Dunántúl, 1918. február (8. évfolyam, 41-42. szám)

1918-02-19 / 41. szám

4. oldal, neki és kényelmet; ahogy hallgatta a gépek moraját, mely a gazdagodás dalát jelentette neki; ahogy végigsimította tekintetével a mezőt, melyen aranyos hajladozással csil­logott a bőség: szinte önfeledten szállt el ajkáról a megbékülés boldogsága: szép, szép az élet! Az­tán , egyszerre megváltozott minden. Füst ereszkedett le feketén a hegyekre, a kacagó rétre, a levegőben halálmadarak berregése iszonyodik, a gépek romlást és halált gyártanak. Embervirágot kaszál a ha­lál s tömegsírrá duzzad a föld, melynek fel­tárt árkaiból korán letört remények, meg­­tépett sóvárgások, felkiscánkozó remények rikoltanak elő. Nappalaink sírrak, éjjeleink fájnak, mert por és könny fátyolozta be örö­meinket, gondolatainkat, haladásunkat. S a szép élet romjain, megtörve, tanácstalanul ül az előbb még büszke emberi ész és nyögi a haldokló Herder kétségbeesett szavait: Emberek, adjatok megváltó, nagy gondo­latot. A háború első idején valahogyan úgy lát­szott, mintha az ember tényleg megtalálta volna az erősítő, felemelő nagy gondolatot Valahogyan úgy éreztük, mintha a mohos porladozásból, szent helyek legendáiból felébrednének azok a nagy érzések, melye­ket a jólét napjaiban elfelejtett a világ önzé­se. De aztán csakhamar elszáradtak az idea­lizmus pálmái s egymásután hatalmasodtak el a­­világon alacsony ösztöneink. Nincs te­kintélye a tízparancsolatnak s nincs tiszte­lete a tekintélynek. A hősi vérnek hullása aranyesőt jelentett a kapzsiságnak s az ár­vák és mártir­attyák könnyeiből gyémánt került a tisztátalan kezekre. Táncos, mula­tó tömeg tolong az aranyborjú körül s rikol­­tozó népség gúnyolja milliók bánatát, nyo­morát. A mérhetetlenbe nőtt a gonoszság, a jó meg valahol lenn, valahol mélyen a szo­morú tüzek gyökerei közt imbolyog. Így kellett ennek történnie, mert hogy az anyagiság, a materiatizmus mélyen beleette magát a kövér béke napjaiban az emberiség lusta vérébe. En­nek a világrengésnek kellett eljönnie, hogy megdöntse a régi jelszavak hitelét, a­melyek beszéltek tudományról me­tafizikai elmélyedés nélkül, haladásról esz­ményi cél nélkül, jóságról, becsületről, bé­kéről, boldogságról Isten nélkül. E megdön­tött világnéz­et romjai lelkeket temettek el, megtévedt önbízásokat, titanikus akaráso­kat, az új világnak is, melynek igényét transcendens erővel keltegeti az emberi géniusz, telkekből, örök reményekből, nagy akaratokból, tisztult közfelfogásból kell fel­épülnie. S a közfelfogásnak irányítója, a köz­véleménynek szinte szuverén kormányzója ma a sajtó. Ha tehát új világot akarunk, új sajtót kell teremtenünk. A sajtó a nagy tömegek tanítója, papja, politikusa, ügyvédje, tanácsadója s így vég­ső elemzésben a politikai gondolkodásnak és szociális érzésnek, a szellemi és erkölcsi életnek nagy alakítója. Amit mond, pár óra múlva az egész országban visszhangzik. Ott kiabál az utcán, a vasúton, ott helgeskedik a törzsasztalnál, a korzón, ott mesél a reg­gelinél s este is az ő hangja csitit álomba. Még álomképeinket is ő színezi. Ahol ket­ten, vagy hárman vannak, ott bizonyosan az ő szavát is halljuk. És mindenki kíváncsi a szavára, még a műveszek is, akik egyébként a saját dolgaikban a saját fejük után indul­nak és közvetlen forrásból szoktak meríte­ni, még ezek sem vonhatják ki magukat a sajtó szuggesztív hatása alól. Amit folyton, amit nap-nap után hall vagy olvas az em­ber, végre mégis csak rést üt és beszivárog a lelkünkbe, ahogy a barlang sziklaboltoza­ta is átengedi lassankint a mindig szüremke­­dő esőcsöppeket. Mondd meg, milyen lapot olvassz, s megmondom, milyen ember vagy. Volt idő, mikor az emberi fejlődés nagy érdekei szinte szükségessé tették a szabad sajtót. Akkor volt ez, mikor a renaissance nemcsak