Demokrácia, 1947. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1947-01-05 / 1. szám
mokma Hol vannak a magyar színpadi írók? 6: 1 a külföldi szerzők javára A magyar irodalom problémáiról és a magyar írók súlyos gondjairól elmélkedve, felhívtuk már a figyelmet ezeken a hasábokon arra, hogy a magyar könyvkiadók milyen aggasztó módon részesítik előnyben a külföldi írókat a magyarokkal szemben. Hivatkoztunk akkor arra, hogy a magyar írók helyzetén csak nagyon keveset javít a könyvkiadás örvendetes fellendülése, mert alig felerészben adnak csak helyet magyar írók munkáinak az idei őszi és karácsonyi könyvpiacra dobott rengeteg könyv kiadói. Sajnos nem jobb, sőt még rosszabb a helyzet a színpadi irodalom terén. Alig-alig találunk a budapesti színpadok műsorán magyar darabokat, mindenütt a külföldiek dominálnak és ami csak még sivárabbá teszi a képet, a külföldiek közül sem a legjobbak, sőt nagyon gyakran egészen silány színdarabok. Darabhiány? Mi az oka ennek a feltűnő külföldi inváziónak a magyar színpadokon? A színigazgatók szeretnek arra hivatkozni, hogy nincs jó magyar darab és ezért kénytelenek külföldi szerzőket műsorra tűzni. Aki elfogadja ezt a kényelmes magyarázatot, az súlyos megtévesztés áldozatává válik. Csak a színpadi szerzőkhöz és a színpadi ügynökségekhez kell fordulni, hogy pillanatok alatt kiderüljön ennek az állításnak tarthatatlansága. Igaz, színdarab-exportőrjeink nagy része nem tartózkodik idehaza, hanem már évekkel ezelőtt külföldre költözött s a legtöbb közülük Amerikában él, azonban az itthon dolgozó magyar írók közül is nem egy írt az utolsó időben olyan színdarabot, amely bátran felvehetné a versenyt a sok közepes vagy rossz külföldi darabbal, ha akadna színház, amely előadja. Teljesen tárgyilagosan meg kell állapítani: a magyar színpadi irodalom, mint általában az irodalom, ma nem éli fénykorát A hosszú fasiszta elnyomatás és a gondolatokat béklyóba kötő cenzúra, majd az ostrom és az azt követő súlyos gazdasági válság nem volt alkalmas arra, hogy az írók zavartalanul dolgozzanak. A felszabadulás után örvendetesen felszabadult a gondolat is, azonban egészen természetes, hogy a magyar íróknak időre van szükségük, amíg feldolgozzák a magukba fogadott élményanyagot. Ez ez átmeneti idő még ma sem ért véget, mégis nem szabad elfelejteni, hogy az első kezdeti időszak már rég elmúlt, hiszen már csaknem két esztendeje annak, hogy az ostrom után megnyíltak a színházak. Azóta sok kitűnő magyar drámát írtak, ezekből azonban csak nagyon kevés került színre. A szerzők íróasztalfiókjában és a színpadi ügynökségeknél ma is egész sor jó darab van készen, sőt maguknál a színházaknál is hever nem egy jó magyar darab, tehát nem állja meg helyét a színigazgatók és dramaturgok állítása, hogy nincs magyar színdarab. Félelem a problémáktól ? Miért idegenkednek akkor a színházak mégis attól, hogy magyar szerzőket játsszanak? Nem egyszerű ennek magyarázatát megtalálni, annál kevésbbé, mert hiszen az igazgatók erről nem beszélnek, hanem egyszerűen tagadják, hogy elég magyar színdarab van. A színházak és színpadi irodalom ügyeivel foglalkozók előtt azonban nem titok, hogy a színigazgatók sok esetben miért félnek a magyar daraboktól. Íróink egy tekintélyes része ma nem „szállít“ szokványos szerelmi háromszög körül bonyolódó vígjátékokat, vagy féltékenységi drámákat és a csupán „kassza-raport“-ra figyelemmel levő színházi üzletemberek ízlésének megfelelő hasonló sablondarabokat. A nagy átalakulás után a magyar írók is szívesebben nyúlnak azokhoz a sorsdöntő problémákhoz, amelyek a mai élet elevenébe vágnak és a politikai és társadalmi vonatkozásokat sem kerülgetik. A legtöbb színház azonban nem szereti ezeket a színpadi műveket, egyszerűen ráfogva, a közönségre, hogy az nem