Délmagyarország, 1974. december (64. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-28 / 302. szám

SZOMBAT,­­ DECEMBER 2K fsz ikrek karácsonya Pénteken ünnepelték egy­hónapos születésnapjukat a szombathelyi Markusovszky kórházban a csepregi négyes ikrek. Zsuzsa, Adrien, Kata­lin és Ildikó­­ mintaszerűen fejlődik. A karácsonyi tudó­sítás szerint kitűnő az ét­vágyuk — naponta hétszer táplálkoznak. Születési sú­lyukat — a természetes vis­­­szaesés után — már jócskán visszaszedték magukra, sőt 2400—2600 grammnál tarta­nak. Nincs messze az az idő, amikor a „négyesek” elérik a három kilogrammos súlyt és hazamehetnek. A csepregi tanács lakást utalt ki Ková­csoknak, amíg családi házuk elkészül. Kijelölték az ál­landó gondozónőt, aki állami fizetést kap, és segítője lesz a kislányok édesanyjának. Államunk az állandó gondo­zónő fizetésén túl havonta 6300 forint gyermekgondozá­si segélyt és családi pótlékot juttat Kovácséknak. Megvásárolt szeretet , szeretet, a gondoskodás pénzzel, ajándékkal megve­­hető-e? S az ajándékokkal, a karácsonyi „elmegyek­mert-illik-elvárják” látoga­tással a szülők fáradozása, önfeláldozása törleszthető-e? — efféle kérdésekre keresett választ Kondor Katalin és Gácli Sándor csütörtök dél­előtti, Kossuthon sugárzott műsorában. Városban, falun és tanyán élő családokat, kisgyerme­kes fiatalokat, magukra ma­radt öregeket­ szólaltattak meg. Beszélt mikrofonjuk előtt dédnagymamám, akit gyermekei egy pár meleg ci­pővel leptek meg, s alig húszéves fiú, aki szüleitől autót kapott karácsonyra, magától érthetődőnek tartva a nem mindennapi ajándé­kot. „Elvégre a szüleim, nem is olyan nagy szám, ad­hatnának családi házat is” — mondta, s komolyan gon­dolta. Sem öröm, sem meg­hatottság nem érződött a hangján. Különös dolog a szeretet, bármit is kínálunk érte olykor, meg nem vásá­rolható. Ezt érzékeltette Kondor Katalin és Gácsi Sándor műsora. Persze nem ,ma született a felismerés: a meghálálatlan, viszonzatlan szeretet témája az irodalom­ban is végigkísér. Mégis miért volt izgalmas, érdekes és megindító a ri­portmontázs? Mert egysze­rű, keresetlen módon, ér­zelgősség és pátosz, különö­sebb művészi beavatkozás nélkül tudta aktuálissá tenni a közhelyet. L. Zs. DH-mozgalom­ — demokratikusan Alig néhány éve hallot­tunk először a Dolgozz Hi­bátlanul-mozgalom keletke­zéséről, s ma már nincs gyár, ahol ne terjedt volna el leg­alább egy-két üzemrészben. Kezdetben szívesen hangoz­tatták, hogy ennek a mozga­lomnak csak a műszeripar­ban vagy az elektromos be­rendezések gyártásában van jövője, olyan üzemekben, ahol ezrelékekben mérik a termékek lehetséges hibáit. Ez a szemlélet tévesnek bi­zonyult a gyakorlatban. Minden munkás kötelesség­­szerűen törekszik ugyan dolgozni, hiszen a selejt gyártás mindannyiunknak súlyos anyagi károkat okoz. Mégis egyre szélesebb kör­ben bontakozik ki a DH- mozgalom, mégpedig demok­ratikus alapon. Erre talál­­­tunk példát többek között a két szegedi üzemben, a kon­zervgyárban és a fémipari vállalatnál. A Szegedi Konzervgyár­ban már van hagyománya a DH-nak, most azonban újabb üzemrészekben, a hal- , és húskészítmények gyártásá­ban készítik elő a módszer bevezetését. Első lépésként a két üzemben hibajelző lapo­kat osztottak szét. Ezeken a lapokon tüntették fel a mun­kások az anyag- és energia­felhasználással, munka- és üzemszervezéssel, létszám- és bérgazdálkodással kapcsola­tos