Délmagyarország, 1965. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
Morzsák SZERELEM ARATÁSKOR — Csókolj meg, drágám, — fuvolái a lánynak a kombájnvezető két forduló után, a dülőút végén. — Jaj, meglátnak ... — Ne jajgass, hiszen nincs itt se közel, se távol senki. — De meglátja az olt, odafenn ... — Azt is ellátom, csillagom. — Azzal a kombájnos leveszi az ülése fölött ágaskodó hatalmas napernyőt, s aláhúzódnak. NAGYOK A traktorosok versenyeredménye kiváló volt. A szakszervezet valami 15 traktorost ingyen jeggyel jutalmazott a színház Othello előadására. Előadás után: — Kiváncsi vagyok, hogy minden este más-más asszonyt ölnek-e meg a színészek? A társa rálegyint: — Ugyan! Az nagyon is költséges volna . ÖNKRITIKA A szakszervezeti titkár és felesége társaságból ballagnak hazafelé. Az úton a feleség, amint szokta, zsörtölődő hangon szemrehányásokat tesz a férjnek: — Egy ilyen nagy társaságban ... nahát... tudod mit tettél? — Nem — felel a férj. — De elismerem, hogy helytelenül tettem, amit tettem. Mit is tettem? DÉNES GÉZA Az úgy volt, hogy műhelyünkbe akarták bevezetni a gázt. Előzőleg a csöveket szállították. Szép háromméteres vascsöveket, olyanokat,, amiket az isten is tv-antenna tartóoszlopnak teremtett. Ott szerénykedtek a műhely sarkában, és egy déli háromméteressel nagyon megtetszettünk egymásnak, és elhatároztam, hogy az enyém lesz. Ennek semmi akadálya nem lenne, hisz nálunk úgy építenek valamit, hogy előbb szállítják az anyagot, de a szerelők nem érkeznek meg, mert egy másik helyen várnak, hogy megérkezzék az anyag. Jelentkezett hát az első probléma: hogyan vigyem ki a gyárból. Feltételezhető, a kapuőrnek feltűnne a dolog. Haverom, a Laji, sofőr, megbeszéltem vele, hogy egy rakomány alatt szállítsa ki. Vállalta a dolgot, de arra kért, szerezzek neki egy neonhoz szükséges fojtótrafót, ami ugyebár a fogyóanyag. Felmentem Gébicshez, aki trafóutalványozásra jogosult. Szívesen adott trafót, viszont azt kérte, szerezzek egy kis tiszta szeszt. A másik haverom felesége a laborban dolgozik. Mariska hajlandó volt a tiszta szeszt megszerezni, csupán arra kért, csináljak neki fűrészlapból egy jó konyhakést, mert otthon nincs mivel kenyeret vágni. Mi az nekem! Másnap megcsináltam a konyhakést. Pista azonban, aki a szomszéd gépen dolgozik, látta az egész műveletet, és félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy ő nem szól senkinek, ha ... Ha elintézem, hogy neki is kivigyenek három szál deszkát, amit „véletlenül’ talált az egyik építkezésnél. Egyre komplikálódott a dolog, de már nem lehetett abbahagyni. Laji rendes fiú, vállalta a deszkát is, de nem hármat, hanem hatot, mert neki is kellett. Szóltam Pistának. Azt mondta, nincs akadálya az ügynek, ő még találhat három szál deszkát, de akkor engedni kell, hogy Palkó — egy nagyon rendes pofa ott az építkezésen —, találhasson nálunk az enyémhez hasonló vascsövet. Megkötöttük az alkut. A negyedik napra minden elintéződött. Laji megkapta a trafót, Gébics a szeszt, Mariska a kést, megvolt a hat szál deszka és az újabb cső, amikor Laji előállt, a kocsikísérőt is be kell avatni a buliba. A kocsikísérőnek vasdrót kellett. Megkapta. Ennek fejében Keszölcei szakinak megígértem, másnapra esztergályoztatok neki egy tengelyt a magnetofonjába. Szerencsésen kiszállítottuk a cuccot. Az antenna már fent van a tetőn. De a tengelyt Bicsak Marci csak úgy volt hajlandó megcsinálni, ha szerzek neki két vídia kést. A vídiáért benzint szereztem Topolyának. A benzinért pvc-vezetéket kértek. Pvc-t csak úgy tudtam szerezni, ha adok érte egy sublert. A sublert Klesák kérte, de adnom kellett érte ... Mit is? Már pontosan nem is tudom. De mentségemre szolgáljon, az antennacsövet egy évvel ezelőtt vittem el. Azóta sem keresték, mert a szerelők még nem értek oda. Különben is hiába jönnének, mert már nincs egy darab sem. Én pedig egy éve fizetem a csövet. Valamit valamiért. Ha szívességet kérek, szívességgel kell fizetni. A cső szerintem eddig több tízezer forintba kerülhetett, és a cső kiszállításában „részesek” megszámlálhatatlanok. Szeretnék túl lenni mindenen. De — most jut eszembe — egy neoncső armatúrát kell csinálnom Palotainak, aki megszerezte a lenolajat, amit Klepovácnak adtam azért az ellenállásért, amiért a művezetőm engedi megcsinálni az armatúrát ... ASZ FFRENC: Bchhc a ezdben OOLAY ISTVÁN:____________________ Laczkó Mikló* ez az utcaseprő A tavasz az utcára csalta a város hangulatát. A főutca hársfái alatt fiatalok sétáltak és öregek, nem volt közöttük semmi különbség. Legfeljebb az, hogy az idősebbek a tavasz fényét akarták magukhoz ragadni, a fiatalok pedig egymás kezét, észrevétlenül. Egyedül Laczkó Miklós nem akart a tavasz után nyúlni. Arra gondolt, hogy: „Az egymás után következő napok bőséggel prédikálják az igét nekünk, és az egymás után következő éjszakák tanítanak bölcsességre.” Megtetszett neki a zsoltár gondolata. Ízlelgette egy ideig, azután azon tűnődött: hol hallotta ezt a mondatot először? Ment, követte cipője kopogása, azután rájött, hogy az öreg Apátitól hallotta nemrég, amikor segített neki hurcolkodni. Hatalmas, régi szekrényt kellett volna bevinni az új lakásba. Forgatták jobbra-balra, csak később jöttek rá, hogy szétszedhető. Akkor mondta Apáti az idézetet, arra célozva, hogy mindennap tanul az ember valamit. Ennek megörültek, mert mindenki örül, ha tanul valamit, még ha csak arról is van szó, hogy létezik szétszedhető szekrény. Gyorsan bevittek mindent, azután áldomást ittak és feltették a képeket a falra. Nemcsak ketten voltak. A sofőr egy ötvenesért segített cipekedni meg kortyolgatni a pálinkát. Karacznak hívták, fiatal ember volt, Laczkóval hamar összetegeződtek. Amikor elfogyt a munka meg az ital, elment. Később a Kedves bárban összefutott Apátival meg Laczkóval; ott huzakodtak azok az ajtónál a portással, hogy bemehessenek nyakkendő nélkül. Végül egy húszastól fellelkesülve a portás kihúzott egy fiókot és kaptak két nyakkendőt kölcsön. Azután lefizették a 20—20 forint belépőt is. Laczkó Miklós hirtelen a pénztárcájára gondolt. Apáti öregesen zsörtölődött egy darabig, Karacz meg Laczkó csak nevettek. — Ez szellemesebb üzlet, mint a papok szellemi fondorlatai voltak — jegyezte meg a sofőr és végignézett egy szépségen, aki formás volt és térden felül hordta a szoknyáját. Azután Apáti felé fordult kemény mosolyával. — Nekem még lehet, megőriztem a szekerem a házasság színétől. Azután visszanézett a szépség igazán tökéletes lábaira. —Jó futóműve van — mondta maga elé és beletúrt a hajába. Laczkó is tanulmányozni kezdte a lábakat. — Mi léceknek hívtuk valamikor — fordult Apáti felé. — Mit? — kérdezte az. — A lábat— Akkor harmincéves voltál, és meg negyvenegy. Most te vagy negyvenegy, én meg ötvenkettő. Ott tartottuk meg a harmincadik születésnapod a Mező utcai kocsmában, a zenekar melleti asztaloknál, emlék— És olyan másnapos voltam, később, hogy megnősültem — nevetett Laczkó. Azután önkéntelenül a rövidszoknyás nő felé pillantott. — A szocialista erkölcs megsértése nem bölcs dolog — mondta Apáti, amikor Laczkó csettintett a nyelvével. A sofőr Apátira nézett. — Jól el tudja rontani a hangulatot, ha töri magát — mondta. Nevettek mind a hárman. Karacz egészséges, érces hanggal, Apáti mint aki főként a humort mosolyogja, nem pedig a viccet, Laczkó Miklós meg a kétféle nevetés között mozgott; valahol az ideges kacaj és a zavar vigyora között. Azután ültek csendben, nézték a táncolókat. Gyöngyözött rajtuk az izzadtság. — Tartsd a füleidet hozzám és hallgasd, amit mondok — szólt Karacz hirtelen Laczkónak. — Ezeket itt mindjárt le kell csutakolni — a táncolok felé intett, — és nem hagynák abba a rángást az istenért sem. Azután hazamennek és közlik a mamájukkal, hogy nagyon elfáradtak. A mama majd összeteszi a kezét és megígéri, hogy nem zavarja ki őket reggel az ágyból, ők elfáradtak! Ha úgy melóznának mint én ... a munka persze jó dolog, de ezek összeesnének egy műszak után. Laczkó bólintott. — Izzadnak — állapította meg ő is. — Holnap majd lelki komplexumról beszélnek és szidják a