Dunántúl, 1918. február (8. évfolyam, 41-42. szám)
1918-02-19 / 41. szám
4. oldal, neki és kényelmet; ahogy hallgatta a gépek moraját, mely a gazdagodás dalát jelentette neki; ahogy végigsimította tekintetével a mezőt, melyen aranyos hajladozással csillogott a bőség: szinte önfeledten szállt el ajkáról a megbékülés boldogsága: szép, szép az élet! Aztán , egyszerre megváltozott minden. Füst ereszkedett le feketén a hegyekre, a kacagó rétre, a levegőben halálmadarak berregése iszonyodik, a gépek romlást és halált gyártanak. Embervirágot kaszál a halál s tömegsírrá duzzad a föld, melynek feltárt árkaiból korán letört remények, megtépett sóvárgások, felkiscánkozó remények rikoltanak elő. Nappalaink sírrak, éjjeleink fájnak, mert por és könny fátyolozta be örömeinket, gondolatainkat, haladásunkat. S a szép élet romjain, megtörve, tanácstalanul ül az előbb még büszke emberi ész és nyögi a haldokló Herder kétségbeesett szavait: Emberek, adjatok megváltó, nagy gondolatot. A háború első idején valahogyan úgy látszott, mintha az ember tényleg megtalálta volna az erősítő, felemelő nagy gondolatot Valahogyan úgy éreztük, mintha a mohos porladozásból, szent helyek legendáiból felébrednének azok a nagy érzések, melyeket a jólét napjaiban elfelejtett a világ önzése. De aztán csakhamar elszáradtak az idealizmus pálmái s egymásután hatalmasodtak el avilágon alacsony ösztöneink. Nincs tekintélye a tízparancsolatnak s nincs tisztelete a tekintélynek. A hősi vérnek hullása aranyesőt jelentett a kapzsiságnak s az árvák és mártirattyák könnyeiből gyémánt került a tisztátalan kezekre. Táncos, mulató tömeg tolong az aranyborjú körül s rikoltozó népség gúnyolja milliók bánatát, nyomorát. A mérhetetlenbe nőtt a gonoszság, a jó meg valahol lenn, valahol mélyen a szomorú tüzek gyökerei közt imbolyog. Így kellett ennek történnie, mert hogy az anyagiság, a materiatizmus mélyen beleette magát a kövér béke napjaiban az emberiség lusta vérébe. Ennek a világrengésnek kellett eljönnie, hogy megdöntse a régi jelszavak hitelét, amelyek beszéltek tudományról metafizikai elmélyedés nélkül, haladásról eszményi cél nélkül, jóságról, becsületről, békéről, boldogságról Isten nélkül. E megdöntött világnézet romjai lelkeket temettek el, megtévedt önbízásokat, titanikus akarásokat, az új világnak is, melynek igényét transcendens erővel keltegeti az emberi géniusz, telkekből, örök reményekből, nagy akaratokból, tisztult közfelfogásból kell felépülnie. S a közfelfogásnak irányítója, a közvéleménynek szinte szuverén kormányzója ma a sajtó. Ha tehát új világot akarunk, új sajtót kell teremtenünk. A sajtó a nagy tömegek tanítója, papja, politikusa, ügyvédje, tanácsadója s így végső elemzésben a politikai gondolkodásnak és szociális érzésnek, a szellemi és erkölcsi életnek nagy alakítója. Amit mond, pár óra múlva az egész országban visszhangzik. Ott kiabál az utcán, a vasúton, ott helgeskedik a törzsasztalnál, a korzón, ott mesél a reggelinél s este is az ő hangja csitit álomba. Még álomképeinket is ő színezi. Ahol ketten, vagy hárman vannak, ott bizonyosan az ő szavát is halljuk. És mindenki kíváncsi a szavára, még a műveszek is, akik egyébként a saját dolgaikban a saját fejük után indulnak és közvetlen forrásból szoktak meríteni, még ezek sem vonhatják ki magukat a sajtó szuggesztív hatása alól. Amit folyton, amit nap-nap után hall vagy olvas az ember, végre mégis csak rést üt és beszivárog a lelkünkbe, ahogy a barlang sziklaboltozata is átengedi lassankint a mindig szüremkedő esőcsöppeket. Mondd meg, milyen lapot olvassz, s megmondom, milyen ember vagy. Volt idő, mikor az emberi fejlődés nagy érdekei szinte szükségessé tették a szabad sajtót. Akkor volt ez, mikor a renaissance