Dunántúl, 1913. november (3. évfolyam, 253-276. szám)

1913-11-01 / 253. szám

4. oldal, államhitelünk. (K. O.) Közzétették azt a felhívást, melyben az állam bizonyos hitelszükségletek fedezésére pénztári jegyeket hoz forgalomba. Aki 95,60 koronát kölcsönöz az államnak, annak az állam bizonyos idő múlva a 4 és fél százalék évi kamaton kívül 100 koronát fizet vissza. Eszerint nemcsak a biztonság, hanem a jövedelmezőség szempontjából a pénztári jegyek vétele jó üzlet. Még jobb üzlet a pénztári jegyek átvétele arra a pénzcso­portra nézve, mely a pénztári jegyek elhe­lyezését magára vállalta. Milyen átvételi árfolyamon kapta a pénzcsoport a kincstári utalványokat, arról idehaza bölcsen hallgat­tak, ami megérthető, ha a külföldi sajtó nyo­mán közöljük, hogy az átvételi árfolyam 93,60 százalék. A Rothschild-csoport, az ál­lam nélkülözhetetlen bankárja tehát már az átvételi és a kibocsájtási árfolyam különbö­zetén nyer 2 százalékot. 150 millió mellett csinos összeg. No de hát minket elsősorban nem a mozgó tőkének az államhitel fedezése körüli eljárása érdekel. Ennél sokkal jobban érde­kel, hogy az állam a közszükségleteket mi­lyen pénzügyi eljárással fedezi. A járadék kibocsájtás ezúttal ki volt zárva, mivel elte­kintve attól, hogy Magyarország és Ausztria a közel­jövőben esedékes szükségletei másfél milliárd koronára rúgnak, nem találni most olyan pénzcsoportot, mely akár 150 millió korona járadékot is átvenne. Nem marad más hátra, mint a lejárt pénztári jegyeket új pénztári jegyekkel beváltani és a sikert nagy kamatozással biztosítani. A pénztári utal­ványokkal való csereberélés azonban nem egyéb, mint az állami pénzügyi politikának zátonyra futása. Ugyanis a pénztári jegyekkel való hitel­fedezésnek csak egy előnye, de sok hátránya van. Mint függő adósságnak az az előnye, hogy rövid lejáratú. De ezt az előnyt is semmivé teszi a pénzügyi kormány azon el­járása, hogy nem tudja a függő államadós­ságot konszolidált államadóssággá változ­tatni, hanem kénytelen azt újabb függő adós­sággal helyettesíteni. Ezzel a pénztári utal­vány­rendszer összes hátrányai jutnak elő­térbe. Az állam megterheli a pénzpiacot és ezzel kockára teszi a járadékkibocsájtás si­kerét. A magyar állam már eddig is 650 millió kincstári jegyet bocsátott forgalomba. Ela figyelembe vesszük, hogy az állam­­pénztár kimerült, a Balkán krízis költségeit a dologról s több sikerült műtétről szá­molt be. — El kell mennünk ahhoz az orvoshoz, mondotta Inés nyugtalanul. Óh, ha meggyó­gyítana, ha meggyógyítana! S miért ne? Holnap reggel Párisba utazunk. És elutaztak. Másnapra dr. Sanders megvizsgálta alaposan Francois szemét s azt mondta, hogy három nap múlva elvégzi rajta az ope­rációt, meg kell fizetni, az ínséges vidékeket fel kell segíteni, no meg arra is kell gondolni, hogy valamelyes befektetéssel a gazdasági élet fellendülését tegyük lehetővé, akkor kivi­láglik, hogy csak a magyar állam a közel­jövőben oly nagy összeggel fogja a rendel­kezésünkre álló pénzpiacot megterhelni, mely eleve kizárja a pénzpiac lényeges meg­­javulását. Az állam egy darabig még kibírja, de mi lesz az iparral, kereskedelemmel, mezőgazdasággal