, nem pedig a viccet, Laczkó Mik­lós meg a kétféle nevetés között mozgott; valahol az ideges kacaj és a zavar vigyora között. Azután ültek csendben, nézték a táncolókat. Gyöngyözött rajtuk az izzadtság. — Tartsd a füleidet hozzám és hallgasd, amit mondok — szólt Ka­racz hirtelen Laczkónak. — Ezeket itt mindjárt le kell csutakolni — a táncolok felé intett, — és nem hagynák abba a rángást az istenért sem. Azután hazamennek és közlik a mamájukkal, hogy nagyon elfáradtak. A mama majd összeteszi a kezét és megígéri, hogy nem zavarja ki őket reggel az ágyból, ők elfáradtak! Ha úgy melóznának mint én ... a munka persze jó dolog, de ezek összeesnének egy műszak után. Laczkó bólintott. — Izzadnak — állapította meg ő is. — Holnap majd lelki komplexum­ról beszélnek és szidják a rendszert. — Nem fogják szidni — szólt köz­be Apáti. Karacz mérges lett. — Nem­ csak zörögnek mindenért, mint egy ócska motor. Vitatkoztak. Később megittak az új lakás hosszú életére néhány féldecit. Az utcán akkor már égtek a fehér fényű higanygőz lámpák, s az utolsó villamosok igyekeztek a remízbe. A tündér közben szokatlan érzéseket keltett Laczkóban. A pénztárcájára gondolt és a fele­ségére, Karacz magában nevetett és mind­untalan szájharmonikát­ kért Apá­titól, hogy eljátszhassa rajta a Rá­kóczi-indulót. Apáti azonban egy­más után háromszor közölte vele, hogy elhiszi az idealizmus ama mon­da­tát, miszerint: ,,Ha egy tag szen­­ved, minden tagok egyetembe bán­kódnak, ha egy tag tisztességgel il­letünk, egyetembe örülnek minden tagok­­. És azt nem kívánhatja Ka­racz sem, hogy bánkódjon a bár­ban mindenki. A sofőr erre magá­ba szállt. — Drága Apátim, én azt nem bírnám elviselni — nézett mereven a levegőbe. — Inkább illessetek tisz­­tes­séggel — mondta. Laczkó felemelte a poharát, és azt javasolta, hogy a szájukat kortyol­­gatásra használják inkább, mint beszédre. Ennek meg örültek, mert már belemelegedtek az ivásba és Apáti éppen valami bibliai idézetet keresett az emlékezetében: valami olyat, ami az itallal kapcsolatos, amikor a szépség felé löttyintette a konyakját Laczkó. Azután mondott még néhány szót a nő felé, olyas­mit, hogy: „Szép vagy, mint egy tűz­madár”, de ezt nem értette senki pontosan. A nő Laczkóra nézett, ki­csit elmosolyodott és ült tovább egy­magában. A mennyezet alatt mint a kondenzcsík, úgy nézett ki a ciga­­cs lassan húzódott a ven­tillátor felé. Laczkó Miklós Karacz­­hoz fordult azután és kérte őt, hogy játssza el a Ráisoczy-indulót mégis, mert szeretné, ha komoly élménnyel távozhatna. De nem volt szerencséje. Azt a választ kapta, hogy elveszett a szájharmonika a háborúban, ami­kor a Kempey-házat bombázták le a­z angolok. — Azóta nem szeretem az ilyen füstös helyet — mondta Karacz. — Olyan a szag itt is, mint a kiégett épületnél másnap. Laczkó erre felállt és odament a nőhöz. — Nincs véletlenül egy­ szájhar­monikája? — kérdezte tőle. — Nincs — mondta a szépség. — Miért? A nő zavarba jött. — Nincs — felelte. — Elvitte a cica. Laczkó visszakacsázott az asztal­hoz. Apáti megkérdezte tőle, hogy mit csinált. — Rákóczi-indulót kértem tőle — felelte és bárgyún nevetett. Azután halksn Rittyentett egyet, mert csi­nos nők léptek be az ajtón. Karacz maga elé nézett és még egyszer elmondta, hogy hol veszett el a szájharmonikája. Azután felállt, bejelentette, hogy elmegy. Apátiék is feltápászkodtak. Az utcára lépve megállította őket egy pillanatra a ha­mari levegő. Világosodott. Imbo­­lyogva nekivágtak az útnak. Mozgott előttük minden, Laczkó szótlanul tá­­molygott a fal mellett. Azután hirte­len megállt. — Látod, ő már dolgozik — mu­latott egy utcaseprőre kinyújtott kézzel. Reiacz átölelte és a fülébe ki­abált: — Tavaly felsepertem helyette ezt az utcát tíz perc alatt, pedig egész éj­­ mika bálban voltam. Laczkónak eszébe jutott a felesége meg a pénztárcája és a munka, ami várja. — Buta ember, ez már dolgozik — mondta csak úgy magának, de pont az ellenkezőjét, mint amire gondolt. — Az igaz, hogy minden ember becsületes, aki dolgozik ... Persze attól is függ, hogy hová te­szi a pénzét Igaz, Apáti? — Ez az éjszaka tű­ bölccsé tesz té­vd — felelte az és elindult régi lakása felé, szorosan a fal mellett. L­aczkó Miklós is elindult Karacz­­cal Mentek imbolyogva az aszfalton, azután befordultak az egyik sarkon. Le előzőleg Laczkó visszanézett. Az utcaseprő széles mozdulattal söpörte el a szemetet. Erre elszégyellte magát, lelkiisme­­rete mozogni kezdett, szorította a mellét. S ez a szorítás megmaradt benne , érezte mellén a főutca hárs­fái alatt is, amikor az idősebbek a tavasz