nemcsak a humanista gondolatokat, hanem a görög-római pogány erkölcsöket is visszahívta a világba. Amikor XIV. Lajos és II. Katalin korának és kiváltságos urainak tobzódása, fényűzése, tiranizmusa szinte kitörölte az evangéliumi egyenlőséget s halállal fenyegette a szabadságot, a jogot, a tulajdont az életet: akkor igazán korszükséglet volt, hogy a kor jobbjainak lelkében élő tiltakozás, nemes harag, kibontakozást kereső tervek a tömeglélekbe eljussanak és megerősödjenek. A baj csak az lett, hogy nem tudta elkerülni a túlzásokat. Mindig és mindenben csak a tömegekre tekintett, ezeknek kedvében akart járni, ezeknek ideológiájából veszi jelszavait, ezekhez appellál, ezeket hívja ítéletre, ellenőrzésre, bírálatra az uralkodó, felfogásával szemben. S ennek mi a következménye? Tudálékos népboldogítók egyfelől, másfelől meg örökös súrlódások, harcok, uszítások, elégedetlenkedések, olyanok részéről, kik névtelenül, ellenőrzés és felelősség nélkül szólnak oly kérdésekről, melyeket egy felületes krokiban, pohár sör vagy habos kávé mellett nemcsak elintézni nem lehet, de a tudomány lekicsinylése és az emberi ész munkájának kigúnyolása nélkül még csak említeni sem szabad. Avagy kávéházi téma-e Haeckel Világrejtélye? vagy a Galilaei-kérdés, vagy a kinyilatkozatái, melyekről a hivatottak is csak könyvtárak áttanulmányozása után mernek nyilatkozni? És ezekhez hozzászólhat, ezekről véleményt sugalmazhat, aki soha egy órát sem szánt a megértésükre. Mindenkinek igazolnia kell tanítói rávalóságát, az egyetemi tanártól az óvónőkig. Csak a legnagyobb tanintézetben, a közvélemény legelső iskolájában taníthat minden sarlatán .... . A sajtó romlásának másik oka az volt, hogy csakhamar a tőke szolgaságába került. Sőt manapság az egész sajtó — úgyszólván — csakis üzlet, mely hirdetési rovatot árul s ráadásul közvéleményt is ad, de ezt is csak olyant, amiből neki haszna van. Ezért védi a mai sajtó legnagyobb része a nagyipar és a nagytőke érdekeit. Még kultúrpolitikájának destruktív iránya is jórészt ebből magyarázható meg. Azok pénzéből él, akiknek úgy szaporodik a millióink, ha az emberek minél többet élveznek; ha tömvék a színházak és mulatók; ha minél több kiadást ér egy vonnyadt regény; ha minél nagyobb a fényűzés s ki nem elégített vágyai miatt zajong a tömeg. Ezért hirdeti a földiség kultuszát s ezért esküdt ellensége minden eszményi felfogásnak, elsősorban a kereszténységnek. Ez volt a háború előtt s ez maradt a háború súlyos megpróbáltatásai közepette is. Ahelyett hogy evangélistájává lett volna annak a felséges páthosznak, mellyel az ideálokba való bekapcsolódását lihegte az emberi lélek; ahelyett hogy magasra szította volna azoknak az örök igényeknek a kerületét, melyek a nagy idők benyomásai alatt kitüzesedtek a szívekben; ahelyett, hogy friss, örök üde gondolatokkal termékenyítette volna meg a közteiket, ehelyett továbbra is a materializmus sáros országútján vezette népét s durva realitások mellé erőszakolta az érdeklődést s a nagy tanulságoktól elterelte a közfigyelmet Ennek a mammonsajtónak a szelleme szállította a sok rosszat a hadseregnek s az otthonmaradottaknak. S hogy mégis vagyunk, s hogy úgy vagyunk, ahogy vagyunk, ez onnan van, hogy nem szállította a magyar katonát is a hazának. Ezek keresztény lélekkel, keresztény kötelességtudással, önfeláldozással, keresztény hűséggel indultak harcba keresztény kultúrjavakért, szabadságért, a fejlődés jogáért, becsületért, békéért, szebb társadalmi rendért. És amiért ők a fronton küzdöttek és küzdenek dicsőségesen, azt nekünk itthon sem szabad prédájára engednünk a kalmáréhségnek. Ők a negyvenkettesek hangjával dörögték bele a világba igazukat, nekünk a sajtó a negyvenkettesünk. A hatalmas keresztény