és mindenfajta magángaz­dasággal. A pénztári jegyeknek még az a hátrá­nyuk is van, hogy a pénzügyi kormányzat állandóan függésbe kerül az állam bankjá­val. Ez teljesen kizárja az önálló állam hitel­­politikát és a legeszesebb pénzügyminisztert is a pénzcsoport kényekedvének szolgál­tatja ki. Egyébként is nem valami fényes bi­zonyítékát látjuk a magyar pénzügyi kor­mányzat előrelátásának, mikor abba a hely­zetbe jön, hogy most kell neki a régi pénz­tári utalványokat újakkal felcserélni. A pénz­drága is, nincs is és ahol van, ott nem kapni. Mennyivel előrelátóbbak voltak az osztrá­kok, ők is pénztári utalványokkal operáltak, de volt annyi előrelátásuk, hogy csak oly pénztári jegyeket bocsátottak ki, melyek 1915. évi március hó 1-én járnak le. Remél­hetőleg addigra mégis csak javul a helyzet, amikor azután a pénztári jegyeket járadék­kal lehet felcserélni. A magyar pénzügymi­niszter azzal vigasztal meg bennünket, hogy a 650 millió pénztári jegyet konszolidált adóssággá fogja átváltoztatni. Szép vigasz­talás, csak kissé sovány, most nem tudjuk, képes lesz-e a miniszter az ígéretet be is váltani? — De, hisz akkor remélhetünk, orvos úr? — Minden bizonnyal, asszonyom! Nem vállalok felelőséget a tökéletes gyógyulás­ért. Férje nagyon is régóta szenved a vak­ságban ahhoz, hogy látását egészen vissza­nyerje. De, ha a jobb szem oda is van, a balt még megmenthetjük; a javulás föltétlen bi­zonyos. — S látni fogom a feleségemet? — Kétségkívül. A vak remegett az örömtől. — Oh köszönöm, köszönöm, doktor, ön az életemet adja vissza. Húsz esztendő óta halott vagyok. Köszönöm. * A kitűzött napon Blérieux és Ines ko­csiba ültek s megmondták a kocsisnak, hogy hajtson a Lisabonne-utcába, Sanders or­voshoz. Alig, hogy a kocsi ajtaja becsapódott, Inés gyöngéden megszorította a férje kezét s pár percig egy szót sem szólt. Mikor a Madeleine-templom elé értek, lassú, fátyo­lozott hangon így kezdte beszédét. — Francois, megengeded, hogy mond­jak neked valamit? — Mit? kérdezte az meglepődve. — Te azt hiszed, hogy szép vagyok még? — Bizonyára édesem! — Nos hát nem így van. Rút vagyok, s ha meg fogsz látni, rám sem ismersz és nem szeretsz többé. Nem akarom, hogy na­­yon is sok illúziód legyen rólam, Francois. Negyvennyolc éves vagyok, jusson eszedbe. Ráncos az arcom, a hajam őszül. Óh, igen valamikor szép voltam, de azóta elváltoz­tam nagyon. S emlékszel-e még arra az es­tére, mikor tűz ütött ki lakásunkon? Nem mondtam el neked, hogy mi történt. Megé­gett az arcom, a jobb szemem majdnem odaveszett, az arcom most is nyomát viseli a tűznek. Egészen eltorzult. Meg fogsz ijedni tőlem. Óh, de azért szeretni fogsz, ugy­e, mint eddig. Óh, miért nem gyógyultál meg, amikor még fiatal voltam. Lassanként lát­tad volna oda tünedezni a szépségemet s ez nem lett volna olyan leverő, ölelj meg! A vak ember elsápadt. — Miért nem mondtad meg ezt ne­kem? — Nem akartalak elszomorítani s, örül­ Az első kökényi ispán Milkovics György volt, ki 1742. évben már szerepel, de 1745. év körül már nem élt. 1745. aug. 27-én az ispán özvegyét, ki 52 frt-ról és 4 üszőről nem tudott elszámolni, ennek meg­térítése alól a püspök felmentette az elhunyt férjnek hűségére való tekintettel. Egyben el­rendelte Berényi gróf püspök, hogy felelős­ség terhe mellett az intézetnek számadásra kötelezett tisztjei és alkalmazottai évenként számadásukat leadják. 