Demokrácia, 1947. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1947-01-05 / 1. szám

­mokma Hol vannak a magyar színpadi írók? 6: 1 a külföldi szerzők javára A magyar irodalom problémáiról és a magyar írók súlyos gondjairól elmélkedve, felhívtuk már a figyel­met ezeken a hasábokon arra, hogy a magyar könyvkiadók milyen ag­gasztó módon részesítik előnyben a külföldi írókat a magyarokkal szem­ben. Hivatkoztunk akkor arra, hogy a magyar írók helyzetén csak nagyon keveset javít a könyvkiadás örvende­tes fellendülése, mert alig felerészben adnak csak helyet magyar írók mun­káinak az idei őszi és karácsonyi könyvpiacra dobott rengeteg könyv kiadói. Sajnos nem jobb, sőt még rosszabb a helyzet a színpadi iroda­lom terén. Alig-alig találunk a buda­pesti színpadok műsorán magyar da­rabokat, mindenütt a külföldiek do­minálnak és ami csak még sivárabbá teszi a képet, a külföldiek közül sem a legjobbak, sőt nagyon gyakran egészen silány színdarabok. Darabhiány? Mi az oka ennek a feltűnő külföldi inváziónak a magyar színpadokon? A színigazgatók szeretnek arra hivat­kozni, hogy nincs jó magyar darab és ezért kénytelenek külföldi szerzőket műsorra tűzni. Aki elfogadja ezt a kényelmes magyarázatot, az súlyos megtévesztés áldozatává válik. Csak a színpadi szerzőkhöz és a színpadi ügynökségekhez kell fordulni, hogy pillanatok alatt kiderüljön ennek az állításnak tarthatatlansága. Igaz, szín­darab-exportőrjeink nagy része nem tartózkodik idehaza, hanem már évekkel ezelőtt külföldre költözött s a legtöbb közülük Amerikában él, azonban az itthon dolgozó magyar írók közül is nem egy írt az utolsó időben olyan színdarabot, amely bát­ran felvehetné a versenyt a sok köze­pes vagy rossz külföldi darabbal, ha akadna színház, amely előadja. Teljesen tárgyilagosan meg kell ál­lapítani: a magyar színpadi irodalom, mint általában az irodalom, ma nem éli fénykorát A hosszú fasiszta elnyo­matás és a gondolatokat béklyóba kötő cenzúra, majd az ostrom és az azt követő súlyos gazdasági válság nem volt alkalmas arra, hogy az írók zavartalanul dolgozzanak. A felszaba­dulás után örvendetesen felszabadult a gondolat is, azonban egészen termé­szetes, hogy a magyar íróknak időre van szükségük, amíg feldolgozzák a magukba fogadott élmény­anyagot. Ez ez átmeneti idő még ma sem ért vé­get, mégis nem szabad elfelejteni, hogy az első kezdeti időszak már rég elmúlt, hiszen már csaknem két esz­tendeje annak, hogy az ostrom után megnyíltak a színházak. Azóta sok ki­tűnő magyar drámát írtak, ezek­ből azonban csak nagyon kevés került színre. A szerzők íróasztalfiók­jában és a színpadi ügynökségeknél ma is egész sor jó darab van készen, sőt maguknál a színházaknál is he­ver nem egy jó magyar darab, tehát nem állja meg helyét a színigazgatók és dramaturgok állítása, hogy nincs magyar színdarab. Félelem a problémáktól ? Miért idegenkednek akkor a színházak mégis attól, hogy magyar szerzőket játsszanak? Nem egyszerű ennek magyarázatát meg­találni, annál kevésbbé, mert hiszen az igazgatók erről nem beszélnek, hanem egyszerűen tagad­ják, hogy elég magyar színdarab van. A színházak és színpadi irodalom ügyeivel foglalkozók előtt azonban nem titok, hogy a színigazgatók sok esetben miért félnek a magyar dara­boktól. Íróink egy tekintélyes része ma nem „szállít“ szokványos szerelmi háromszög körül bonyolódó vígjáté­kokat, vagy féltékenységi drámákat és a csupán „kassza-raport“-ra figyelem­mel levő színházi üzletemberek ízlé­sének megfelelő hasonló sablon­dara­bokat. A nagy átalakulás után a ma­gyar írók is szívesebben nyúlnak azokhoz a sorsdöntő problémákhoz, amelyek a mai élet elevenébe vágnak és a politikai és társadalmi vonatko­zásokat sem kerülgetik. A legtöbb színház azonban nem szereti ezeket a színpadi műveket, egyszerűen rá­fogva, a közönségre, hogy az nem elmélkedni akar