Magyar könyvbarátok Diáriuma 1937 (1-8. szám)
1937 / 7-8. szám - Könyvek Szemléje
KODÁLY ZOLTÁN A MAGYAR KÉPZENE 91 LAP ÁRA 3.60 PENGŐ váry Ernő a sátoraljaújhelyi gordonkás-portréjával akarja megrögzíteni a háború előtti vidéki, úri élet nótakészletét, előadási formáját. A kis füzetet sokan fogják élvezettel olvasni, különösen akik még tapasztalásból ismerik azt a gondtalan, régi kedves magyar vidéki úri társadalmat, amelynek rajzát különös szeretettel vonja be szerző a művébe. A magyar pszichikumnak pár sajátos jellemvonását talán még inkább ebből a környezetrajzból lehetne kihámozni, mint a zenei leírásokból. Mert a szerző adósunk maradt az ilyenfajta tanulmányok igazi értelmével, azzal, amit Kodály előszavában hangoztat: „érdemes figyelő szemmel követni még a külsőleg értéktelen, felületes műkedvelés tüneteit is, hátha van a mélyükön valami hagyományszerű. Zongorázó úriasszonyok, csellózó adótisztek nem őrzik-e hacsak egyegy finom hangsúlyban, könnyed ritmuseltolódásban a régi magyar előadásmód valamely jellemző sajátságát, ami a cigány túlzó, rikító előadásában elsikkadt vagy karikatúrává torzult." Továbbá: „Nem ismerjük a magyar zenei műkedvelősködést, a zenei magánélet történetét, kívánatos az erre vonatkozó adatok gyűjtése, a zenei rész minél szakszerűbb és pontosabb leírása." Erre vonatkozóan a könyv bizony nem ad felvilágosítást. Ott, ahol ehhez a lényeghez közelítene, vagyis végre pontosan megjelölné, lejegyezné vágjon miben is állt ezeknek a műkedvelőknek az előadóstílusa, csak arra az eredményre jut, hogy ugyan ki tudná ezt az egyéni játékmodort utána csinálni és lekottázni. Azonban magában véve a tény, hogy a népies műdal rajongóinak köréből is akadnak már, akik teljes elismeréssel a parasztzene tudományos feldolgozóinak „szent munkája" iránt a maguk területén is igyekeznek világot gyújtani, igen örvendetes és követésreméltó. (Prahács Margit.) Balogh Károly: Martialis. (Studium.) Wilamowitz kezdettől fogva sokat vitatott fordítási elve szerint az antik költeményeket modern nyelven nem eredeti, hanem „megfelelő" formájukban kell megszólaltatni. Sapphót például olyan alakban, mely az illető nyelv népdalformáival tart rokonságot, különben az antik és a jelenlegi olvasó érzései merőben mások lesznek s ilyenformán a verset eredeti alakjában viszszaadni: hamisítás. Ezzel az érdekes, de születése pillanatában elavult elmélettel szemben a valóság az, hogy az antik versek nemcsak formailag, hanem tartalmilag is távol esnek a mai olvasótól. Reménytelen kísérlet tehát a vers lényegét „közelebb hozni" s az alaki változtatás, azonkívül, hogy az olvasót az antik költészet formai oldalának megismerésétől is megfosztja, semmi más eredményre nem vezet. Ez a vita már régen elhangzott. Nálunk azonban még mindig akadnak fordítók, akik, vagy a megfelelő formát keresve, vagy egyszerűen kényelmi okokból, önkényesen „modernizálják" a latin és görög költőket. S „közelhozásuk"-kal már el is távolodnak tőlük. Bármilyen kegyeletes tisztelettel viseltetünk is a gyermekversek dalosának emléke iránt, mégsem örülhetünk, ha az ilyen fordítások olvasásakor, nem a fordított költőre, hanem Pósa Lajosra emlékezünk. Balogh Károlynak valószínűleg nem volt szüksége semmiféle elméletre, csak saját egészséges fordítói érzékére, mikor Martialisnak az eredeti versmértékben való átültetéséhez hozzáfogott. Egynémely epigrammát ugyan ő is rímes szakaszban igyekezett magyarítani, de e darabjai messze elmaradnak a többi mögött. A fordító fölmenti olvasóját az idegen nyelv megtanulásától, de nem menti föl az olvasással együttjáró egyéb nehézségtől, el