hibalehetőségeket, észre­vételeiket Az űrlapokat a művezetők gyűjtötték, majd továbbították összesítés cél­jából. A körülményeket leg­jobban ismerő tömeg, az üzemrészek munkásai két­szeresen is érdekeltek a hi­bák feltár­ásában, a mozga­lom előkészítésében: feltét­lenül kedvezően változnak a munkakörülmények, ugyan­akkor a legértékesebb javas­latok szerzői jutalomban ré­szesülnek. Hasonló módon készülnek a Dolgozz Hibátlanul-mozga­­lom bevezetésére a Szegedi Fémipari Vállalatnál. A gé­pek mellől, a műhelyekből áradt az információ az elő­készítő bizottsághoz. A dol­gozók javaslatai alapján dol­gozták ki a munkarendszer szabályzatát, konkrétan le­bontva egyes technológiai csoportokra. A megvalósítá­sért a szakbizottságok fele­lősek, ki-ki a saját szakte­rületén. A hibalehetőségek, -források feltárása folyama­tos, nem zárult le az akció ebben az évben. Jövőre is­mét felkérik a munkásokat, a tapasztalatok alapján mondják meg, hol kell mó­dosítani annak érdekében, hogy a DH-rendszer minél tökéletesebben szolgálja a célt, ami életre hívta. A mozgalom gazdasági je­lentőségén túl fontos politi­kai értékkel is gazdagítja a vállalatok kollektíváit. Nem lehet célhoz érni kőbe vé­sett, felülről jövő, íróasztal mellett kidolgozott szabály­zatokkal. Ez a tétel nem vi­tatja az irányelvek szüksé­gességét, csupán azt támaszt­ja alá, hogy mennyire nél­külözhetetlenek a terméke­ket gyártó munkások ta­pasztalatai, gyakorlati ja­vaslatai. Ők tudnak megva­lósítható ötleteket adni az irányelvekhez, ők rendelkez­nek a munkafogások legszé­lesebb körű ismeretével, és így tovább. A Dolgozz Hi­­bátlanul-mozgalom szélese­dése így újabb tartalommal tölti meg az üzemi demok­rácia fogalmát. B. 1. Mindenki kedvére? Ez lehetett az ünnepi mű­­sor szerkesztőinek legfőbb szempontja: mindenki ked­vére. Mikor, ha nem kará­csonykor? A műsoridő is olyan hosszú, hogy ugyan­azon közönségréteghez akár több adás is szólhat. A kér­dés csak az, hogy vannak-e a műsorszerkesztőknek hatá­rozott elképzelései a nézőtá­bor valódi rétegződéséről? Mert az ünnepi program alapján úgy tűnik, kissé „el­mérték” az arányokat. Nem szeretnénk — ki tud­ja hányadszor — a szórako­zás-szórakoztatás kérdéseiről elmélkedni, mindössze an­­­nyit jegyeznénk meg: az év­tizedekkel ezelőtt készült, olcsón megvásárolható nyu­gati filmek között jobban kellene válogatni. Reméltük, hogy a korábbi hetekben is fel-felbukkanó, álromanti­kus nyavalygásokat és pol­gárerkölcsi intelmeket öm­lesztő filmektől legalább ka­rácsonykor megkímélnek minket, hogy a filmsláger­­dömping csak intermezzó a tévé történetében. De beszéljünk inkább a valóban szórakoztató műso­rokról, mert azért ilyenek is voltak. Két nagyszerű soro­zat részeivel (A költő felel, A mű, és ahogy látjuk), va­lamint A költészet játékai című filmmel élményszerű, szórakoztató-ismeretszerző perceket kaptunk, Málnay Levente pedig V­aszai­ buk­sin elbeszéléséből készített jó tévéfilmet. Szórakoztatót, mert gondolatébresztőt. Kü­lönös világban, a végtelen tajga hórengetegében talál­kozik két titokzatos ember, egy öreg és egy fiatal. A taj­ga, ahonnan mindenhova és sehova sincs út, különösen alkalmas helyszín a mélysé­gesen őszinte vizsgálódásra: mit jelent az élet az ember­nek? Suksin kérdése pedig továbbiakat teremt: mit je­lent számunkra: élni az éle­tet? Az öreg és a fiatal pél­dája két véglet? Melyikük az emberszabásúbb? Páger