Divatcsarnok, 1855 (3. évfolyam, 1-72. szám)
1855-06-30 / 36. szám
J **+ N ! Sőt én jobbnak tartom, ha semmit sem írnak, ha föl sem említik nevünket, mint hogy elferdítve tüntessék föl nemzeti sajátságunkat, irodalmi s művészeti munkásságunkat , egyik vagy másik nemzeti jellemvonásunkat; mert inkább ne ismerjen a külföld, mint anyagilag és szellemileg elfajult, elsatnyult népnek és országnak hrigyen bennünket és szép hazánkat! Koránsem akarom ezáltal azt mondani, hogy teljesen hibátlanok vagyunk; koránsem kívánni azt, hogy aki rólunk külföldön megemlékezik, az igazat elpalástolva, legyőzze gyarlóságainkat, s tömjént égessen hiúságunknak, mi nélkül szinte nem szűkölködünk ! Óhajtanám, hogy ne legyen semmi megróni való nemzetünkben és hazánkban; vagy ami van, ne jusson el a nagy világ elé, hanem maradjon szépen itthon magunk között. De e jámbor óhajtás, csakis annak marad, míg eljöend az idő, hogy a magyarnál is, mint más nemzeteknél, a szép, jó és nagynak híre, fénye, elmossa, avagy legalább elborítja homályát, szeplőjét a gyarlóságoknak , melyek benne csak úgy, mint más nemzetekben is megvannak. Közelebb a lipcsei hetilapok egyikében bizonyos Kg. Herman emlékezett meg rólunk, adván három „Vázlatot Magyarországról“: I. „A csikós“ (képpel); II. „Eszterház és Fraknó“; III. ,,A pusztai csárda“ (képpel). Lehetetlen föl nem ismerni Kg.úrban a jó akaratot, a szíves vonzalmat falunk és hazánk iránt; s azt sem tagadhatni, hogy két első vázlatában nem hiányzik a nép- és hely-, úgy a nemzeti szokások kellő ismerete. Mert midőn pásztorainkat három osztályba sorozza, s a juhászról, kondás- és csikósról elég jellemzően nyilatkozik, figyelmét csak a gulyás kerülte el, ki pedig a hazánkbeli pásztoréletnek szinte egyik nevezetes tényezője. Kedvencze, természetesen, a csikós, ki bizonyára a legköltőibb alak is pásztoraink között. A kép, melyet róla ad, sükerült rajza a pusztai síkságnak. Közepén az elfogott „vad“ csikó hátán először ül az azt megszelídítő „czentaúr“, s a kantár nélküli szilaj mén szélsebes rohanással viszi a sörényébe könnyedén fogódzót — a mocsárnak, mely majd megdöbbenti s futásában megállítja a rohanót. „Ha az ember a magyar paraszttól hazája felől kérdezősködik, nemritkán nyeri e feleletet: „ „Oh , Magyarország igenigen nagy, azt leírni sem lehet!““ — Hona, sokszor megyéje határain túl, nem ismer más országot — nem akar mást ismerni — s részben igaza van neki: mert Magyarország szép, boldog, áldott tartomány; valódi magtára Ausztriának; s oly nép lakja azt, mely harczias történetére büszke, csatára kész, és meggyöngítetlen ifjúsági erejében századokon zúg keresztül. Még mindig azon czentaurok, amin