Dunakanyar, 1987 (23. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 1. szám
SZOMBATHY VIKTOR „A város, ahol Árpád apánk sétálgatott" A múlt század második felének legkedveltebb képes hetilapja a Vasárnapi Újság, ezt írja 1988. július 29-i azátvábam, mondhatnók tehát, kerekem száz évvel ezelőtt: „A helyi érdekű vasutakat sokáig nélkülözte a fővárosi, pedig ezek emelnek egy várost igazi nagyvárossá, gyors és olcsó érintkezésibe hozván környékével, honnan könnyebbé, jutányosabbá válik az élelmezés s hová a fővárosi lakó könnyű szentet mehet nyaralni, még olyan is, akit foglalatossága mindennap a fővároshoz köt. Végre Budapesti is egymás után kapja az ilyen vasutakat. Tavaly nyílt meg a lőrinczi, mely a legrövidebb, aztán a soroksári, mely a fővárosi családok által anynyira kedvelt Harasztit s mely Budapest egyik jelentékeny élelmezési pontját köti össze a fővárossal. E hó 19-én a cinkotai vasutat adták át a forgalomnak, ezt követni fogja a budai oldalon a szentendrei vasút, mely a hegyes vidéket hozza közelbe, első állomása az óbudai amfiteátrumnál lesz. Ha hozzávesszük mindezekhez a magyar állami és az osztrák állami és déli vasutakat, Budapest vidéke végre rendszeres csatlakozásban áll a fővárosai. Meg is látszik ez máris. A vasutak mentén mindenütt új élet fakad. Nyaralótelepeik keletkeznek, kertészetek támadnak. Ezer, meg ezer család költözött ki máris a fővárosból, részint állandóan, részint nyárra és Budapest meglehetősen kopár vidéke kezd barátságosabb és lombosabb lenni. Harasztinak kezd egy egész új része támadni a nyaralókból, melyet Új -Harasztinak hívnak. Egy pár év alatt a helyi vasutak Budapestnek megszerzik azt, amit eddig nélkülözött, a czivilizált és kultivált környéket, a falvaik jólétének emelését.” Hát így kezdődött. Kilencvenkilenc esztendő, bizony nem kis idő egy iparkodó főváros életében; mindössze száz-százhúsz esztendő kellett ahhoz, hogy Budapest azzá legyen, ami, sőt, túl is szárnyalta már magát rendkívül idomtalan panel-lakótelepekké, így próbál a jövőbe kapaszkodni. A főváros csápjai Ha a kedves olvasó az itt idézett újságcikkeit figyelmesen olvasta el, észrevehette, hogy a cikk írója önkéntelenül is elárult valamit, azit a bizonyos Budapestközpontúságot. Lényegében a Belváros, sőt, pontosan a Ferenciek tere felől gondolkodott, azaz: honnan kap tejet Budapest,hová utazhat a környékre, hol nyaralhat, merre járkálhat, meddig juthat a kies vidéken — (amely a cikkíró szerint igen elhanyagolt és sivár) — egyszóval a pesti ember kívánságait tolmácsolta a Vasárnapi Újságosi, anélkül, hogy arra is gondolt volna, mennyire szolgál használta a megannyi vasutacska a vidéknek, mely falvak népe törtetne befelé, melyiknek nyílik meg a világ. A fantázia a mi esetünkben a soroksári kenyérig, és a dunahanaszti nyaralótelepig terjedt. Hiszen nem minden pesti ember nyaralhatott Abbáziában, vagy Glrkveniciábam, vagy az akkor divatossá vált Tátrafüredekben, ahol — honribile dictu — 1887- ben csaknem kétezer, Balatonfüreden pontosan 579 vendég fordult meg. Kellett tehát a pest-budai környék tágítása. Apró, igen rövid csápok ágaztak ki száz éveknek előtte Budáról, Pestről mindenfelé. Északi irányban Pestszentlőriincig, a Dunakanyar felé Aquincumig, a Csepel-sziget megközelítésére Soroksárig. A képzelet Ráckeve látképe madártávlatból, a Savoyai-kastéllyal .