Divatcsarnok, 1858 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1858-01-05 / 1. szám
H ------—--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------•+** --·H 6 H -- Elmegy a déli forróságot, el az éjszaki fagyot fölkeresni saját honában. Oda jut, hol a föld sarkait jéghegyek körözik, hol a nap és éj holdakig nyúlnak. S lát új csodákat, új tündérzetet. Elv és szenvedés ölelkeznek egymással. Jégbércek haladnak lassan-lassan, rózsákkal világított éllel, ingva, mintha láthatatlan kéz taszítaná őket. Jaj annak, ki ez óriási vándor útjába áll ; a legnagyobb hajó — dióhéj, melyet megsemmisít súlya alatt. De ha kikerülted, ha behatottál az éjszaki csodák országába, egyszerre minden fölgyűl. Széles aranyos sugarak, roppant égő küllőket képezve, vonulnak föl az égen. Minő zsibaj, minő túlvilági zene ez ! miként lángol és változik a világítás, s miként zárja ki a természet óriási tűzjátékát! — Mester ő a kontár kis ember előtt. Keskeny vérgyűrű, mint a legsötétebb éjek kétes esthajnala — vonja körül a láthatárt. Hónapokig tart ez éj, világíttatva a hold ezer- meg ezerszer visszaszikrázott fényétől, mely a sziklabérceken s a végtelen üveglapon ütközik meg. Ott egy sziklahasábon a tengeri lovakat látod, rút és lomha fekete csoportozatokban, álmos szemekkel s a kincset érő agyarakkal. — Nem messze oda pár hófejér medve mosakodik a jég rései között ; olykor rekedt bömbölését hallatva, olykor el-elmerítve egyik a másikat. Fönn pedig a jég magaslatain a büszke albatrosz terjeszti szárnyait — egész sergével a tengeri s viharmadaraknak örvény elvén a hullámok fölött. Hol laknak ezek? honnan jőnek? A nagy vendéglő-e ez, melyet öreg gazdánk véghetetlenségében nyitott az állatok myriádjainak ? De amott hajó fészkel a jégkérgek között. Maroknyi nép, a legmerészebb fajból, tengerész, cethalász ! — Kilenc-tiz ember, burkolva béllelt kövékbe és fejkötőkbe, melyekből alig látszik ki arcuknak harmada. Mindenütt ott az embere kis fegyvertelen s meztelen született állat! Jóban, roszban, veszélyben, nyugalomban ott van ő, mintegy tanúskodva arról, hogy ura és parancsnoka a kis földgömbnek , mely még eddig csak benne remekelt. Uj csata, új élet a tengeren! a kis ember lenge sajkájával megbirkózik a tenger Behemotjával, ki egyetlen csapással az egész sereget semmivé teheti. Az ember győz ! Meg van írva, hogy mindig győzzön, ha veszt is ; mert a mennyi a sülyedő , annyi a fölmerülő, s mennyi a sír-ének — annyi a hozsánna !