elmélkedni akar a zseléében vagy a karzaton, hanem multiftn, vagy legalább is „feledni a flapl gondokat“. Persze senki sem kérdezte még meg a közönséget, tehát az egyedül illetékes döntőbírót ebben a fontos kérdésben, mert ha megkérdezné, egészen más választ kapna. A tapaszatalat ugyanis azt bizonyítja, hogy igenis, üzletileg is jól beválnak azok a darabok, amelyek aktuális, mindannyiunk életébe vágó, mai problémákkal foglalkoznak, persze ha a darab nem unalmas vezércikk, vagy értekezés, ha nem politikai agitációs beszéd, hanem érdekesen felépített és jól megszerkesztett drámai cselekményű színdarab. Idegen álnév alatt... Komoly író ma nem szívesen vállalkozik arra, hogy semmitmondó kis buta vígjátékhoz, vagy „kraonádés drámához adja oda a nevét. Ezeken a meggondolásokon is könynyen segítenek a színigazgatók, tisztelet persze a kivételnek. Az utóbbi időben nem is egy olyan „külföldi“ darabot játszottak Budapesten, amelynek Szerzőjéről eddig bizony nem hallottak a legbeavatottabb színházi emberek sem. Az ilyen darabok színlapján majdnem mindig ott olvasható: „Átdolgozta X. Y.” Ezek az „átdolgozások" felettébb gyanúsak és többnyire már a főpróbán tisztában van vele mindenki, hogy az „átdolgozó“ maga a szerző és az a fantasztikus nevű külföldi író, aki a darabot állítólag írta, nem is is. Egy-egy magyar író, ha nem is hajlandó odaadni a nevét akármilyen bárgyúsághoz, arra mégis vállalkozik, hogy ilyen idegen álnév alatt csempéssze be szellemi torzszülöttjét a színpadra, egyszerűen azért, mert nyomorog és sürgősen pénzre van szüksége. A séma ilyenkor az, hogy valamelyik népszerű színésznő testére szabják a darab főszerepét és a további már teljesen ettől a színésznőtől függ; ha ő sikert arat, a színházi üzlet is biztosítva van, mert a kevésbbé igényes közönség egy jó alakítás kedvéért is megnézi a darabot, még ha arról a leglesújtóbb véleményeket is hallja. A színpadi „átdolgozók“ azonban néha akkor is nagyon önkényesek, ha valóban külföldi darabnak magyar színpadra való átültetéséről van szó. A színigazgató vagy dramaturg „megrendelésére" hajlandók néha az eredeti művet kiforgatni igazi mivoltából és olyan aktuális vagy tipikusan pesti „szellemességekkel“ fűszerezni, ami sehogysem illik bele a külföldi író színpadi stílusába. Az utóbbi időben nem egyszer olvashattunk a napisajtó bírálataiban erre vonatkozó súlyosan elítélő megállapításokat. Elszomorító statisztika A színházi sajtóban divatos egy idő óta, hogy szezon végén statisztikát állítanak össze az idényben előadott darabokról, műfaj, szerzők és siker szempontjából. Nem kívánunk ezeknek a kollégáinknak mesterségébe kontárkodni, nincs is szezon-jégy— legfeljebb egy naptári esztendő végei —, pontos kimutatás sem áll rendelkezésünkre, mégis hozzávetőleg megpróbáltuk összeszámláln, hogy az idén előadott darabok között mennyi volt a magyar és mennyi a külföldi. Az eredmény nagyon elszomorító: körülbelül hat külföldi szerzőre jut egy magyar író. Az arány persze az egyik színházban valamivel jobb, a másikban rosszabb. Általában azonban rossz az arányszám minden színházunkban. Ebben nem kivétel még a Nemzeti Színház sem, amelynek pedig fontos feladata volna a magyar irodalom istápolása és amely nem rendezkedhetik be olyan üzleti alapon, mint a magánszínházak. A legtöbbet játszott szerző ma Budapesten Moliére, akit nem i£ egy színház tart úgyszólván állandóan műsorán. Ez még a jobbik csel, mert hiszen Moliére vagy mondjuk Shakespeare a színpad olyan klasszikusai, akiket minden időben szívesen hallgat a világ minden közönsége. Mire való azonban annak a sok rossz külföldi színdarabnak a bemutatása, amelyekkel a budapesti közönségnek az utóbbi hónapokban meg kellett ismerkednie? És ha már ennyire divatban vannak a külföldi szerzők, miért