1745. nov. 6-án a székesegyház és pap­nevelő számára közös számvevői állást szerveztek; a számvevő évi fizetése 150 fo­rint, 24 akó bor, 30 köböl gabona, 12 öl fa, 200 fej káposzta. — 1746. jul. 7-én a kulcsát s­­em annak, hogy még mindig szépnek tar­tasz. És sirt az asszony. A Saint-Augustin templom elé értek. Korán volt még. Inés megállította a kocsit. Imádkozni akart a templomban, hogy a mű­tét jól sikerüljön. — Jövök azonnal, mondta a férjének. Francois egyedül maradt a kocsiban. Rettenetes kin rágódott a lelkén. Tehát igaz: Inés megrutult megöregedett, úgy hogy talán rá sem ismer. És ő maga is öreg lett és csúnya. A tükre az egykori fiatal, erőteljes helyett egy gyűlöletes ismeretlent mutatna. Kihajolt a kocsiból. — Kocsis, ha önagysága visszajő, hajtson rögtön visza a szállásunkra. Tíz perccel egy óra előtt beszállott a kocsiba s öt perccel később újra a Madele­ine előtt voltak. — Mi ez kérdezte a felesége megütőd­­ve. Rosszul értett a kocsis? Az orvos egy órára vár bennünket a Lisabonne­ utcában. — Nem megyünk oda, mondotta Fran­cois s keblére vonta a feleségét. — Miért? — Lemondok az operációról. Vak ma­radok. S te továbbra is szép leszesz, Inés, Szép leszel mindig. Forditotta: Rausz Alajos. DUNÁNTÚL Szombat. November 1. Vérszegénység és gyengeség el­en leghathatósabb szer a valódi norvég Csuhamáj olaj, mely kapható: 150 filléres üvegekben Weber Dénes gyógyszerésznél Széchenyi-tér 10. sz. A pécsi szeminárium múltjából­ -----— 174­1— Az első növendékek nyilvános vallásos életét már az első alapszabályok is termé­szetesen belekapcsolták a székesegyházi kultuszéletbe. 1745. május 6-án kelt kápta­lani rendelet szerint a processziók rendezve lettek; keresztjárókor a székesegyházban tartott konventuális mise után a processzió valamelyik szerzettemplomhoz ment, köz­ben két növendék előénekelte a Mindenszen­tek litániáját.­­ Az 1748. márc. 3-án kelt rendelet a székesegyházi istentisztelet ügyét is újra rendezte. Ez a rendelet a káptalani tagok, praebendatusok, papnövendékek, koralisták és zenészek jelenlétét megköve­telte. A növendékek előéneklését a breviárum imádságban ugyanez a rendelet írta elő. Az istentiszteletnél való segédkezés körül előforduló hanyagság esetén és a hibá­kért a növendékek megtorlásban is részesül­tek. 1744-ben szt. Márkus napján egyik asz­­szissztens elfelejtette a szenteltvizet a kör­menetre elvinni; azonfelül a litánia éneklé­sében és a tömjénfüstölésben is volt valami hiány. Ezért Fonyó vikárius ugyanaz­nap délben a feledékeny asszisztenst kenyér- és vizböjtre fogta. A többi növendék sem ka­pott aznap bort, hogy máskor jobban vigyáz­zanak. (Sile, qui aquam ferre debuisset, pane et aqua meridie sit contentus, — ceteri om­­nes pro vino bibant aquam, — ut depost me­lius attendant.) Egyben elrendelte, hogy a jövőben hasonló figyelmetlenség az aznapi boradag megvonását vonja maga után. *

Next