rendszert. — Nem fogják szidni — szólt közbe Apáti. Karacz mérges lett. — Nem csak zörögnek mindenért, mint egy ócska motor. Vitatkoztak. Később megittak az új lakás hosszú életére néhány féldecit. Az utcán akkor már égtek a fehér fényű higanygőz lámpák, s az utolsó villamosok igyekeztek a remízbe. A tündér közben szokatlan érzéseket keltett Laczkóban. A pénztárcájára gondolt és a feleségére, Karacz magában nevetett és minduntalan szájharmonikát kért Apátitól, hogy eljátszhassa rajta a Rákóczi-indulót. Apáti azonban egymás után háromszor közölte vele, hogy elhiszi az idealizmus ama mondatát, miszerint: ,,Ha egy tag szenved, minden tagok egyetembe bánkódnak, ha egy tag tisztességgel illetünk, egyetembe örülnek minden tagok. És azt nem kívánhatja Karacz sem, hogy bánkódjon a bárban mindenki. A sofőr erre magába szállt. — Drága Apátim, én azt nem bírnám elviselni — nézett mereven a levegőbe. — Inkább illessetek tisztességgel — mondta. Laczkó felemelte a poharát, és azt javasolta, hogy a szájukat kortyolgatásra használják inkább, mint beszédre. Ennek meg örültek, mert már belemelegedtek az ivásba és Apáti éppen valami bibliai idézetet keresett az emlékezetében: valami olyat, ami az itallal kapcsolatos, amikor a szépség felé löttyintette a konyakját Laczkó. Azután mondott még néhány szót a nő felé, olyasmit, hogy: „Szép vagy, mint egy tűzmadár”, de ezt nem értette senki pontosan. A nő Laczkóra nézett, kicsit elmosolyodott és ült tovább egymagában. A mennyezet alatt mint a kondenzcsík, úgy nézett ki a cigacs lassan húzódott a ventillátor felé. Laczkó Miklós Karaczhoz fordult azután és kérte őt, hogy játssza el a Ráisoczy-indulót mégis, mert szeretné, ha komoly élménnyel távozhatna. De nem volt szerencséje. Azt a választ kapta, hogy elveszett a szájharmonika a háborúban, amikor a Kempey-házat bombázták le az angolok. — Azóta nem szeretem az ilyen füstös helyet — mondta Karacz. — Olyan a szag itt is, mint a kiégett épületnél másnap. Laczkó erre felállt és odament a nőhöz. — Nincs véletlenül egy szájharmonikája? — kérdezte tőle. — Nincs — mondta a szépség. — Miért? A nő zavarba jött. — Nincs — felelte. — Elvitte a cica. Laczkó visszakacsázott az asztalhoz. Apáti megkérdezte tőle, hogy mit csinált. — Rákóczi-indulót kértem tőle — felelte és bárgyún nevetett. Azután halksn Rittyentett egyet, mert csinos nők léptek be az ajtón. Karacz maga elé nézett és még egyszer elmondta, hogy hol veszett el a szájharmonikája. Azután felállt, bejelentette, hogy elmegy. Apátiék is feltápászkodtak. Az utcára lépve megállította őket egy pillanatra a hamari levegő. Világosodott. Imbolyogva nekivágtak az útnak. Mozgott előttük minden, Laczkó szótlanul támolygott a fal mellett. Azután hirtelen megállt. — Látod, ő már dolgozik — mulatott egy utcaseprőre kinyújtott kézzel. Reiacz átölelte és a fülébe kiabált: — Tavaly felsepertem helyette ezt az utcát tíz perc alatt, pedig egész éj mika bálban voltam. Laczkónak eszébe jutott a felesége meg a pénztárcája és a munka, ami várja. — Buta ember, ez már dolgozik — mondta csak úgy magának, de pont az ellenkezőjét, mint amire gondolt. — Az igaz, hogy minden ember becsületes, aki dolgozik ... Persze attól is függ, hogy hová teszi a pénzét Igaz, Apáti? — Ez az éjszaka tű bölccsé tesz tévd — felelte az és elindult régi lakása felé, szorosan a fal mellett. Laczkó Miklós is elindult Karaczcal Mentek imbolyogva az aszfalton, azután befordultak az egyik sarkon. Le előzőleg Laczkó visszanézett. Az utcaseprő széles mozdulattal söpörte el a szemetet. Erre elszégyellte magát, lelkiismerete mozogni kezdett, szorította a mellét. S ez a szorítás megmaradt benne , érezte mellén a főutca hársfái alatt is, amikor az idősebbek a tavasz fényét igyekeztek megragadni, a fiatalok meg egymás kezét. S amint vitte magával cipője kopogását, hirtelen elgondolkozott. Nem tudta, hogy mit csinált az utcaseprő, amikor ő a sarokról visszanézett. ... Ha a foglalkozásom iránt érdeklődnek, meglehetősen zavarba jövök: elpirulok, hebegek-nabogok, én, akit különben határozott embernek ismernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a borbélyokat, könyvkereskedőket és írókat e beismerés egyszerű voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is megmagyarázhatók, és így nem szorulnak hosszabb magyarázgatásra. Nekem az ilyenszerű kérdésekre azt kell felelnem: nevető vagyok. Ez a beismerés továbbiakat is maga után von, mert a második kérdésre: „És ebből él?” — a valóságnak megfelelően I „igen’-nel kell válaszolnom. 