nem mutatják be a legújabbakat és legérdekesebbeket, hogy csak egy nevet említsünk, például Sartret, aki körül a legnagyobb irodalmi viták folynak mostanában Párisban és akinek nemcsak színdarabját nem játszották még nálunk, hanem egyetlen könyve sem jelent még meg magyarul. Nem akarunk a részletekbe bocsátkozni és neveket felsorolni, mert — a helyszűkétől eltekintve — attól tartunk, hogy a színházak megnevezése és az írók felsorolása olyan utakra vezetne, amelyekre nem szeretnénk tévedni. Mert higgyék el a színigazgatók: minden kritikánk ellenére szeretjük a színházat és nem elgáncsolni, hanem támogatni akarjuk munkáját. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a színház üzlet, mégpedig elég kockázatos üzlet Mégis, az új Magyarországon nem a régi, rossz, letaposott ösvényt akarjuk látni a színházak vezetésében, hanem annál sokkal többet: nemcsak a kiválasztottak szórakoztatására szolgáló, hanem a tömegeket nevelő jó színházat, több jó magyar darabot és a külföldi szerzők közül azokat, akiknek van mondanivalójuk számunkra, egyszóval: okos színházvezetést. Higgyék el, ez még üzletnek sem rossz. László Ferenc A konszolidáció megölte a pesti „perzsavásárt" Hova tűnt el tízezernyi alvilági figura a polgáriasult Teleki-térről Nem is olyan régen a budapesti alvilág góca az értékesítési tőzsdeként számító Teleki-tér volt Tízezernyi alvilági figura nyüzsgőtt itt az infláció danse macabre-jának szédítő, penetráns kavargásában. Már-már úgy látszott, hogy a bűnnek, nagyratörő hullámai megmételyeztek széles társadalmi rétegeket és újabb ezreket rántanak be a fertőbe. Azután szinte egyik napról a másikra kiapadt az egész mocsár. A forint huszonnégy óra alatt elsöpörte a Teleki-téri zsibvásárt. A vetkőztetési hullám fellángolásakor, a betöréses lopások megszaporodásakor még némi tápot kapott az itteni orgazdavilág. Ma már ez is a múlté. Ha elszórt vetkőztetés akad, a „szajré”-t már nem hozzák ide. A rendőrség kisöpörte ezt a teret. Amikor kintjártunk négy biciklis, két lovasrendőr, és négy polgári ruhás nyomozó járta a „zsibajt". Romantikáját vesztette a Teleki-tér. Rendbehozott, tisztán tartott ánisítóbódék, új épületek mutaják, hogy a konszolidáció megölte a budapesti „perzsavásárt.* Eltűntek a férfiak Még a tér közepén levő árucsarnokban is, ahol azelőtt szinte folyékony szenny, zsíros, avittruha és talphiányos cipőmaradványok fogadták a vevőt, tisztaság és rend uralkodik. Olyan a hangulat, mint a vidéki nagyvásárokon minden árus-stand mellett, nagy vaspántos ládák. Ebben őrzik a Teleki-tér ruhacsodáit, amelyek között a megváltozott idők jeleként , javarészben már új és nem használt ruhák garmadái vannak. Annyira javult a közbiztonság, itt a főváros viharsarkában, hogy a kereskedők már nem viszik haza az árut. Hat hónapja még a vaspántos ládákat is elvitték volna a környékbeli golyószórós vagányok. A férfiak érthetetlenül eltűntek innen. A Népszínház utca, nagykörúti részén kezdődő „behívogató” fronton, végig asszonyok állják el, a csomagot vivők útját. Nem üzlet már a tisztes szegénység. Egy rossz nadrág közvetítéséért nem érdemes az alvilág fémjelzettjének, a sok rendőr között, azt kockáztatnia, hogy hamis „lopni"-jével, megvett, vagy lopott iratokkal lebukjon. Ezért átadták a frontot a nőknek. Megszólítjuk az egyik behívógatót. Negyven év körüli asszony. Munkásnő volt. Férje hadifogoly. Két gyermeke van. A nagyobb kezek, a törzsökös Teleki-téri kereskedők nem szívesen állnak oda eladólesre ebben a téli hidegben. Ezek a kis felhajtók viszik hozzájuk az árut így keresnek meg hetenként 80—100 forintot. Két-három délelőtt kell kint lebzselniök a Telekin, a többi időből futja azután, saját kis háztartásukra. Asszonyuralom a Telekin A téren árusító kereskedő szakértők szeint