a humanista gondolatokat, hanem a görög-római pogány erkölcsöket is vissza­hívta a világba. Amikor XIV. Lajos és II. Katalin korának és kiváltságos urainak tob­zódása, fényűzése, tiranizmusa szinte kitö­rölte az evangéliumi egyenlőséget s halál­lal fenyegette a szabadságot, a jogot, a tu­lajdont az életet: akkor igazán korszükség­let volt, hogy a kor jobbjainak lelkében élő tiltakozás, nemes harag, kibontakozást ke­reső tervek a tömeglélekbe eljussanak és megerősödjenek. A baj csak az lett, hogy nem tudta elkerülni a túlzásokat. Mindig és mindenben csak a tömegekre tekintett, ezeknek kedvében akart járni, ezeknek ideológiájából veszi jelszavait, ezekhez ap­­pellál, ezeket hívja ítéletre, ellenőrzésre, bírálatra az uralkodó­, felfogásával szemben. S ennek mi a következménye? Tudálékos népboldogítók egyfelől, másfelől meg örö­kös súrlódások, harcok, uszítások, elégedet­lenkedések, olyanok részéről, kik névtelenül, ellenőrzés és felelősség nélkül szólnak oly kérdésekről, melyeket egy felületes kroki­ban, pohár sör vagy habos kávé mellett nemcsak elintézni nem lehet, de a tudomány lekicsinylése és az emberi ész munkájának kigúnyolása nélkül még csak említeni sem szabad. Avagy kávéházi téma-e Haeckel Világrejtélye? vagy a Galilaei-kérdés, vagy a kinyilatkozatái, melyekről a hivatottak is csak könyvtárak áttanulmányozása után mernek nyilatkozni? És ezekhez hozzászól­hat, ezekről véleményt sugalmazhat, aki soha egy órát sem szánt a megértésükre. Mindenkinek igazolnia kell tanítói rávalósá­­gát, az egyetemi tanártól az óvónőkig. Csak a legnagyobb tanintézetben, a közvélemény legelső iskolájában taníthat minden sar­latán .... . A sajtó romlásának másik oka az volt, hogy csakhamar a tőke szolgaságába ke­rült. Sőt manapság az egész sajtó — úgy­szólván — csak­is üzlet, mely hirdetési ro­vatot árul s ráadásul közvéleményt is ad, de ezt is csak olyant, amiből neki haszna van. Ezért védi a mai sajtó legnagyobb ré­sze a nagyipar és a nagytőke érdekeit. Még kultúrpolitikájának destruktív iránya is jó­részt ebből magyarázható meg. Azok pén­zéből él, akiknek úgy szaporodik a millió­ink, ha az emberek minél többet élveznek; ha tömvék a színházak és mulatók; ha minél több kiadást ér egy vonnyadt regény; ha minél nagyobb a fényűzés s ki nem elégített vágyai miatt zajong a tömeg. Ezért hirdeti a földiség kultuszát s ezért esküdt ellensége minden eszményi felfogásnak, elsősorban a kereszténységnek. Ez volt a háború előtt s ez maradt a háború súlyos megpróbáltatá­sai közepette is. Ahelyett hogy evangélistájává lett volna annak a fe­lséges páthosznak, mellyel az ideálokba való bekapcsolódását lihegte az emberi lélek; ahelyett hogy magasra szí­totta volna azoknak az örök igényeknek a kerületét, melyek a nagy idők benyomásai alatt kitüzesedtek a szívekben; ahelyett, hogy friss, örök­ üde gondolatokkal termé­kenyítette volna meg a közteiket, ehelyett továbbra is a materializmus sáros ország­­útján vezette népét s durva realitások mel­lé erőszakolta az érdeklődést s a nagy ta­nulságoktól elterelte a közfigyelmet Ennek a mammonsajtónak a szelleme szállította a sok rosszat a hadseregnek s az otthonmara­­dottaknak. S hogy mégis vagyunk, s hogy úgy vagyunk, ahogy vagyunk, ez onnan van, hogy nem­ szállította a magyar katonát is a hazának. Ezek keresztény lélekkel, keresz­tény kötelességtudással, önfeláldozással, ke­resztény hűséggel indultak harcba keresz­tény kultúrjavakért, szabadságért, a fejlő­dés jogáért, becsületért, békéért, szebb tár­sadalmi rendért. És amiért ők a fronton küzdöttek és küz­denek dicsőségesen, azt nekünk itthon sem szabad prédájára engednünk a kalmár­éh­ségnek. Ők a negyvenkettesek hangjával dö­rögték bele a világba igazukat, nekünk a sajtó a negyvenkettesünk. A hatalmas ke­resztény sajtó. Az