Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-28 / 303. szám

DM Magazin 5 Mozart Varázsfuvolája a szegedi színházban Fotó: Nagy László Ha eljutsz ebbe az országba, amit, jószerével nem is tudom, minek nevezzek, talán ott, ahová érkezel: Oroszország, hiszen Moszkvában tesz le a repülőgép (TU 134 - sovány kis járat, kevesen utaznak manapság errefelé, nem úgy, mint hajdan). Ha kiérsz ide, s átesel vám- és útlevélvizsgálaton (ez már csak paródiája a réginek, bár még mindig igénylik az írásbeli vallomást, hogy se gépfegyvered, se narkód, se titokzatos eredetű valutád nincsen), ha a repülőtérről kilépsz a ködbe, szürkeségbe (november vége, itt ez ilyen), s mindjárt a kapuban előkapod zsebed mélyéről a letagadott dollárokat, egyet nyolcvanért váltasz, ebből pedig első osztályú helyen kétszer is teledobálhatod a hasad, feltéve, ha sikerül meggyőznöd az étterem kapusát, hogy a kiírás: „Nincs hely” nem felel meg a valóságnak, mert hely az aztán van, csak úgy kong az étterem az ürességtől. (Fura egy helyzet - gondolhatnád - hiszen nyolcvan forintért vetted a dollárt, de te erről ugyebár nem tehetsz, meg különben is: végre egyszer te is jól jársz.) Ha itt leszel, s az elhanyagoltság, a semmivel sem törődés, az unottság, a gondatlanság - ami jellemzi ezt a helyet nem süllyeszt ijesztő és kiúttalannak látszó depresszióba (amikor ugye oly mindegy, az itt és ott, hiszen csak mintha egy kályhacső belsejében volnál egyedül). Ha nem szégyelled, hogy a laza, könnyed mocsokból, ami (nem tagadható) a közelmúltad volt, most úgy kikupálódtál (így hiszed), hogy akár egy tévészerepléshez szokott zsírosképű amerikai református lelkész: utazol, érkezel. Ha el bírod viselni a koszt, a bűzt (mintha olajoshordóba zártan görögnél végig a főváros utcáin), ha öntelten biztatni tudod magad: az én világom jobb világ. S ha végül vodkát sem tudsz szerezni (mert ugyan honnan szereznél, nem vagy te varázsló), a 30 rubeles dobozos sör pedig mégiscsak derogál, mégsem szeretnéd eljátszani az amerikás szerepét, mert bár tényleg egy kicsit gennyes a viselkedésed, mégis úgy érzed, a saját valóságodra (némiképp durvábban, erősebb kontúrokkal) emlékeztet ez a táj, vagyis nem vagy te annyira hely- és helyzetidegen. Ha... - Na, álljunk csak meg, szóval mi van akkor, ha? Most már ideje lenne kinyögni! - Máris, máris, ne zúgolódj útra kényszerített olvasó! Ha minden így történik, akkor biztosan elvetődsz valahai oroszóráink kedvenc áruházába, mely híres univerzalitásáról (most például minden hiánycikk) és idióta elnevezéséről (GUM). Amikor végigcaplatsz a Grazsdányin Dior és Petya Karden butikjaival színezett földszinti folyosókon (minden nyomorúságosan lepusztult, a fentebb említett urak boltjain kívül, ott azonban csak „hard” valutával fizethetünk, így nem csoda, ha helyi lakosok zsebében kinyílik a „hevi metál”), a szökőkút működik (pozitív élmény), aztán mész tovább, túl sok látnivaló nem akaszt meg, legfeljebb egy-két türelmét vesztett vásárló akadályozhatja időlegesen, hogy eljuss... Tehát: eljutsz a Gramplasztyinki feliratú osztályra. Rögtön észreveszed, hogy két doksiból felújíthatnád otthoni lemeztáradat (bizony-bizony már ráférne), hiszen a lemezek többsége 3,50, vagyis két dollár átváltva 160 rubel osztva 3,50- nel... (De nagyon tudsz számolni: forintot dollárra, dollárt rubelre, azt lemezre és vissza - az Elbán inneni lelemény.) Ám az sem kerülheti el figyelmed, hogy két dolsiból mégsem újíthatod fel a lemeztáradat, mert két Mozarton és egy Viszockijon kívül mást nem tudsz megvenni. A polcokon ordenáré pofák, a nyugati popsztárok Rasin alteregói - de rondák vagytok (ezt gondolhatod magadban, s