a zseléében vagy a karzaton, hanem multiftn­, vagy legalább is „feledni a flapl gondo­­kat“. Persze senki sem kérdezte még meg a közönséget, tehát az egyedül illetékes döntőbírót ebben a fontos kérdésben, mert ha megkérdezné, egészen más választ kapna. A tapasz­a­talat ugyanis azt bizonyítja, hogy igenis, üzletileg is jól beválnak azok a darabok, amelyek aktuális, mind­­annyiunk életébe vágó, mai problé­mákkal foglalkoznak, persze ha a darab nem unalmas vezércikk, vagy értekezés, ha nem politikai agitációs beszéd, hanem érdekesen felépített és jól megszerkesztett drámai cselekmé­­nyű színdarab. Idegen álnév alatt... Komoly író ma nem szívesen vál­lalkozik arra, hogy semmitmondó kis­­ buta vígjátékhoz, vagy „k­raoná­­dés drámához adja oda a nevét. Ezeken a meggondolásokon is köny­­nyen segítenek a színigazgatók, tisz­telet persze a kivételnek. Az utóbbi időben nem is egy olyan „külföldi“ darabot játszottak Budapesten, amely­nek Szerzőjéről eddig bizony nem hallottak a legbeavatottabb színházi emberek sem. Az ilyen darabok szín­­lapján majdnem mindig ott olvas­ható: „Átdolgozta X. Y.” Ezek az „átdolgozások" felettébb gyanúsak és többnyire már a főpróbán tisztában van vele mindenki, hogy az „átdol­gozó“ maga a szerző és az a fantasz­tikus nevű külföldi író, aki a dara­bot állítólag írta, nem is is. Egy-egy magyar író, ha nem is hajlandó oda­adni a nevét akármilyen bárgyúság­­hoz, arra mégis vállalkozik, hogy ilyen idegen álnév alatt csempéssze be szellemi torzszülöttjét a színpad­ra, egyszerűen azért, mert nyomorog és sürgősen pénzre van szüksége. A séma ilyenkor az, hogy valamelyik népszerű színésznő testére szabják a darab főszerepét és a további már teljesen ettől a színésznőtől függ; ha ő sikert arat, a színházi üzlet is biz­tosítva van, mert a kevésbbé igényes közönség egy jó alakítás kedvéért is megnézi a darabot, még ha arról a leglesújtóbb véleményeket is hallja. A színpadi „átdolgozók“ azonban néha akkor is nagyon önkényesek, ha valóban külföldi darabnak ma­gyar színpadra való átültetéséről van szó. A színigazgató vagy dramaturg „megrendelésére" hajlandók néha az eredeti művet kiforgatni igazi mi­voltából és olyan aktuális vagy tipi­kusan pesti „szellemességekkel“ fű­szerezni, ami sehogysem illik bele a külföldi író színpadi stílusába. Az utóbbi időben nem egyszer olvashat­tunk a napisajtó bírálataiban erre vonatkozó súlyosan elítélő megálla­pításokat. Elszomorító statisztika A színházi sajtóban divatos egy idő óta, hogy szezon végén statisz­tikát állítanak össze az idényben elő­adott darabokról, műfaj, szerzők és siker szempontjából. Nem kívánunk ezeknek a kollégáinknak mestersé­gébe kontárkodni, nincs is szezon-jég­y— legfeljebb egy naptári esz­tendő végei —, pontos kimutatás sem áll rendelkezésünkre, mégis hozzá­vetőleg megpróbáltuk összeszámláln, hogy az idén előadott darabok kö­zött mennyi volt a magyar és mennyi a külföldi. Az eredmény nagyon el­szomorító: körülbelül hat külföldi szerzőre jut egy magyar író. Az arány persze az egyik szín­házban valamivel jobb, a má­sikban rosszabb. Általában azon­ban rossz az arányszám minden szín­házunkban. Ebben nem kivétel még a Nemzeti Színház sem, amelynek pedig fontos feladata volna a ma­gyar irodalom istápolása és amely nem rendezkedhetik be olyan üzleti alapon, mint a magánszínházak. A legtöbbet játszott szerző ma Budapes­ten Moliére, akit nem i£ egy szín­ház tart úgyszólván állandóan mű­során. Ez még a jobbik csel, mert hiszen Moliére vagy mondjuk Sha­kespeare a színpad olyan klassziku­sai, akiket minden időben szívesen hallgat a világ minden közönsége. Mire való azonban annak a sok rossz külföldi színdarabnak a bemutatása, amelyekkel a budapesti közönségnek az utóbbi hónapokban meg kellett ismerkednie? És ha már ennyire di­vatban vannak a külföldi szerzők, miért nem