a sajtó, mely a közvéle­ményt keresztény szellemmel itatja át, mely minden szalonban, minden villanyos­ban, kávéházban és gyárban« azt hirdesse, hogy: Sursum corda! Olyan sajtó kell nekünk, mely a világese­ményeket az örökkévalóság tükörében mu­tassa, melynek tiszta sorain keresztül az Is­ten világossága pereg a lélekbe. Olyan saj­tó, mely becsületességet és tisztességet sür­get a kereskedelemben és iparban s a gaz­dasági eszméket és törekvéseket harmóniá­ba­ hozza a vallás nagy gondolataival. Olyan sajtó, mely ismét megteremtse: az erkölcsi­­ség természetes feltételeit, hogy ismét az erkölcs és igazság érvényesüljön, hogy is­mét tisztelete legyen a jónak, szépnek és szentnek. Keresztény sajtó kell nekünk, melynek betűitől ne kelljen pirulnia a sze­méremnek ne hervadjon el az ifjúság ékes­sége s ne boruljon szégyenbe a családi élet fehtérr»­*«». Keresztény sajtó kell nekünk, mely lefejtse rólunk az anyagiság tragikus vonásait, hogy ismét piros jókedvbe lendül­jön az élet, mely ebben az le­het más, csak keresztény és magyar! Volt nekünk eddig is, van nekünk most is keresztény sajtós . Nagy munkát­­ végzett, becsülettel dolgozott, — hála és elismerés neki mindezekért. De ez a sajtónk nem elég erős nem elég hatalmas. Mit ér a pisz­toly, a kés, mikor az ellenség géppuskával dolgozik és repülőgépekkel támad? Nekünk olyan sajtó kell, mely politikai pártállásra való tekintet nélkül az összes katolikuso­kat egy táborba egyesítse. A közjogi politi­ka mindig csak el távolítja és soha sem hozza össze az embereket. Olyan sajtó kell, mely erősen beágyazva a­­ keresztény köz­vélemény beton-talapzatába, felszerelve a modernség minden külső és belső kelléké­vel, egyesek és pártok érdekei felett állva, a cél keményen hallassa a szót, hogy kultú­ránk szentföldjén a zászló: keresztény és magyar! Ezt a programmot vallja a Központi Saj­tóvállalat R. T. Ha volt valaha programm, melynek szeret­etben kellett kigyulladnia; ha volt programm, melynek nemcsak ének­ké és világgá, hanem életté és világgá kel­lett kifakadnia; ha volt valaha a keresztény magyarságnak becsületbeli kötelessége, ez az! Ha lesz hatalmas sajtónk, lesz keresz­tény közvéleményünk; ha lesz keresztény közvéleményünk, lesz keresztény szellemű parlamentünk, lesznek keresztény törvé­nyeink, s akkor erre a fakó tónussal elraj­zolt látóhatárra ismét visszatér a hadak út­ja. — Ha pedig nem, akkor­­ hagyjunk fel minden reménnyel, akkor gubbas­kodjun­k tovább és tűrjük emberhez nem méltó tűrés­sel, hogy csordanépek járjanak át meggyő­ződéseinken, eszményeinken, jövőnkön. De az eddig megnyilvánult érdeklődés er­re a pesszimizmusra nem ad jogot. Valami csodálatos új csipkebokor gyűlt ki a lelkek­ben, melyekből kicsap a vágy, a bizalom, hogy végre mégis csak talpra állunk, még­pedig úgy, hogy meg is állunk. A társada­lom minden rétege szinte megható és elra­gadó lelkesedéssel karolja fel az eszmét. Pozsony félmillióról kezeskedik, Szeged maga egy milliót ígért be, s jogos a remény, hogy Pécs is az elsők között lesz az ered­ményekben, Pécs,, melynek falai közt, az 1907. évi kat. nagygyűlésen, először ismer­ték el a kér. sajtó polgárjogát; Pécs, mely­nek lobogó hitü, intuitiv látású püspöke eddig is a kér. sajtó leginspiráltabb Maece­­nása volt; Pécs, melynek kér. társadalma ed­dig is a legbátrabban oldotta ki lelkét a val­lási közönyből s a Dunántúl megalapításával adta bizonyságát a sajtó iránti egészséges, áldozatos érzékének. Hinnünk lehet a fegyverek közelgő béké­jében, de nem lehet, nem szabad hinnünk a lelkek békéjében. A háború után grandió­zus mérkőzésben fogja megvívni kemény tusiját a két­ magyarság az ellentétes vi­­lágnéz­ettel s jaj nekünk, ha ebben az élet­halál harcban nem lesz erős a fegyverünk. DUNÁNTÚL Kedd, 1918. február 19.

Next