Antal és Koncz Gábor lé­lektani finomságokra is fi­gyelmes játéka sugallta el­sősorban: nem kell és nem lehet közöttük választani, példájukon gondolkodni ér­demes. A TV Zenés Szín­ház karácsonyi bemutatója felvonultatta a legnépsze­rűbb színészeket, és egy ki­sebb csokorravalót adott Szász Péter rendezői ötletei­ből. Ezekből, sajnos, csak az első részre futotta, így vált a második roppant unalmas­sá. Az ötlet, ha jó — nagy dolog. De néhányból majd­nem két és fél órás filmet csinálni — pazarlás. Két részben, két napon, ekkora hírveréssel bemutatni — visszaélés a nézők türelmé­vel és jóhiszeműségével. .. ft. K. Öröm és felelősség Miért nem kapós a nevelőtanári állás? Ha leendő pedagógusok, végzők, egyetemisták pályáza­tok között válogatnak, le­gyintenek, amikor nevelőta­­nári állásról hallanak. In­kább a szakuknak megfele­lő lehetőséget keresik. Nem­csak azért, mert félnek, kü­lönben elfelejtik, amit egye­temi vagy főiskolai tanul­mányaik során tanultak, ha­nem, mert tanári felkészült­ségüket, rátermettségüket a gyakorlatban is igazolni sze­retnék. Kimondva, kimon­datlanul, a „pusztán” nevelői hivatást előítéletekkel keze­lik, s ez elsősorban az álta­lános és középiskolai állá­sokra vonatkozik. Kezdetben sokan inkább lemondanak a pedagógiai állásról, minthogy kollégiumi nevelőnek men­jenek. Ha mégis vállalják, csak átmeneti, szükségmeg­oldásnak találják, amint al­kalmuk adódik, hűtlenek lesznek hozzá. Miért ez az­ idegenkedés? A nevelői hivatásnak a köztudatban főként hátrá­nyai élnek. Nem vitás, hogy az általános pedagógusi élet­ritmustól eltérő foglalkozás, hétvégi, szombat—vasárnapi és rendszeres éjszakai ügye­lettel, nem vonzó. Különösen a családosoknak, a kisgyer­mekes fiataloknak nem az. Igaz, a nevelőket havonta kis különpénz, három-négy­száz forintos működési pót­lék is megilleti. A szegedi MÁV középiskolai kollégi­­umban elmondták: vasárnapi ügyeletért óránként 9 forint, így bent töltött éjszakáért 14 forint jár. Nem mondhat­ni, hogy túl lennének fizet­ve! Ám tévedés lenne a ne­velői pálya népszerűtlenségét csupán anyagiakkal magya­rázni. A kérdés ennél sok­kal összetettebb. Szegeden tizenegy középiskolai diák­otthon, kollégium működik, zömmel rossz objektív kö­rülmények között. (A felső­­oktatási, egyetemi és főisko­lai kollégiumoknál kedve­zőbb a helyzet.) Régi, el­avult, eredetileg más célra készült, átalakított épületek­ben, szinte tömegszállásokon laknak a diákok. Gyakran a legelemibb kulturális és higiéniai feltételek sem biz­­tosítottak. Jól illusztrálja ezt a MÁV Sziklai Sándor kollé­giuma, mely 110 lánynak és 120 fiúnak ad otthont A hálókban átlagosan 2,7 négy­zetméter jut egy tanulóra, abba az ágyat az éjjeli- és­­ uhcásszekrényt, az asztalt a széket is beleszámították. S így még mindig nem egészen reális a kép. Tisztálkodáshoz ö1 tus áll több mint száz lány rendelkezésére, hálóik is igen zsúfoltak. Igaz, a fiúknak sem sokkal jobb: nyolcvanukra három mosdó jut. Az egész kollégiumban nincs külön tanulószoba, ol­vasóterem. A diákok a fo­lyosókból kialakított pará­nyi helyiségekben tanulnak — már aki befér —, de tévét is csak itt nézhetnek, vasal­ni ugyanitt tudnak, közben a többiek keresztül járnak a szobán. Sajnos a kollégiu­mok nem tartottak lépést az általános fejlődéssel. Nem vitás, mindez nemcsak a diákokat, a nevelőket is sújt­ja. Ilyen körülmények kö­zött aligha tudnak megfele­lően