mutatják be a legújab­bakat és legérdekesebbeket, hogy csak egy nevet említsünk, például Sartret, aki körül a legnagyobb iro­dalmi viták folynak mostanában Pá­­risban és akinek nemcsak színdarab­ját nem játszották még nálunk, ha­nem egyetlen könyve sem jelent még meg magyarul. Nem akarunk a rész­letekbe bocsátkozni és neveket fel­sorolni, mert — a helyszűkétől elte­kintve — attól tartunk, hogy a szín­házak megnevezése és az írók felso­rolása olyan utakra vezetne, ame­lyekre nem szeretnénk tévedni. Mert higgyék el a színigazgatók: minden kritikánk ellenére szeret­jük a színházat és nem elgáncsolni, hanem támogatni akarjuk munkáját. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a színház üzlet, még­pedig elég kocká­zatos üzlet Mégis, az új Magyarorszá­gon nem a régi, rossz,­ letaposott ös­vényt akarjuk látni a színházak ve­zetésében, hanem annál sokkal töb­bet: nemcsak a kiválasztottak szóra­koztatására szolgáló, hanem a töme­geket nevelő jó színházat, több jó magyar darabot és a külföldi szer­zők közül azokat, akiknek van mon­danivalójuk számunkra, egyszóval: okos színházvezetést. Higgyék el, ez még üzletnek sem rossz. László Ferenc A konszolidáció megölte a pesti „perzsavásárt" Hova tűnt el tízezernyi alvilági figura a polgáriasult Teleki-térről Nem is olyan régen a budapesti alvilág góca az értékesítési tőzsde­ként számító Teleki-tér volt Tíz­ezernyi alvilági figura nyüzsgőtt itt az infláció danse macabre-jának szédítő, penetráns kavargásában. Már-már úgy látszott, hogy a bűn­nek, nagyratörő hullámai megméte­lyeztek széles társadalmi rétegeket és újabb ezreket rántanak be a fer­tőbe. Azután szinte egyik napról a másikra kiapadt az egész mocsár. A forint huszonnégy óra alatt elsöpörte a Teleki-téri zsibvásárt. A vetkőztetési hullám fellángolá­sakor, a betöréses lopások megsza­porodásakor még némi tápot ka­pott az itteni orgazdavilág. Ma már ez is a múlté. Ha elszórt vetkőztetés akad, a „szajré”-t már nem hozzák ide. A rendőrség kisöpörte ezt a teret. Amikor kintjártunk négy bi­ciklis, két lovasrendőr, és négy pol­gári ruhás nyomozó járta a „zsibajt". Romantikáját vesztette a Teleki-tér. Rendbehozott, tisztán tartott áni­­sítóbódék, új épületek mutaják, hogy a konszolidáció megölte a budapesti „perzsavásárt.* Eltűntek a férfiak Még a tér közepén levő árucsar­nokban is, ahol azelőtt szinte folyé­kony szenny, zsíros, avittruha és talphiányos cipőmaradványok fogad­ták a vevőt, tisztaság és rend uralko­dik. Olyan a hangulat, mint a vidéki nagyvásárokon minden árus-stand mellett, nagy vaspántos ládák. Eb­ben őrzik a Teleki-tér ruhacsodáit, amelyek között a megváltozott idők jeleként , javarészben már új és nem­ használt ruhák garmadái vannak. Annyira javult a közbizton­ság, itt a főváros viharsarkában, hogy a kereskedők már nem viszik haza az árut. Hat hónapja még a vaspántos ládákat is elvitték volna a környékbeli golyószórós vagá­nyok. A férfiak érthetetlenül eltűn­tek innen. A Népszínház­ utca, nagy­körúti részén kezdődő „behívogató” fronton, végig asszonyok állják el, a csomagot vivők útját. Nem üzlet már a tisztes szegénység. Egy rossz nadrág közvetítéséért nem érdemes az alvilág fémjelzettjének, a sok rendőr között, azt kockáztatnia, hogy hamis „­lopni"-jével, megvett, vagy lopott iratokkal lebukjon. Ezért átadták a frontot a nőknek. Megszólítjuk az egyik behívógatót. Negyven év körüli asszony. Mun­­kásnő volt. Férje hadifogoly. Két gyermeke van. A nagyobb kezek, a törzsökös Teleki-téri kereskedők nem szívesen állnak oda eladólesre ebben a téli hidegben. Ezek a kis felhajtók viszik hozzájuk az árut így keresnek meg hetenként 80—100 forintot. Két-három délelőtt kell kint lebzselniök a Telekin, a többi időből futja azután, saját kis ház­tartásukra. Asszonyuralom a Telekin A téren árusító kereskedő szak­értők szeint kétezer