1 S én valóban a nevetésemből élek, és jóllek, s mert a nevetésemnek — kommersz nyelven kifejezve — keletje van. Jó, képzett nevető vagyok, senki sem nevet úgy, mint én, senki sem ismeri jobban művészetem minden csinját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elkerüljem — színésznek ■ mondtam magam, de a mimika- és beszédkészségem annyira korlátozott, hogy ez a megnevezés, úgy tűnt, nem felel meg a valóságnak; szeretem az igazságot , nevető vagyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derítem fel az embereket, csupán a derültséget reprodukálom: úgy nevetek, akár egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák: a XVII. század nevetése pont annyira kezem ügyében van, mint a XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszázadot, minden társadalmi és korosztályt: egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is tanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika nevetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorárium fejében kieresztem a rendezést minden előírása szerint. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, s elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Sajnos, ebben is egyedül állok, nélkülözhetetlenné váltam harmad- és negyedrangú komikus számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől, és majd minden este a varietékban ülök, a claqueur szubíiiim módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ragályosan fölnevessek. Pontos munkának kell lennie: a szívből jövő, vad röhögésemnek nem szabad se túl korán, se megkésve felharsannia, a legtalálóbb pillanatban kell jönnie , akkor tervszerűen kirobbanok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén megmenekül. De én kimerülten lopózom a ruhatárba, felveszem a kabátom, boldogan, hogy végre-valahára megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szükségünk van nevetésre. Felvétel kedden”, s néhány órával később már gyorsvonaton kuksolok, és átkozom a sorsom. Bárki megértheti, hogy egy ilyen este után kevés hajlamot érzek a nevetésre, a feje boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habar ■ csat elfelejtheti, s az asztalosok ajtaja otthon többnyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy ügygyel-bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyú uborkát kedvelik, mészárosok a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók elsápadnak, mihelyt orrvérzés éri gyereküket: én ezt mind megértem, mert ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan komoly vagyok, s az emberek — talán joggal — pesszimistának tartanak. Házasságom első évében gyakran szólt a feleségem, nevessek már, de időközben ő is rájött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthetinem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arcizmaimat, s megstrapált kedélyemet ábrándos komolysággal pihentethetem. Igen, még a mások nevetése is idegesít, mert túlságosan emlékeztet szakmámra, így csöndes békés házaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a nevetést: néhanapján halvány mosolyon érem, és akkor én is mosolygok. Merev arcvonásokkal sietek át a saját életemen, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sárgatag mosolyt, és gyakran gondolkozom afelől, hogy t] nevettem-e valaha igazán. Úgy hiszem, nem. Testvéreim is igazolhatják, világéletemben komoly gyerek voltam, így hát sokféleképpen nevetek, de a magam nevetését még nem ismerem. (Apathy Géza /orchídapl^j | ■ VINCZE ANDRAS Árkádok alatt 12 DÉL-MAGYARORSZÁG Szombat, 19«5. május 1. I I I I I I I I I I