Dunántúl, 1913. november (3. évfolyam, 253-276. szám)
1913-11-01 / 253. szám
4. oldal, államhitelünk. (K. O.) Közzétették azt a felhívást, melyben az állam bizonyos hitelszükségletek fedezésére pénztári jegyeket hoz forgalomba. Aki 95,60 koronát kölcsönöz az államnak, annak az állam bizonyos idő múlva a 4 és fél százalék évi kamaton kívül 100 koronát fizet vissza. Eszerint nemcsak a biztonság, hanem a jövedelmezőség szempontjából a pénztári jegyek vétele jó üzlet. Még jobb üzlet a pénztári jegyek átvétele arra a pénzcsoportra nézve, mely a pénztári jegyek elhelyezését magára vállalta. Milyen átvételi árfolyamon kapta a pénzcsoport a kincstári utalványokat, arról idehaza bölcsen hallgattak, ami megérthető, ha a külföldi sajtó nyomán közöljük, hogy az átvételi árfolyam 93,60 százalék. A Rothschild-csoport, az állam nélkülözhetetlen bankárja tehát már az átvételi és a kibocsájtási árfolyam különbözetén nyer 2 százalékot. 150 millió mellett csinos összeg. No de hát minket elsősorban nem a mozgó tőkének az államhitel fedezése körüli eljárása érdekel. Ennél sokkal jobban érdekel, hogy az állam a közszükségleteket milyen pénzügyi eljárással fedezi. A járadék kibocsájtás ezúttal ki volt zárva, mivel eltekintve attól, hogy Magyarország és Ausztria a közeljövőben esedékes szükségletei másfél milliárd koronára rúgnak, nem találni most olyan pénzcsoportot, mely akár 150 millió korona járadékot is átvenne. Nem marad más hátra, mint a lejárt pénztári jegyeket új pénztári jegyekkel beváltani és a sikert nagy kamatozással biztosítani. A pénztári utalványokkal való csereberélés azonban nem egyéb, mint az állami pénzügyi politikának zátonyra futása. Ugyanis a pénztári jegyekkel való hitelfedezésnek csak egy előnye, de sok hátránya van. Mint függő adósságnak az az előnye, hogy rövid lejáratú. De ezt az előnyt is semmivé teszi a pénzügyi kormány azon eljárása, hogy nem tudja a függő államadósságot konszolidált államadóssággá változtatni, hanem kénytelen azt újabb függő adóssággal helyettesíteni. Ezzel a pénztári utalványrendszer összes hátrányai jutnak előtérbe. Az állam megterheli a pénzpiacot és ezzel kockára teszi a járadékkibocsájtás sikerét. A magyar állam már eddig is 650 millió kincstári jegyet bocsátott forgalomba. Ela figyelembe vesszük, hogy az állampénztár kimerült, a Balkán krízis költségeit a dologról s több sikerült műtétről számolt be. — El kell mennünk ahhoz az orvoshoz, mondotta Inés nyugtalanul. Óh, ha meggyógyítana, ha meggyógyítana! S miért ne? Holnap reggel Párisba utazunk. És elutaztak. Másnapra dr. Sanders megvizsgálta alaposan Francois szemét s azt mondta, hogy három nap múlva elvégzi rajta az operációt, meg kell fizetni, az ínséges vidékeket fel kell segíteni, no meg arra is kell gondolni, hogy valamelyes befektetéssel a gazdasági élet fellendülését tegyük lehetővé, akkor kiviláglik, hogy csak a magyar állam a közeljövőben oly nagy összeggel fogja a rendelkezésünkre álló pénzpiacot megterhelni, mely eleve kizárja a pénzpiac lényeges megjavulását. Az állam egy darabig még kibírja, de mi lesz az iparral, kereskedelemmel, mezőgazdasággal és mindenfajta magángazdasággal. A pénztári jegyeknek még az a hátrányuk is van, hogy a pénzügyi kormányzat állandóan függésbe kerül az állam bankjával. Ez teljesen kizárja az önálló állam hitelpolitikát és a legeszesebb pénzügyminisztert is a pénzcsoport kényekedvének szolgáltatja ki. Egyébként is nem valami fényes bizonyítékát látjuk a magyar pénzügyi kormányzat előrelátásának, mikor abba a helyzetbe jön, hogy most kell neki a régi pénztári utalványokat újakkal felcserélni. A pénzdrága is, nincs is és ahol van, ott nem kapni. Mennyivel előrelátóbbak voltak az osztrákok, ők is pénztári utalványokkal operáltak, de volt annyi előrelátásuk, hogy csak oly pénztári jegyeket bocsátottak ki, melyek 1915. évi március hó 1-én járnak le. Remélhetőleg addigra mégis csak javul a helyzet, amikor azután a pénztári jegyeket járadékkal lehet felcserélni. A magyar pénzügyminiszter azzal vigasztal meg bennünket, hogy a 650 millió pénztári jegyet konszolidált adóssággá fogja átváltoztatni. Szép vigasztalás, csak kissé sovány, most nem tudjuk, képes lesz-e a miniszter az ígéretet be is váltani? — De, hisz akkor remélhetünk, orvos úr? — Minden bizonnyal, asszonyom! Nem vállalok felelőséget a tökéletes gyógyulásért. Férje nagyon is régóta szenved a vakságban ahhoz, hogy látását egészen visszanyerje. De, ha a jobb szem oda is van, a balt még megmenthetjük; a javulás föltétlen bizonyos. — S látni fogom a feleségemet? — Kétségkívül. A vak remegett az örömtől. — Oh köszönöm, köszönöm, doktor, ön az életemet adja