ez egy objektív állításnak tekinthető, mégha alapja mi tagadás: érzelmi-indulati). Unottan sétálgatsz majd, a pénztárnál megpróbálod elsütni az érvénytelen 50 rulleresedet, amivel előző este egy öreg csaj vágott át a Gyerszkij Mir előtt, ahol az utca degeszre tömött árusokkal és vásárlókkal. (Mindent kaphatsz itt, csak kissé drágábban, 10-20-szoros áron, mint az áruházban, ahol viszont nincsen, rád a szatyorból árusított füstölt hal tesz elementáris hatást, meg az a néhány oldalba-, hátba-, hasba vágás, ami a dolog természetes velejárója; aztán a rendőrök, ha észreveszik, hogy valaki nem csak egyszerűen tartja az árut, hanem pénzt is elfogad érte, azt keményen elkapják és minden teketória nélkül berántják a kapitányságra - ez a keleti abszurd vajon hányadik felvonása, és mennyi van még hátra? (Megvan a két Mozart, meg a Viszockij, már mennél, amikor hirtelen egy számodra jól ismert dalt hallasz a Nautilus Pompiliustól, egy dalt a szerelemről (ez a téma ott is megmozgatta az újhullámos zenekarok elvadult fantáziáját, kissé ironikusan cseng a krapek (énekes) hangja: Ja hacsu bitysz tabój, rád mégsem úgy hat, ahogy a szándék szerette volna, hiszen már annyira hiányoznak, akik nem utaztak veled. Örülsz. Lazán leperkálod a kasszánál az újabb háromötvenet, rendkívül elegáns vagy így pénzelőrángatás közben, egy igazi úr, az orosz újhullám „hóbortos rajongója”, hülye vagy ezt gondolja az eladó, s a pénztáros csaj. A gyors vásárlási akciót követően már tényleg nincs mit keress itt, osonás kifelé, át valami utcai járaton, házközi barlangon (ez vezet a metróhoz), botladozol a szex-, a fantasztikus irodalom, s a nyugati limlom-árusok között. Újra és újra belekukkantasz a táskádba, ellenőrzöd a lemezeket. Megvannak mind, a két Mozart, a Viszockij és legfelül a Nautilus, a biztonságos underground cirkáló, aminek a kapitánya nyilván az a meredt szemű férfi, aki a borítóra került, talán ő a címadó, a The Prince of Silence, vagyis a Knyaztyisini, a csönd hercege, a Csöndherceg. Nem túl jó ez a lemezeim, hatásvadásznak tűnik, meg tényleg olyan, mintha már hallottad volna valahol, lehet, hogy csak a Simon and Garfunkel dal miatt (The Sounds of Silence) vagy ők is nyugatmajmolók volnának......Vagyvagy” (Hérodotosz I. 62.). Lökdösés közben morfondírozol, ebben az irdatlan csörögésben a címre gondolsz: Miért olyan ismerős. Nicsak egy hely tűnik fel a metrón, lezöttyenhetsz (ez tényleg keleti kényelem), előhúzod a lemezt, s ezzel egyben a megfejtést, a pontot töprenkedésed végére. Ez a címadó dal... és a szerzője, vagyis a szövegírója korántsem az orosz rock-poézis valamely jeles képviselője, hanem egy magyar fickó a századelőről. Hölgyeim és uraim, most már maguk is tudják: az orosz újhullám egy neves zenekara Ady Jó Csönd-hercegét választotta lemeze címadó dalául. E betyár magyar, míg az orosz véderők kies hazánkat tették módszeresen kietlenné, Verecke híres útjain kilopózott, hogy a maga módján hódítson, némi morzsát hullajtson ott is expanzióról nem túl híres kultúránkból. S e morzsák fellelése - mi tagadás - oly jól esett az arra tévelygő utazónak. Háy JÁNOS A Nautilus Pompilius fedélzetén Moszkvában Megvannak mind, a két Mozart, a Viszockij és legfelül a Nautilus, a biztonságos underground cirkáló, aminek a kapitánya nyilván az a meredt szemű férfi, aki a borítóra került, talán ő a címadó, a The Prince of Silence, vagyis a Knyaztyisini, a csönd hercege, a Csöndherceg. Nem túl jó ez a lemezeim, hatásvadásznak tűnik, meg tényleg olyan, mintha már hallottad volna valahol, lehet, hogy csak a Simon and Garfunkel-dal miatt (The Sounds of Silence) vagy ők is nyugatmajmolók volnának...