fényét igyekeztek megragad­ni, a fiatalok meg egymás kezét. S amint vitte magával cipője kopogá­sát, hirtelen elgondolkozott. Nem tudta, hogy mit csinált az utcasep­rő, amikor ő a sarokról visszané­zett. ... H­a a foglalkozásom iránt érdeklődnek, megle­hetősen zavarba jövök: elpirulok, hebegek-na­­bogok, én, akit különben határozott embernek is­­­mernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhat­­­­ják: kőműves vagyok. Irigylem a borbélyokat,­­ könyvkereskedőket és írókat e beismerés egyszerű­­ voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is meg­magyarázhatók, és így nem szorulnak hosszabb ma­­gyarázgatásra. Nekem az ilyenszerű kérdésekre azt kell felelnem: nevető vagyok. Ez a beismerés to­vábbiakat is maga után von, mert a második kér­­­­désre: „És ebből él?” — a valóságnak megfelelően I „igen’-nel kell válaszolnom. 1 S én valóban a nevetésemből élek, és jól­lek, s mert a nevetésemnek — kommersz­ nyelven kifejez­ve — keletje van. Jó, képzett nevető vagyok, senki sem nevet úgy, mint én, senki sem ismeri jobban művészetem minden csinját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elkerüljem — színésznek ■ mondtam magam, de a mimika- és beszédkészsé­­­­gem annyira korlátozott, hogy ez a megnevezés, úgy­­ tűnt, nem felel meg a valóságnak; szeretem az igaz­ságot , nevető v­agyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derí­tem fel az embereket, csupán a derültséget repro­dukálom: úgy nevetek, akár egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák: a XVII. század ne­­­­vetése pont annyira kezem ügyében van, mint a­­ XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszáza­­­­dot, minden társadalmi és korosztályt: egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is tanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika nevetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfe­lelő honorárium fejében kieresztem a rendezés­t minden előírása szerint. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, s elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Saj­nos, ebben is egyedül állok, nélkülözhetetlenné vál­tam harmad- és negyedrangú komikus számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől, és majd minden este a varietékban ülök, a claqueur szubíiii­­­m módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ra­­­­gályosan fölnevessek. Pontos munkának kell lennie: a szívből jövő, vad röhögésemnek nem szabad se túl­­ korán, se megkésve felharsannia, a legtalálóbb pil­lanatban kell jönnie , akkor tervszerűen kirobba­nok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén meg­menekül. De én kimerülten lopózom a ruhatárba, felve­­­­szem a kabátom, boldogan, hogy végre-valahára­­ megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szük­­­­ségünk van nevetésre. Felvétel kedden”, s néhány órával később már gyorsvonaton kuksolok, és átko­zom a sorsom. Bárki megértheti, hogy egy ilyen es­te után kevés hajlamot érzek a nevetésre, a feje boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habar­ ■ csat elfelejtheti, s az asztalosok ajtaja otthon több­­­­nyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy ügy­­­­gyel-bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a sava­­­­nyú uborkát kedvelik, mészárosok a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bí­belődni, s az ökölvívók elsápadnak, mihelyt orr­vérzés éri gyereküket: én ezt mind megértem, mert­­ ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan ko­­­­moly vagyok, s az emberek — talán joggal — pes­­­­­szimistának tartanak. H­ázasságom első évében gyakran szólt a fele­ségem, nevessek már, de időközben ő is rá­jött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthe­­ti­nem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arcizmaimat, s megstrapált kedélyemet ábrándos komolysággal pi­­­­­­hentethetem. Igen, még a mások nevetése is idege­­­­sít, mert túlságosan emlékeztet szakmámra, így csöndes békés házaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a nevetést: néhanapján halvány moso­lyon érem, és akkor én is mosolygok. Merev arcvonásokkal sietek át a saját élete­­­­men, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sá­­r­gatag mosolyt, és gyakran gondolkozom afelől, hogy t] nevettem-e valaha igazán. Úgy hiszem, nem. Test­véreim is igazolhatják, világéletemben komoly gye­rek voltam, így hát sokféleképpen nevetek, de a magam ne­­­­vetését még nem ismerem. (Apathy Géza /orchídapl^j | ■ VINCZE ANDRAS Árkádok alatt 12 DÉL-MAGYARORSZÁG Szombat, 19«5. május 1. I I I I I I I I I I

Next