Délmagyarország, 1973. április (63. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-01 / 77. szám

KETTŐS ÉVFORDULÓ Juhász Gyula Petőfi Sándorról Juhász Gyula költői nyelvének szótárában a legtöbbet előfor­duló név Petőfié. A szegedi költő egész életén át példaképének te­kintette történelmünk és irodalmunk e legnagyobb forradalmárját. Juhász maga vall versben és prózában arról az elkötelező hagyo­mányról, amely őt gyermekkora óta ihlette: a szobában, ahol ő szü­letett, lakott 186­1 őszétől 1867 februárjáig „a nagy Petőfi kis fia”, Zoltán, a tragikus sorsú „magyar Sasfiók”. A Petőfi-jubileum alkalmából közölt összeállításunkban már megjelentettük Juhász­ Gyulának a fél évszázaddal ezelőtti cente­náriumra írott, két legjelentősebb Petőfi-versét (Petőfi szellemé­nek, Petőfi-centenárium). Most, Juhász Gyula születésének április 4-én esedékes 90. évfordulója alkalmából s a Petőfi-évre tekintet­tel mindkét nagy költőnkre a legméltóbb megemlékezésnek azt tart­juk, ha folytatjuk a sort. Juhász Gyula egy rövid, lendületes prózai vallomásában és egy vasárnapi, csevegő tárcában fejti ki Petőfi örökségéről és időszerűségéről nézeteit. Versciklusa pjedig, korábban külön-külön írott verseinek egyetlen alkalommal való együttes köz­lése, lírai emlékezés a költőre, szomorú végű kisfiára és asszonyá­ra, a „feleségek feleségére”. P. I* PETŐFI Csöndes falu, bús őszi este, Már alszanak a barna asztagok. Most ébred a kaszálók méla lelke, A kémény füstje, szőkén kanyarog. Halk hegedűszó sír a falu­végen, Valaki a babáját temeti, Tenger csillag ragyog a magas égen, Szép, büszke, sok fény, könnyű ott neki. De valaki ma búcsút mond a háznak. Kakukkos óra elválást dalol, Lehull szirma az őszirózsafának, Fekete árnyak várnak valahol. « Az ifjú megy. Kalapján árvalánynak Bús szőkesége, szíve oly nehéz, Ezüstöt sző rá fénye holdvilágnak, Vár rá a nagyság és a szenvedés. JÚLIA, BÚS VIRÁG Ott tévedeztem mélységek felett, S gyopárt a szirten, téged leltelek. A­ sorsom, mint a kőszikla, oly kopár, Virulj szívemben, kedves, bús gyopár. Virulj szívemben, kedves, bús gyopár. Kerestem én rőt éjszakákon át. Nagy messze rózsák nyúltak kényese És elvirultak mind, de nem nekem. Ma már tudom, hogy völgyünk siralom, S az ormokon van tiszta nyugalom. Az ormokon, hol csönd s gyopár terem, Halotti csönd és égi szerelem. VASÁRNAP, m3. ÁPRILIS % A budapesti Műcsarnok jubi­láns­ tárlatán a mai ma­gyar képzőművészet jelen­tőségét akarja ország-világ szeme láttára bemutatni, és ezen a tár­laton, ahol seregestül fölvonulnak és falra másznak a Kézdi Kovács László által megszentelt tisztes hagyomány összes aprószentjei, hiányzanak, vagy hogy illőbb ki­fejezést használjunk, a távollé­tükkel tündökölnek Rippl-Rónai József, Vaszary János, Réti István, Iványi-Grünwald Béla, Fényes Adolf és Csók István és még jó egynéhán­yan, hogy a legújabb képzőművészeti irányzatok egy pár európai nevű és értékű kép­viselőiről ,ne is beszéljek. Még azt sem lehetne mondani jó lélekkel, hogy talán a legeslegújabb fajvé­delmi szempont jelentkezik ebben a csodálatos és csak nálunk lehet­séges kontraszelekcióban, mert hiszen Rippl-Rónai, Csók István és Vaszary János meg még né­hány jeles és érdemes társuknak faji jellege is teljességgel rend­ben van, ellene még a mostani nemzeti és keresztény fajvéde­lemnek olyan kiváló és buzgó harcosa, mint Wolff Károly sem tehetne kifogást; nem, itt egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy a fák ne nőjenek az égig, és Rippl-Rónai József meg Vaszary János zsenije ne árnyékolja be a kis senkik színtelen, fénytelen és ízetlen művészetét. A múltkor a Kisfaludy-Társa­­ság „költőt” választott, és hos­­­szas keresgélés és alapos mindent meggondolás és megfontolás után abban állapodott meg, hogy Lő­­rinczy György és legifjabb, vagy, nem tudom én, legeslegifjabb Szász Béla között fog dönteni, akkor, amikor az ég különös ke­gyelméből és az egész magyarság nagyszerű szerencséjére olyan igaz és egész poéták állanak e tekintetben rendelkezésére, mint Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosz­tolányi Dezső, hogy másokról, egy egész sacegről megint csak ne szóljunk, akikkel szemben ismét csak nem lehet semmiféle fajvé­delmi szempontból vétót kiál­tani. Itt újból az a gyászos kont­raszelekció működik, amely cso­dálatos eleven érzékkel védelme­zi, ápolja, sőt dédelgeti és ajná­­rozza a szellemi szegénységet, az a kontraszelekció, amelyet mél­tán a magyar kultúra turáni át­kának lehetne elnevezni. Még egy nagy, hatalmas és győzelmes országban is káros és veszedel­mes volna ez, a mi kis, meg­gyöngített hazánkban pedig egye­nesen a harakirivel