asszony él így a Teleki-térből. Külön kaszt a tér egyik sarkán árusító dohányárusnők, a helyi Carmen­ek csoportja, visel­tes ruháikban fázósan kínálgatják a szűzdohányt. A vevők is nagyrészben asszonyok. Teljes asszonyuralom van a megfakult Teleki-téren. Hová tűntek az itt lebzselt férfiak, a zseb-ószeresek tízezrei. Nagyré­szük szakított az alkalmi foglalko­zási ággal és újra munkába állt. A helybeli kereskedők egyik vezetője szerint, a valóban „dörzsölt“ ős­va­gányok áttették főhadiszállásukat vi­dékre. Nagyrészük csempészetre adta magát. Egy részük az országhatáro­kon túl ütötte fel a tanyáját, másik részük pedig a határhoz közel eső városokban működik. Fegyvereik közé autó, motorkerékpár, teher­autó és csónak tartozik. De ha nem megy máskép, hátizsákos különít­ményekkel hajtják végre a nagy pénzt jelentő csempészést. Kulcsár László . Nem volt szilárd a polgár a két világháború közötti időben ecsetelt egyre több regényben és no­vellában a propaganda-szépiroda­lom. Különösen Magyarországon nem, ahol az ország első katasztró­fája folytán, a polgári osztály egyik válságot a másik után szenvedte át s ahol széles polgári rétegek elpro­­letarizálódtak, anyagilag meg is semmisültek. Általában így volt ez a központi hatalmak országaiban, de talán leginkább így volt ez Ma­gyarországon. Az országcsonkítás folytán az elszakított területeken élő sok tízezer köztisztviselő és értel­miségi vesztette el, vagy hagyta el állását és hányódott a csonka or­szágban, míg az állam, vagy a me­gye m­egkönyörült rajtuk s elhelyez­te őket néha érdemeiket messze meghaladó állásokban. Az első in­fláció is a kistőkések, nyugdíjasok, járadékosok százezreit fosztotta meg vagyonuktól és megélhetésük­től s hat éven át koplalásra ítélte a szabott javadalmazású szellemi és testi munkásokat. 1930-tól a világ­­gazdasági válság vágott sorokat a vállalkozók, kereskedők, magánal­­kalmazottak sorában, 1938-tól kezd­ve pedig a zsidótörvények tették tönkre a polgárság egyik legszámo­sabb rétegét Mindezek itt és másutt is köz­rehatottak abban, hogy a polgári osztályok (mert nem egy osztály­ról van szó) tagjai közül is sokan a reakció, az ellenforradalom, sőt, a fasizmus híveivé szegődtek. Ezek ellen küzdöttünk mi is húsz éven át, ami azonban nem jogcím arra, hogy most hamis képet fessünk a polgár­ságról, de az egész társadalomról is, mintha csak a polgárság lett volna az okozója a katasztrófának s a haszonélvezője a rendszernek. A hu­szas évek végefelé már világszerte magasabb béreket és fejlettebb szo­ciálpolitika szolgáltatásait élvezte a munkásság, mint az első világhá­ború, elölt, mégis a polgárságnál nem kisebb arányban vált a tévesz­mék áldozatává. A nagyobb szava­zótömegekkel azonban az írók s a kiadók nem tartanak leszámolást, pedig higgyék meg, ennek nem kis­­sebb jelentősége volna az egészsé­ges közszellem kialakításánál. Abban igaza van Hegedűs Gézá­nak, a polgárság bukásáról szóló egyik újabb regény szerzőjének, hogy a polgárok, így kivált a zsidó polgárok közül is igyekeztek bele­merülni a mindennapi élet apró kellemességeibe és megfeledkezni az őket fenyegető halálos veszélyről. Az írók azonban akkor tudják csak a politikai és a szociális öntudatot felébreszteni az emberekben, ha a valóság teljes képét és magyaráza­tát tárják elébük. A szociológiai re­gényekből ne váljék politikai divat­­irodalom s a kiadók az orvosregé­nyek után most s­e specializálják magukat a polgárság kizárólagos ostorozására. A kizárólagosságnak többnyire propagandaize és kon­­juktúraszaga van. Ne büntessék a háziasszonyokat , kívánják a jogászok Nincs, aki tanúskodjék az árdrágítók ellen Néhány héttel ezelőtt lépett életbe a 8309/1946. számú miniszterelnök­ségi rendelet. E törvényerejű rende­letnek 8. §-a szerint büntetendő az is, aki saját házi szükségletei céljára vá­sárolt