Dolgozó Nő, 1958 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

­­jságírói ténykedésemben­­ először éreztem, hogy riportot, hanem röp­­kellene írnom. A nagy fekete, be­csak ennyit : Au- Bo­x-lássanak meg a lengy­elek, de nem Os­­wiecim, ahogy­ az útjelző táblákon és az állomás é­­pü­letén olvastam. Oswiecim csak annyit n­éd­ nekünk, hogy Auschwitz nincs. De vétót entelek a csak ennyi ellen. Auschwitz latin légdsyda, nem egy rossz, álonc,­hanem valóság volt — ezt, ép- Ezt nem szabad elfelejteni. Röplapot kellene írni, elvinni a világ minden sarkába, fölragasz­tani öt kontinens minden hirdető oszlopára, felra­gasztani minden ház falára, s elküldeni az eljö­vendő kor űrhajójával a világegyetembe. Nagy fekete, vagy tüzesen lángoló betűkkel tek­ini vele a világot. Nem vagyok eszelős, de ember, aki látta a világtörténetem legnagyobb gonosz­­tettérül tanúskodó bűnjeleket. Bűnjeleket írok, mert a bűnügyi irodalom még nem talált rájuk ielőbb elnevezést, pedig tudom, hogy ezzel a névvel milliomod részére csökken­tem súlyukat. Elolvashatok száz kötetet a nácik kegyetlenkedéseiről s az sem­ tesz rám akkora ha­tást, mint a hitlerfasiszták egykori legnagyobb koncentrációs táborában eltöltött három óra ! Nem vállalkozom mindannak hűséges leírására, amit fitt láttam. Egy ilyen leírás higgadtságot, tárgyilagosságot kíván. Ez esetben azonban én nem tiul­ik eltogulatla­uul íutásra. Nem tudok, mert mi jelerről épp becsületérzésem­m­el, minden ideg­­szálam­k­al azoknak a pártján vagyok, akik itt el­égtek. Lenyűgöz az iszonyat, ha arra gondolok, hogy­ miközben a szögesdrótkerítésen túl emberek élték megszokott életüket, szomorúak voltak, vagy vidá­mak, születtek, szerettek, terveztek és reméltek, addig itt a korszerű technika eszközeivel, német precizitással, futószalagon gyártották a halált. Amikor az Orbis gépkocsija még a kattowicei úton rol­igott v­álunk, k­tstársaim arcát figyeltem. A kocsiban Csend volt, egy-egy szárnyaszegett be­­szél­get­és mutatta, hogy­ útitársaimat is saját gon­dolataik kötik le. Ipartelepek, ritka fenyvesek, út­­sz­éli feszületek és vendéglők előtt suhantunk el. S aztán mindenütt a vasút mentén. Makacsul hozzánk szegődtek, velünk vágtattak és előre szaladtak a sínek. Ezeken a síneken gördült a sok halálvonat. Ezek a síkságon­­nőtt satnya fenyve­sek, ezek a nyárfát és megvénült bozótot" bú­csúztatták azt a sok-sok utast, aki csak annyit tudott, hogy a bizonytalanba­n­ nem­ azt is, hogy­­ a nagy semmibe megy. S írták az auschwitzi blokkokban eredeti­­fényképfel­vételeken, a szörnyű valóságot megmin­­tázó maketteken, a tábor megmaradt nyomain végigkísértem azt a tragédiát, amelyet annak­idején oly nagy gonddal és nem is sikertelenül rejtegettek a közv­élemény elől. Csoportomtól lemaradva egyedül bolyongok az emeletes épületek között. Valóságos kis város, egyforma házakkal, ny­ílegyenes utcákkal, minden félnek, minden saroknak, minden falnak megvan a maga megrázó története. Kis város, különös vá­ ___ ros, állandóan messziről jött emberek j népesítik­"^ be, némán hullámzik útjain a törrtegt itt talán évek óta egy­ hangos szó nem csattant. Az utak menten mindenütt nyárfák Susognak, s a fákról időnként egy-egy­­varjúcsapat rebben fel. Szür­ke ... szürke . .. minden szürke Ez Auschwitz alapszíne. Szürke por úszik, a levegőben, szürkék az épületek, szürke félhomálok­ a termekben. Kö­­rülkörül, amerre járok s ameddig a szem ellát, mindenütt szürke tetonosz­lopok, helyenként két sor oszlop, s rajtuk most is ott van a szögesdrót­háló, csak éppen a magasfeszültségű gab­anosáram szaladt ki Ix tele. Halt ! Szinte rám, ordít a tábla, egy Villanásnyira mintha látnám is a gép­­pisztolyos SS-katonát. Pár lépésnyire b őrtorony, amelynek mellvédjéről géppuska szórta a halált arra, aki szándékosan vagy véletlenül letért a fog­lyok számára kijelölt földcsíkról, önkéntelenül számolni kezdem az oszlopokat. Anyagából vajon hány bölcsődét lehetett volna építeni ? Minden harmadik oszlopon Villanykörte helye. A____ barakkoktól sötét lyukakbnya éltek A rabok.