kétezer asszony él így a Teleki-térből. Külön kaszt a tér egyik sarkán árusító dohányárusnők, a helyi Carmenek csoportja, viseltes ruháikban fázósan kínálgatják a szűzdohányt. A vevők is nagyrészben asszonyok. Teljes asszonyuralom van a megfakult Teleki-téren. Hová tűntek az itt lebzselt férfiak, a zseb-ószeresek tízezrei. Nagyrészük szakított az alkalmi foglalkozási ággal és újra munkába állt. A helybeli kereskedők egyik vezetője szerint, a valóban „dörzsölt“ ősvagányok áttették főhadiszállásukat vidékre. Nagyrészük csempészetre adta magát. Egy részük az országhatárokon túl ütötte fel a tanyáját, másik részük pedig a határhoz közel eső városokban működik. Fegyvereik közé autó, motorkerékpár, teherautó és csónak tartozik. De ha nem megy máskép, hátizsákos különítményekkel hajtják végre a nagy pénzt jelentő csempészést. Kulcsár László . Nem volt szilárd a polgár a két világháború közötti időben ecsetelt egyre több regényben és novellában a propaganda-szépirodalom. Különösen Magyarországon nem, ahol az ország első katasztrófája folytán, a polgári osztály egyik válságot a másik után szenvedte át s ahol széles polgári rétegek elproletarizálódtak, anyagilag meg is semmisültek. Általában így volt ez a központi hatalmak országaiban, de talán leginkább így volt ez Magyarországon. Az országcsonkítás folytán az elszakított területeken élő sok tízezer köztisztviselő és értelmiségi vesztette el, vagy hagyta el állását és hányódott a csonka országban, míg az állam, vagy a megye megkönyörült rajtuk s elhelyezte őket néha érdemeiket messze meghaladó állásokban. Az első infláció is a kistőkések, nyugdíjasok, járadékosok százezreit fosztotta meg vagyonuktól és megélhetésüktől s hat éven át koplalásra ítélte a szabott javadalmazású szellemi és testi munkásokat. 1930-tól a világgazdasági válság vágott sorokat a vállalkozók, kereskedők, magánalkalmazottak sorában, 1938-tól kezdve pedig a zsidótörvények tették tönkre a polgárság egyik legszámosabb rétegét Mindezek itt és másutt is közrehatottak abban, hogy a polgári osztályok (mert nem egy osztályról van szó) tagjai közül is sokan a reakció, az ellenforradalom, sőt, a fasizmus híveivé szegődtek. Ezek ellen küzdöttünk mi is húsz éven át, ami azonban nem jogcím arra, hogy most hamis képet fessünk a polgárságról, de az egész társadalomról is, mintha csak a polgárság lett volna az okozója a katasztrófának s a haszonélvezője a rendszernek. A huszas évek végefelé már világszerte magasabb béreket és fejlettebb szociálpolitika szolgáltatásait élvezte a munkásság, mint az első világháború, elölt, mégis a polgárságnál nem kisebb arányban vált a téveszmék áldozatává. A nagyobb szavazótömegekkel azonban az írók s a kiadók nem tartanak leszámolást, pedig higgyék meg, ennek nem kissebb jelentősége volna az egészséges közszellem kialakításánál. Abban igaza van Hegedűs Gézának, a polgárság bukásáról szóló egyik újabb regény szerzőjének, hogy a polgárok, így kivált a zsidó polgárok közül is igyekeztek belemerülni a mindennapi élet apró kellemességeibe és megfeledkezni az őket fenyegető halálos veszélyről. Az írók azonban akkor tudják csak a politikai és a szociális öntudatot felébreszteni az emberekben, ha a valóság teljes képét és magyarázatát tárják elébük. A szociológiai regényekből ne váljék politikai divatirodalom s a kiadók az orvosregények után most se specializálják magukat a polgárság kizárólagos ostorozására. A kizárólagosságnak többnyire propagandaize és konjuktúraszaga van. Ne büntessék a háziasszonyokat , kívánják a jogászok Nincs, aki tanúskodjék az árdrágítók ellen Néhány héttel ezelőtt lépett életbe a 8309/1946. számú miniszterelnökségi rendelet. E törvényerejű rendeletnek 8. §-a szerint büntetendő az is, aki saját házi szükségletei céljára vásárolt