dolgozni. Melyek is a nevelő felada­tai? Fegyelmet, rendet tart, rendszeresen foglalkozik egy-egy tanulócsoporttal. Se­gíti a fiatalokat a kollégiu­mon belüli közéleti tevé­kenységükben, hogy élni tudjanak önkormányzati jo­gaikkal. Nemcsak a diákok tanulmányi eredményéért kell felelősséget éreznie, a gyengébbeket korrepellálnia, de figyelemmel kíséri em­beri, erkölcsi, etikai fejlődé­süket is. Gondoskodik arról, hogy a beteg orvoshoz men­jen, s ha valamelyik tanuló viselkedésében változást lát, nem lehet közömbös. Ha a gyerek otthoni problémáiról panaszkodik, nem mondhat­ja: másra tartozik, családi ügy. A nevelő a szülőt pó­tolja, általános és középis­kolás gyerekeknél éppen abban a korban, amikor ar­ra a legnagyobb szükség van. S ez öröm és felelősség egyben. Sajnos a nevelő fon­tosságát, munkájának érté­két nem minden szülő isme­ri fel. Legtöbben különbsé­get tesznek tanár és nevelő között, ami értékbeli kate­gorizálás: a nevelő „csak ne­velő”. A pedagógusok több­ségét elriasztja a pályától az is, hogy tanult szakmájuktól eltávolodnak, gyakorlat hí­ján sokat felejtenek, tudá­suk lassan holt anyaggá vá­lik. Bizony kevés nevelőnek van lehetősége — munkája mellett — tanítani. A szak­mai továbbképzéseken sem sokan vesznek részt, nem látják értelmét. Persze vannak, akik több év, évtized után megszok­ták, megszerették a kollégiu­mokat. Mit mondhatnak a fiataloknak, akik idegenked­nek ettől a hivatástól? Ha szívesen, nem kényszerből kezdenek hozzá, sok örömet, napról napra újabb felada­tokat tartogat, csak bírják energiával! Nevelőnek lenni soha nem unalmas, tennivaló mindig akad bőven. De a pálya csak akkor lesz igazán vonzó, ha jobb munkakörül­mények között tevékenyked­hetnek. Ladányi Zsuzsa December 22-én, életének 74. évében, meghalt Tombácz Já­nos zsombói mese­mondó, a népművé­szet mestere. Kur­tán ennyi a hír, amit megállít, és tollat ra­gadni kényszerít. Sokan ismerték őt, a zsombói Rába-dű­lőn meg a környező tanyákon,­­ többen Szegeden is, ahol népművészeti este­ken néhányszor íze­lítőt adott mesekin­cséből — de akik nem hallották és nem látták egy íz­ben a televízió kép­ernyőjén, joggal kér­dezhetik : hát élnek még ma is közöttünk mesemondók? — Egy olyan paraszt­nemzedék képviselő­je volt, amely még a ,,hagyomány”-ban nőtt fel, elődeitől — a szülőktől, nagyszü­lőktől — természetes „juss”-ként vette át a munka és életmód, a hétköznapok és ünnepek eléggé meg­szabott rendjének íratlan örökségét Abban az időben nőtt fel, amikor a felsőtanyai és a zsom­­bói tanyákon, a téli szomszédolásokon meg disznótorokon még gyakran hall­­­gatták egy-egy nagy­idejű öreg elbeszé­léseit királyfiakról, királykisasszonyok­ról, a legnagyobb urak eszén is túljáró juhászbojtárról, meg a „Sándor”-ról, és betyártársai viselt dolgairól. Ezek a téli beszélgetések, „dar­­vadozások” adták meséinek egyik for­rását. Fölidézte az­után, hogy kisgye­rekkorában, még a balástyai tanyán be­kopogtatott egyszer hozzájuk egy igen idős ember, aki Sár­kány János számadó­nak mondta magát. Két bottal járt, meg­pihenni, és egy ital vízért tért be tanyá­jukra. Jó szívvel lát­ták, és az öreg — hálából — három nap, három éjjel me­sélt nekik. Tombácz János — így mondta nekünk — az öreg számadó történeteit adta tovább, vala­hányszor mesébe fo­gott. Olyasmit tudott, amit nagyon keve­sen : derűt varázsolt környezetébe, a cso­dás elemekből és a parasztélet