árakért a hatósági árnál ma­gasabb árat fizet. Az uzsorabíróságok már számos íté­letet hoztak és büntették meg azokat a háziasszonyokat, magánosokat, akik saját szükségletre a hatósági árnál magasabb áron vásároltak élelmisze­reket. Legtöbb esetben a bíróság méltányolta az enyhítő körülménye­ket és nem bűntettben, hanem vét­ségben mondotta ki bűnösnek a vád­lottakat. Előfordultak azonban olyan ítéletek is, amikor az államügyészség álláspontját tette magáévá a bíróság és bűntettet állapított meg a vádlot­tal szemben, mert saját szükségletére vásárolt árut a rendeletben megál­lapított maximális áron felül sze­rezte be. A rendelet, mint a jogászok megállapítják, nem érte el azt a célt, amelyet hozzá fűztek. A bírói ítéletekből és rendőri eljá­rásokból megállapítható, hogy sok esetben egyenesen akadálya az árdrá­gítók ellen folytatott hadjáratnak, mert a nyomozó hatóság és a bűn üldö­zésére hivatott államügyészség ilyen esetekben megfosztja magát azoktól a bizonyítékoktól, amelyek alapján a bíróság marasztaló ítéletet hozhat. A Jogtudományi Közlöny behatóan foglalkozik ezzel a kérdéssel. Kádár Miklós dr. részletesen vázolja a ren­delet hibáit. Megállapítja, hogy az a vevő, aki bár a maga részére, nem te­lrdeladás céljából szerzett meg akár csekély mennyiséget, de részére nagyjelentőségű elsőrendű élelmiszük­­ségletet képező cikket, maga is bün­tetés alá esvén, óvakodni fog attól, hogy lelep­lezze az ártúllépést elkövető el­adót, a gazdasági rend legsúlyo­sabb veszélyeztetőjét és megsér­tőjét. Az ily ártúllépő vevőt — állapítja meg az ismert jogász — nem vigasz­talja meg az, hogy cselekménye csak vétség, tehát fogházzal vagy az enyhítő szakaszok alkalmazásával pénzbüntetéssel büntetendő. A jogalkotó — mondja a cikkíró — szemmel láthatólag túlment azon a határon, amelyet az érdekek mérle­gelése írt elő számára. Nyilvánvaló, hogy sokkal nagyobb súlyú az az ér­dek, amely az ártúllépések megtor­lásához fűződik, mind az, hogy egy háziasszonyt büntessenek meg, mert egypár fillérrel drágábban vásárolt a piacon. Kár volt tehát elejteni azt a kiválóan bevált rendelkezést, mely csak akkor büntette a közszükségleti cikknek a hatóság által megszabott le­magesi­­ b­ár túllépésével történt !beszerzését, ha az indokolatlan kész­letgyűjtés, vagy pazarlás céljából oly mennyiségben vásároltatott, mely a házi, gazdasági, vagy üzemi szükség­letet aránytalanul meghaladta és csak akkor, ha a cselekménye üröm­ség előidézésére vagy fokozására volt al­kalmas. Ezt a szabályozást annak idején hosszú vita előzte meg, amely vég­eredményben a fenti mértéktartó megoldásra vezetett. Az árdrágítók elleni hatásos harc eredményességét veszélyez­teti a vevő büntetése s így a régi rendelkezések visszaállítása az indokolt A Jogtudományi Közlöny beható tanulmánya most sok vitára ad al­kalmat. Hozzászólások hangzanak el, a többség azonban amellett tör lánd­zsát, hogy a vásárlót csak abban az esetben szabad büntetni, amennyiben árt átlépésével a köz ellen vételt. A legközelebbi napokban ismert jogá­szokból álló társaság vitatja meg ez érdekes problémát: valamennyien a 880/946. M. E. rendelet 8. §-ának el­törlését kívánják, éppen az árdrágí­tás elleni harc eredményessé tételé­nek céljából. Ez a bizottság — értesülésünk szerint — memorandumban tárja fel aggályait és az igazságügyminiszter elé terjeszti a rendelet megváltozta­tására irányuló kérelmet, úgyhogy rö­vid időn belül Hies István igazság-­­ ügyminiszternek alkalma lesz­ állást foglalni e kérdésben: visszaállítja-e a régi rendelkezéseket és inkább bün­tetlenséget biztosít a háziasszonyok­nak, a magánosoknak, ezzel szem­ben a gazdasági életünk kártevői el­leni harcot eredményesebbé teszi, vagy minden marad a régiben s ak­kor a feketekereskedelem vámszedői továbbra is merészen és szabadon garázdálkodhatnak. M. S.

Next