árakért a hatósági árnál magasabb árat fizet. Az uzsorabíróságok már számos ítéletet hoztak és büntették meg azokat a háziasszonyokat, magánosokat, akik saját szükségletre a hatósági árnál magasabb áron vásároltak élelmiszereket. Legtöbb esetben a bíróság méltányolta az enyhítő körülményeket és nem bűntettben, hanem vétségben mondotta ki bűnösnek a vádlottakat. Előfordultak azonban olyan ítéletek is, amikor az államügyészség álláspontját tette magáévá a bíróság és bűntettet állapított meg a vádlottal szemben, mert saját szükségletére vásárolt árut a rendeletben megállapított maximális áron felül szerezte be. A rendelet, mint a jogászok megállapítják, nem érte el azt a célt, amelyet hozzá fűztek. A bírói ítéletekből és rendőri eljárásokból megállapítható, hogy sok esetben egyenesen akadálya az árdrágítók ellen folytatott hadjáratnak, mert a nyomozó hatóság és a bűn üldözésére hivatott államügyészség ilyen esetekben megfosztja magát azoktól a bizonyítékoktól, amelyek alapján a bíróság marasztaló ítéletet hozhat. A Jogtudományi Közlöny behatóan foglalkozik ezzel a kérdéssel. Kádár Miklós dr. részletesen vázolja a rendelet hibáit. Megállapítja, hogy az a vevő, aki bár a maga részére, nem telrdeladás céljából szerzett meg akár csekély mennyiséget, de részére nagyjelentőségű elsőrendű élelmiszükségletet képező cikket, maga is büntetés alá esvén, óvakodni fog attól, hogy leleplezze az ártúllépést elkövető eladót, a gazdasági rend legsúlyosabb veszélyeztetőjét és megsértőjét. Az ily ártúllépő vevőt — állapítja meg az ismert jogász — nem vigasztalja meg az, hogy cselekménye csak vétség, tehát fogházzal vagy az enyhítő szakaszok alkalmazásával pénzbüntetéssel büntetendő. A jogalkotó — mondja a cikkíró — szemmel láthatólag túlment azon a határon, amelyet az érdekek mérlegelése írt elő számára. Nyilvánvaló, hogy sokkal nagyobb súlyú az az érdek, amely az ártúllépések megtorlásához fűződik, mind az, hogy egy háziasszonyt büntessenek meg, mert egypár fillérrel drágábban vásárolt a piacon. Kár volt tehát elejteni azt a kiválóan bevált rendelkezést, mely csak akkor büntette a közszükségleti cikknek a hatóság által megszabott lemagesi bár túllépésével történt !beszerzését, ha az indokolatlan készletgyűjtés, vagy pazarlás céljából oly mennyiségben vásároltatott, mely a házi, gazdasági, vagy üzemi szükségletet aránytalanul meghaladta és csak akkor, ha a cselekménye ürömség előidézésére vagy fokozására volt alkalmas. Ezt a szabályozást annak idején hosszú vita előzte meg, amely végeredményben a fenti mértéktartó megoldásra vezetett. Az árdrágítók elleni hatásos harc eredményességét veszélyezteti a vevő büntetése s így a régi rendelkezések visszaállítása az indokolt A Jogtudományi Közlöny beható tanulmánya most sok vitára ad alkalmat. Hozzászólások hangzanak el, a többség azonban amellett tör lándzsát, hogy a vásárlót csak abban az esetben szabad büntetni, amennyiben árt átlépésével a köz ellen vételt. A legközelebbi napokban ismert jogászokból álló társaság vitatja meg ez érdekes problémát: valamennyien a 880/946. M. E. rendelet 8. §-ának eltörlését kívánják, éppen az árdrágítás elleni harc eredményessé tételének céljából. Ez a bizottság — értesülésünk szerint — memorandumban tárja fel aggályait és az igazságügyminiszter elé terjeszti a rendelet megváltoztatására irányuló kérelmet, úgyhogy rövid időn belül Hies István igazság- ügyminiszternek alkalma lesz állást foglalni e kérdésben: visszaállítja-e a régi rendelkezéseket és inkább büntetlenséget biztosít a háziasszonyoknak, a magánosoknak, ezzel szemben a gazdasági életünk kártevői elleni harcot eredményesebbé teszi, vagy minden marad a régiben s akkor a feketekereskedelem vámszedői továbbra is merészen és szabadon garázdálkodhatnak. M. S.