megélt valóságából olyan történeteket ötvözött, melyek szinte elhi­tették a mesét. És úgy tudta ezt elmon­dani, ahogyan ma már senki sem. A legnagyobb volt az utóbbi évtizedekben élt mesemondók kö­zül. Egyik utolsó hír­­mondója a klasszikus népi mesélő-nemze­­dékeknek: a Borbély Mihályoknak, Fedics Mihályoknak. Tá­junk — a szegedi táj — népéletének egyik színes egyénisége, aki a környék prózai néphagyományainak fenntartója és párat­lan újjáteremtője volt egyben. Akik hallgatták Tombácz Jánost, a zsombói tanyaház­ban vagy — sajnos kevésszer — a városi pódiumon, akik meg­­ismerhették meleg emberségét, vendég­szeretetét, bizonnyal igazat adnak nekem: szegényebbek lettünk. Vigasztaló a tudat: a mesemondó legna­gyobb öröksége, szó­beli hagyománya fennmarad. Meséi­nek gyűjteménye — Bálint Sándor gon­dozásában — nyom­dában van, és rövi­desen megjelenik. Milyen kár, hogy a mesemondó ezt már nem élheti meg! /«Kin Antal Meghalt a zsombói mesemondó - 5 A dunai hajós Színes magyar film. Ver­ne Gyula regényéből írta és rendezte: Markos Mik­lós. Operatőr: Lakatos Iván. Zene: Vujicsics Tiha­mér. Főszereplők: Koncz Gábor, Agárdy Gábor, Buj­­tor István, Menszátor Mag­dolna, Madaras József, Kállai Ferenc. A serdülőkor újabb „köte­lező” olvasmánya költözött át a könyvek fehér-fekete lapjairól a film színes, moz­galmas kockáira. Verne Gyu­la romantikus, kalandokban, izgalmakban bővelkedő re­gényei szinte csábítják a fil­meseket, s a regényekből ké­szült filmek a közönséget másfél órányi kikapcsoló­dásra, kellemes időtöltésre. A magyar filmesek most újabb Verne-regényt adap­táltak celluloid szalagra, A dunai hajós című műből ké­szített a Markos Miklós ve­zette stáb színes filmet. A sok szerzői, intellektuális, modern és modernkedő film sorában egy olyan alkotás, mely nem akar többet, mint kellemes másfél órát nyúj­tani a nézőknek, kielégíteni a szem, és az egészséges iz­galom természetes igényeit Minden bizonnyal, amikor Markos Miklós a film elké­szítésére vállalkozott, eleve képekben gondolkodott Hi­szen a Duna forrásvidékétől a torkolatig tartó hajóút gyönyörű tájakat, élmények­ben gazdag vízi utat tartogat nemcsak Borús Demeter— Szergej Ladko, a dunai ha­jós számára, de a nézőknek is. A bolgár szabadságharco­soknak összegyűjtött pénzzel a Dunán magányosan hajózó révkalauz, Ladko, kalandos vízi útját kísérhetjük nyo­mon a filben. Együtt va­gyunk vele kalandjaiban, a veszélyek között, a börtönből való szökés drámai pillana­taiban és a boldog happy endnél is. Koncz Gábor il­lúziót keltő romantikus hős, aki testi adottsággait is ki­használva, élményteljes pil­lanatokat szerez a vízi ka­landok során éppúgy, mint a szökés, vagy az élet-halál­ra menő küzdelem pillana­taiban. Nagyszerű Agárdy Gábor rendőrfelügyelő-régi­­ségkereskedő alakítása. És megismerkedhettünk a film­ben egy nagyon szép, fiatal művésznővel, Menszátor Magdolnával, Natasa alakí­tójával. Az izgalmas cselek­ménysort végigkíséri a ké­peslapokra illő, emlékezetes felvételek, a dunai tájnak és a tengerpartnak sokszínű, változó arca. A dunai hajós sem nem jobb, sem nem rosszabb a szokásos roman­tikus kalandfilmeknél. Azzal emlékezetesebb, hogy Verne Gyula nyomán a Duna menti népek szabadságküzdelmei­nek, a népek harcának állít emléket, s ehhez nagysze­rűen illik a Duna menti folklór népzenei hagyomá­nyait kiválóan alkalmazó Vujicsics Tihamér filmze­néje. " X. U

Next