Katolikus Esterházy gimnázium, Dombóvár, 1942
HARRAY GYULA dr. 1909-1942. 1942. június hó 25-én még a „Te Deum“ fenséges dallamát intonálta ajka, fölszentelt keze áldást osztott kartársaira, tanítványaira, szülőkre és hívekre, s két hónap múlva, augusztus 21-én a távíró azt a szomorú, megdöbbentő hírt hozta, hogy a „Veni Sancte“-kat, „Te Deum “okat intonáló alak elnémult, örökre lezárult, az áldást osztó, szentségeket kiszolgáltató kéz egy fővárosi kórházi ágyon halálba hanyatlott. Az „Úr katonájának, a hát. hu hirdetőjének, bátor védelmezőjének nemes lelke elszállt a fiatal testből és bekopogtatott az örök béke kapuján. Fiatalon, 33 éves korában elköltözött kartársunk a nagyszünidő beköszöntésekor azzal búcsúzott tőlünk, hogy kezdődő rheumatikus fájdalmaira keres enyhülést a Császár-fürdő gyógyító iszapfürdőjében. Nem gondoltuk, nem sejthettük akkor, hogy búcsú-kézszorítása az utolsó, igazán búcsú-kézszorítás lesz földi életében. És csak most eszmélünk, most döbbenünk rá, hogy a pár év előtt történt autókarambol, melynek kisebbnagyobb horzsolásokkal szenvedő részese lett, az isteni Gondviselés ,,memento“-ja volt korán és váratlanul bekövetkezett halálára. Öt évig volt intézetünk hittanára s az intézeti nevelő-oktató munkából maradéktalanul kivette részét. Önzetlenül, fáradságot nem ismerve, köteles tanári munkáján felül több vallásos tárgyú színdarabot rendezett és adatott elő szeretett kongreganistáival, mint prézesük. Tanártársainak önzetlen, odaadó, kedves segítőtársa, a tanulóifjúságnak melegszívű, szerető és szeretett hittanára és lelkipásztora, jó szüleinek és nővérének nagy reményekre jogosító támasza, híveinek és tanítványai szüleinek szeretve tisztelt gyóntatója volt. Temetésén, mely végakaratához híven nem szülőfalujában, hanem Budapesten ment végbe, intézetünk tanári kara és ifjúsága küldöttségileg képviseltette magát és koszorút helyezett ravatalára. Kedves Kartársunk! Az Ur szőlőjének voltál munkája, szociális gondolkodásod, papi lelked nemes egyszerűségével és nyíltságával. Nyesegetted ifjúságunk lelkének vad hajtásait s „vadócba rózsát oltot“-tál. E léleknemesítő munkáddal kortársaid és tanítványaid lelkében olyan emléket állítottál, melyet nem dönthet le az idők vihara! — A viszontlátásra ! Isten Veled !