vissza. Húsz esztendő óta halott vagyok. Köszönöm. * A kitűzött napon Blérieux és Ines kocsiba ültek s megmondták a kocsisnak, hogy hajtson a Lisabonne-utcába, Sanders orvoshoz. Alig, hogy a kocsi ajtaja becsapódott, Inés gyöngéden megszorította a férje kezét s pár percig egy szót sem szólt. Mikor a Madeleine-templom elé értek, lassú, fátyolozott hangon így kezdte beszédét. — Francois, megengeded, hogy mondjak neked valamit? — Mit? kérdezte az meglepődve. — Te azt hiszed, hogy szép vagyok még? — Bizonyára édesem! — Nos hát nem így van. Rút vagyok, s ha meg fogsz látni, rám sem ismersz és nem szeretsz többé. Nem akarom, hogy nayon is sok illúziód legyen rólam, Francois. Negyvennyolc éves vagyok, jusson eszedbe. Ráncos az arcom, a hajam őszül. Óh, igen valamikor szép voltam, de azóta elváltoztam nagyon. S emlékszel-e még arra az estére, mikor tűz ütött ki lakásunkon? Nem mondtam el neked, hogy mi történt. Megégett az arcom, a jobb szemem majdnem odaveszett, az arcom most is nyomát viseli a tűznek. Egészen eltorzult. Meg fogsz ijedni tőlem. Óh, de azért szeretni fogsz, ugye, mint eddig. Óh, miért nem gyógyultál meg, amikor még fiatal voltam. Lassanként láttad volna oda tünedezni a szépségemet s ez nem lett volna olyan leverő, ölelj meg! A vak ember elsápadt. — Miért nem mondtad meg ezt nekem? — Nem akartalak elszomorítani s, örül Az első kökényi ispán Milkovics György volt, ki 1742. évben már szerepel, de 1745. év körül már nem élt. 1745. aug. 27-én az ispán özvegyét, ki 52 frt-ról és 4 üszőről nem tudott elszámolni, ennek megtérítése alól a püspök felmentette az elhunyt férjnek hűségére való tekintettel. Egyben elrendelte Berényi gróf püspök, hogy felelősség terhe mellett az intézetnek számadásra kötelezett tisztjei és alkalmazottai évenként számadásukat leadják. 1745. nov. 6-án a székesegyház és papnevelő számára közös számvevői állást szerveztek; a számvevő évi fizetése 150 forint, 24 akó bor, 30 köböl gabona, 12 öl fa, 200 fej káposzta. — 1746. jul. 7-én a kulcsát sem annak, hogy még mindig szépnek tartasz. És sirt az asszony. A Saint-Augustin templom elé értek. Korán volt még. Inés megállította a kocsit. Imádkozni akart a templomban, hogy a műtét jól sikerüljön. — Jövök azonnal, mondta a férjének. Francois egyedül maradt a kocsiban. Rettenetes kin rágódott a lelkén. Tehát igaz: Inés megrutult megöregedett, úgy hogy talán rá sem ismer. És ő maga is öreg lett és csúnya. A tükre az egykori fiatal, erőteljes helyett egy gyűlöletes ismeretlent mutatna. Kihajolt a kocsiból. — Kocsis, ha önagysága visszajő, hajtson rögtön visza a szállásunkra. Tíz perccel egy óra előtt beszállott a kocsiba s öt perccel később újra a Madeleine előtt voltak. — Mi ez kérdezte a felesége megütődve. Rosszul értett a kocsis? Az orvos egy órára vár bennünket a Lisabonne utcában. — Nem megyünk oda, mondotta Francois s keblére vonta a feleségét. — Miért? — Lemondok az operációról. Vak maradok. S te továbbra is szép leszesz, Inés, Szép leszel mindig. Forditotta: Rausz Alajos. DUNÁNTÚL Szombat. November 1. Vérszegénység és gyengeség elen leghathatósabb szer a valódi norvég Csuhamáj olaj, mely kapható: 150 filléres üvegekben Weber Dénes gyógyszerésznél Széchenyi-tér 10. sz. A pécsi szeminárium múltjából -----— 1741— Az első növendékek nyilvános vallásos életét már az első alapszabályok is természetesen belekapcsolták a székesegyházi kultuszéletbe. 1745. május 6-án kelt káptalani rendelet szerint a processziók rendezve lettek; keresztjárókor a székesegyházban tartott konventuális mise után a processzió valamelyik szerzettemplomhoz ment, közben két növendék előénekelte a Mindenszentek litániáját. Az 1748. márc. 3-án kelt rendelet a székesegyházi istentisztelet ügyét is újra rendezte. Ez a rendelet a káptalani tagok, praebendatusok, papnövendékek, koralisták és zenészek jelenlétét megkövetelte. A növendékek előéneklését a breviárum imádságban ugyanez a rendelet írta elő. Az istentiszteletnél való segédkezés körül előforduló hanyagság esetén és a hibákért a növendékek megtorlásban is részesültek. 1744-ben szt. Márkus napján egyik aszszissztens elfelejtette a szenteltvizet a körmenetre elvinni; azonfelül a litánia éneklésében és a tömjénfüstölésben is volt valami hiány. Ezért Fonyó vikárius ugyanaznap délben a feledékeny asszisztenst kenyér- és vizböjtre fogta. A többi növendék sem kapott aznap bort, hogy máskor jobban vigyázzanak. (Sile, qui aquam ferre debuisset, pane et aqua meridie sit contentus, — ceteri omnes pro vino bibant aquam, — ut depost melius attendant.) Egyben elrendelte, hogy a jövőben hasonló figyelmetlenség az aznapi boradag megvonását vonja maga után. *