sajtó. Az a sajtó, mely a közvéleményt keresztény szellemmel itatja át, mely minden szalonban, minden villanyosban, kávéházban és gyárban« azt hirdesse, hogy: Sursum corda! Olyan sajtó kell nekünk, mely a világeseményeket az örökkévalóság tükörében mutassa, melynek tiszta sorain keresztül az Isten világossága pereg a lélekbe. Olyan sajtó, mely becsületességet és tisztességet sürget a kereskedelemben és iparban s a gazdasági eszméket és törekvéseket harmóniába hozza a vallás nagy gondolataival. Olyan sajtó, mely ismét megteremtse: az erkölcsiség természetes feltételeit, hogy ismét az erkölcs és igazság érvényesüljön, hogy ismét tisztelete legyen a jónak, szépnek és szentnek. Keresztény sajtó kell nekünk, melynek betűitől ne kelljen pirulnia a szeméremnek ne hervadjon el az ifjúság ékessége s ne boruljon szégyenbe a családi élet fehtérr»*«». Keresztény sajtó kell nekünk, mely lefejtse rólunk az anyagiság tragikus vonásait, hogy ismét piros jókedvbe lendüljön az élet, mely ebben az lehet más, csak keresztény és magyar! Volt nekünk eddig is, van nekünk most is keresztény sajtós . Nagy munkát végzett, becsülettel dolgozott, — hála és elismerés neki mindezekért. De ez a sajtónk nem elég erős nem elég hatalmas. Mit ér a pisztoly, a kés, mikor az ellenség géppuskával dolgozik és repülőgépekkel támad? Nekünk olyan sajtó kell, mely politikai pártállásra való tekintet nélkül az összes katolikusokat egy táborba egyesítse. A közjogi politika mindig csak el távolítja és soha sem hozza össze az embereket. Olyan sajtó kell, mely erősen beágyazva a keresztény közvélemény beton-talapzatába, felszerelve a modernség minden külső és belső kellékével, egyesek és pártok érdekei felett állva, a cél keményen hallassa a szót, hogy kultúránk szentföldjén a zászló: keresztény és magyar! Ezt a programmot vallja a Központi Sajtóvállalat R. T. Ha volt valaha programm, melynek szeretetben kellett kigyulladnia; ha volt programm, melynek nemcsak énekké és világgá, hanem életté és világgá kellett kifakadnia; ha volt valaha a keresztény magyarságnak becsületbeli kötelessége, ez az! Ha lesz hatalmas sajtónk, lesz keresztény közvéleményünk; ha lesz keresztény közvéleményünk, lesz keresztény szellemű parlamentünk, lesznek keresztény törvényeink, s akkor erre a fakó tónussal elrajzolt látóhatárra ismét visszatér a hadak útja. — Ha pedig nem, akkor hagyjunk fel minden reménnyel, akkor gubbaskodjunk tovább és tűrjük emberhez nem méltó tűréssel, hogy csordanépek járjanak át meggyőződéseinken, eszményeinken, jövőnkön. De az eddig megnyilvánult érdeklődés erre a pesszimizmusra nem ad jogot. Valami csodálatos új csipkebokor gyűlt ki a lelkekben, melyekből kicsap a vágy, a bizalom, hogy végre mégis csak talpra állunk, mégpedig úgy, hogy meg is állunk. A társadalom minden rétege szinte megható és elragadó lelkesedéssel karolja fel az eszmét. Pozsony félmillióról kezeskedik, Szeged maga egy milliót ígért be, s jogos a remény, hogy Pécs is az elsők között lesz az eredményekben, Pécs,, melynek falai közt, az 1907. évi kat. nagygyűlésen, először ismerték el a kér. sajtó polgárjogát; Pécs, melynek lobogó hitü, intuitiv látású püspöke eddig is a kér. sajtó leginspiráltabb Maecenása volt; Pécs, melynek kér. társadalma eddig is a legbátrabban oldotta ki lelkét a vallási közönyből s a Dunántúl megalapításával adta bizonyságát a sajtó iránti egészséges, áldozatos érzékének. Hinnünk lehet a fegyverek közelgő békéjében, de nem lehet, nem szabad hinnünk a lelkek békéjében. A háború után grandiózus mérkőzésben fogja megvívni kemény tusiját a két magyarság az ellentétes világnézettel s jaj nekünk, ha ebben az élethalál harcban nem lesz erős a fegyverünk. DUNÁNTÚL Kedd, 1918. február 19.