Divatcsarnok, 1858 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1858-01-05 / 1. szám

H ------—--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------•+** --·H 6 H --­ Elmegy a déli forróságot, el az éjszaki fagyot fölkeresni saj­át honában. Oda jut, hol a föld sarkait jéghegyek körözik, hol a nap és éj holdakig nyúlnak. S lát új csodákat, új tündérzetet. Elv és szenvedés ölelkeznek egymással. Jégbércek haladnak lassan-lassan, rózsákkal világított éllel, ingva, mintha láthatatlan kéz taszítaná őket. Jaj annak, ki ez óriási vándor útjába áll ; a legnagyobb hajó — dióhéj, melyet meg­semmisít súlya alatt. De ha kikerülted, ha behatottál az éjszaki csodák országába, egyszerre minden fölgyűl. Széles aranyos sugarak, roppant égő kül­lőket képezve, vonulnak föl az égen. Minő zsibaj, minő túlvilági zene ez ! miként lángol és változik a világítás, s miként zárja ki a természet óriási tűzjátékát! — Mes­ter ő a kontár kis ember előtt. Keskeny vérgyűrű, mint a legsötétebb éjek kétes esthajnala — vonja körül a láthatárt. Hónapokig tart ez éj, világíttatva a hold ezer- meg ezerszer visszaszikrázott fényétől, mely a sziklabérceken s a végtelen üveg­lapon ütközik meg. Ott egy sziklahasábon a tengeri lovakat látod, rút és lom­ha fekete csoportozatokban, álmos szemekkel s a kincset érő agyarakkal. — Nem messze oda pár hófejér medve mosakodik a jég rései között ; olykor rekedt bömbölését hallatva, olykor el-el­­merítve egyik a másikat. Fönn pedig a jég magaslatain a büszke albatrosz terjeszti szárnyait — egész sergével a tengeri s vihar­­madaraknak örvény elvén a hullámok fölött. Hol laknak ezek? honnan jőnek? A nagy vendéglő-e ez, me­lyet öreg gazdánk véghetetlenségében nyitott az állatok myriád­­jainak ? De amott hajó fészkel a jégkérgek között. Maroknyi nép, a legmerészebb fajból, tengerész, cethalász ! — Kilenc-tiz ember, bur­kolva béllelt kövékbe és fejkötőkbe, melyekből alig látszik ki ar­cuknak harmada. Mindenütt ott az ember­­­e kis fegyvertelen s meztelen szüle­tett állat! Jóban, roszban, veszélyben, nyugalomban ott van ő, mintegy tanúskodva arról, hogy ura és parancsnoka a kis föld­­gömbnek , mely még eddig csak benne remekelt. Uj csata, új élet a tengeren! a kis ember lenge sajkájával megbirkózik a tenger Behemotjával, ki egyetlen csapással az egész sereget semmivé teheti. Az ember győz ! Meg van írva, hogy mindig győzzön, ha veszt is ; mert a mennyi a sülyedő , annyi a fölmerülő, s mennyi a sír-­ének — annyi a hozsánna !

Next