egyenlő, amelyet a hivatalos ország a hi­vatásosaival szemben elkövet. És mialatt az élőket így las­sanként vagy elüldözik vagy el­némítják (bár, hála a magyarok Istenének, még mindig akadnak elegen erősek és jövendőtől vem­hesek, akik tovább is rendületle­nül kitartanak és dalolnak, mint új velszi bárdok, akiken nem fog az új szellemi zsarnokok tü­ze), most már lassan a halottak­ra, vagyis a halhatatlanokra is rá akarják húzni a maguk szűk és kicsinyes kényszerzubbonyát, mint azt a Petőfi-centenárium né­mely előkészületei megmutatják. Móra Ferenc, a Magyar Jöven­dőben egy ragyogóan ötletes írá­sában megjövendölte, hogy a Petőfi-év a hamisítás esztendeje lesz, és a hivatalosak, úgy látszik, igyekeznek is beváltani ezt a jós­latot Tabut csinálnak Petőfiből, aki­hez nyúlni nem szabad, csak az ő kesztyűs kezükkel, és azt gon­dolják, hogyha csak egy éjsza­kára kivilágítják a Sipőczék és Wolffék Budapestjét, akkor már elég világosságot terjesztenek Pe­tőfi körül Milyen gyermekes és komolytalan dolgokkal akarják szolgálni és terjeszteni a Petőfi­­kultuszt, mi mindenre lesz pén­zük, bankettre, cécóra, utca- és házkeresztelőre, díszelőadásra és népünnepélyre. Még szép, hogy az ökörsütéstől, a lepényevés­­versenytől, a zsákbanfutástól és mozsárdurrogtatástól ez egyszer eltekintenek, és még jó, hogy a Duna jegén nem választják meg a magyar költők királyának a nem is szabad királyválasztót, de egyenesen és mindhalálig híven republikánus Petőfit. Mit ér pél­dául az a sok tízezer koronás pá­lyázat, amelynek föltételei sze­rint „népszínmű kívántatik, amelyben Petőfi Sándor szere­pel”, hát lehet az ilyesmit csal: úgy megrendelni? Egyetlen méltó módja a Pető­­fi-kultusz terjesztésének: jó és olcsó kiadásban újra megjelentet­ni összes műveit, hogy a leg­utolsó kunyhóban és a legelső palotában egyaránt ismét olvas­hassák, megismerhessék, és szí­vükre ölelhessék a költőt, aki ma is forradalmat és jövendőt jelent a magyar irodalomban, a magyar életben, és még sokáig, nagyon sokáig azt fog jelenteni! Mert, a jelek azt mutatják, mennél töb­bet beszélnek róla újabban, an­nál kevésbé ismerik, és annál jobban félreismerik. A reformá­ció nagyszerű cselekedete az volt, hogy a bibliát fölszabadítot­ta, egyszerűen odaadta a nép kezébe: itt az írás, olvassátok! Petőfi ma megint kezd biblia lenni, de a szó középkori értel­mében. Nem szabad olvasni min­denkinek, és magyarázni csak a hivatalosoknak szabad. Magya­rán mondva: kasztrálják azt a szellemet, amely műveiben él, és amely maga a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, az emberi haladás és a legteljesebb demokrácia szelle­me. Még egyszer és az utolsó órában hangos szóval és bátor szívvel föl kell szólalni, tiltakoz­ni kell ez ellen, és valahogy ös­­­sze kellene fogniuk mindazok­nak, akik az igazi Petőfit isme­rik és szeretik, hirdetik és kö­vetik, hogy egy nagy s termé­keny propagandát indítsanak meg Petőfi érdekében. A százados év­forduló ne múljék el anélkül, hogy a jövőt jelentő új Magyar­­ország szellemi és erkölcsi har­cosai föl ne emeljék szavukat, és ne mutassák meg ország-világ előtt, hogy az Apostol költője az egész magyarság apostola, a vá­lasztottaké is, és nem csupán a hivatalosaké! 1922. Juhász Gyula CSEVEGÉS ZOLTÁN­KA E kis szobában, hol e verset írom, Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek, S merengett egy korai, messze síron, Hol apja alszik, Ó, hol is lehet? S borongott S. M. kisasszony szerelmén S eszébe jutott Júlia anya, És fájt neki a titkos végtelen ég Ren sugárzó vörös csillaga. Berek és lányok mindhiába csalták Rövid mámorba: nyomta valami, Egy szent örökség roppant álmai. Ez ablakból kitárta vézna karját Felétek: élet, nagyság és halál, És vitte, vitte az Illés-batár. A königgrätzi csata után Petőfi István csá­kói gazdatiszt érdekes kosztost hozott a nagyapámnak szegedi Serház utcai házá­ba. Zoltánkát, a magyar Sasfiókot Abban a szo­bában lakott egy fél évig a nagy Petőfi kis­fia, amelyben én születtem, így esett egy halvány fénysugár az örök glóriából az én szegény fe­jemre. Petőfi Sándorhoz képest a mai epigon bizony csak gyönge utódnak érezheti magát, de azért, ha hite és lelke van, nem kell magát egyúttal, méltatlannak is éreznie. Nem pedig akkor, ha hű­ségesen és bátorságosan kitart a nagy ideálok mellett, ameyekért Petőfi Sándor élt és halt. Azért mondottam én Pekár Gyulának, amikor a Társaságba székfoglalóján azt kötötte szívemre, hogy a Petőfi Társaság lobogója alatt küzdjek, hogy én egyet ígérek: mint eddig, ezután is, mindhalálig hű akarok maradni Petőfi S­án­­dor szelleméhez! 1922. december 24. (Juhász Gyula: Az el nem hagyott zászló)

Next