-­oltani helyen, ahová, mielőtt­ emberekkel töltötték meg, az SS nem rejtezte elhelyezni tehénállományát. Itt kinn villanyfényben, vérei­n­kkel őrködött „a fel­­sőtórendű faj fia“, nehogy eipber innen az életbe visszatérhessen. ——' •"A­ négyes számíVTridtokban Európa térképét lát­tam­ a falon, minden iránytól fekete vonalak fu­tottak össze rajta egy pontban. Auschwitz. Egy másik teremben megéletődv­e álltam huszonnyolc­­zászló előtt. Ennyi országtól hurcolták ide áldo­zataikat a fasiszták. Az egyik képen csukaszürke­ ruhás katonák állnak hanyag közömbösséggel és előttük emberek végtelen­ sora halad el. H­ány­­szor megírták már ezt a jelenetet, de más könyv­ből olvasni és megint más megállni egy­ néma percre az auschwitzi vasútállomáson. Végtelen oszlopokban jönnek a vonatok, a bátyus vagy már bátyújuktól is megfosztott em­berek sora, mint kiapadhatatlan patak, állandóan csörgedezik, folyik, egyre csak folyik egy végtelen és fene­ketlen óceánba. A sínek mentén szuronytól felha­­sított párnák pihéje havazza ló a házakat, a me­zőket, anya keresi gyermekét, ifjú v­agy szülő­jét. Hosszú sorokban, szürke sorokban folyik itz emberpatak. Van­­ itt cleans és rongyos, napszá­mos és filozófus, ok­os­ és olyan is, akinek, sze­métén már ott lelóg az őrillet tompa fénye. Fo­lyik a szürke patak, talán nincs is vége. Európa földjéből, az életet adó földből taposta ki ezt a patakot a porosz csizma. S az állomáson csuka­szürke ruhás katonák gázolnak tele. Az egyen­­ruh­ás orvos, akinek megadatott, hogy életeket mentsen roog, most szelektál. Jobbra mutat : a gyors halál, birkenaui gázkamra és krematórium; balra mutat­ az auschwitzi blokkok, a lassú ha­lál. Felnagyított fénykép előtt állok. Thilo doktor éppen jobbra int, csak hüvelykujját mozdítja meg, mert tótra támaszkodó öreg ember halad el előtte. Van egészséges is, aki tót égnek tetteti magát. Thilo doktor jobbra int. A történelem sok kegyetlenséget ismer, de soha még enny­i halálos ítéletet egyetlen szó, egyetlen arcrezdülés nélkül ki nem mondtak. Meztelen nőket hajszolnak faarcú katonák. Fia­talok és idősebbek. A szemüket kutatom, de a ti­tokban készült fénykép a lélekről nem vall. A katona, aki készítette, nem a telkekre volt ki­váncsi, bizonyára otthon Hanzinak és Szopniak akart dicsekedni érdekes felvételével. „Jöjjetek, hát, emberek és lássátok­­a­ felsőbb­rendű faj fiá­nak dicsőségét!“ Elfordított fejjel mennék mez­telen nők. Lehet köztük olyan is, aki életet hord a szíve alatt. Mindannyian boldogságról álmod­tak, egykor szerelmesük is volt, s ítélettől min­dent reméltek. Most itt viszik széttépett álmaikat, letaposott ifjúságukat. Arrébb tüzek lobognak a szabads ég alatt, mert a kreinatóriumok akkor már nev­ győzték a munkát is. Árnyékként bolyongok a szilgesz­róföl­ kö­zött, a nyárfák alatt, g fülledt levegőjű épü­letekben. Harmincöt mktártól, amelyekbe az áldozatoktól életükben­ és holtaligsján elvett érté­keket halmoztak fel, huszonkilencet elpusztítottak a hitleristák, hogy nyomuk, se maradjon. Ők, hat raktár megmaradt, megsemmisítésükre már amit vett idély és tartalma ferségesen elég ahhoz, hogy felrázza az egész emberiség lelkiismeretét. Mű­végtagokat és mankókat látok felhalmozva az egyik szobában. Nem ezer és nem százezer ember közül került ki ennyi nyomorék. Szemüvegek he­vernek halomban. Sok, sok szemüveg, díszes ke­retiek és olyanok, amelyeket egyszerű gerte drót .-tartott a falon. Rövidlátó és "távollátó, kicsinyítő­­" és nagyító, kiváló német gyártmány és olcsóbb, silányabb portéka — mintha a félvilág rövidlátó emberei itt adtak volna egymásnak találkát. Po­rosak ezek a szemüvegek, nem csillognak. Vajon ki fogja őket valaha megtörülni ? Hegyek között, szelidebb lankák és égnek szökő csúcsok előtt haladok el. Hegyek ? Ily­en hegye­ket a földrajz nem ismer. Sose tudtam,­ hogy nincs árvább egy elhagyatott, gazdájától­ megfosz­tott cipőkefénél. Ezer meg ezer nyomorult­ cipő­­kefe és borotvapamacs mered itt rám. És bőrön­dök, amelyeken név-és lakcím van, egyeseken talán hotelcédula is, de soha senki nem fog már­­ velük utazni. Agyontaposott cipők mindenféle méretb­en és alakban. Némelyiknek csak a talpa maradt, a másiknak éppen a talpa hiányzik. Az idő­ zöldes penésszel vonta te­­őket, de mindegyik mintha élne. Úgy érzem, elég egy részvétteli pil­lantás, hogy megszólaljanak. Gazdájukról talán többet vallanak, mint bármely születési bizonyít­vány. S az a sok, sok pici cipő.-­némely­iknek ke­mény talpa sincs még .. .S egy­kori gazdájuk iránt nem marad semnyi kétség. Lehet, hogy a legna­­gyobbnál is van nagyobb, de a nácik gonosztet­ténél nagyobb van-e ? Az egyik szobában női hajat láttam. Nem egy szöszke tincset, amelyet édesanya tett el emlékbe, nem­ egy fodrász­műhelyből kikerült fürtöt, hanem hétezer kiló női hajat. Fekete és vörös, göndör és

Next