Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
1969. június 29. SZÍNÉSZEK-SZEREPEK 4. HORVÁTH ESZTER Horváth Eszter, a tízéves kislány bent ül az operában, és egy kis gyerek ámulatával hallgatja Szilágyi Erzsébetet, azaz Osváth Júliát. S most Horváth Eszter, a Pécsi Nemzeti Színház operaénekesnője, a városi tanács nívódíját teszi a retiküljébe. — Akkor, tízéves koromban ért az első operaélmény, s máig ez a legszebb, legnagyobb emlékem, és Osváth Júlia máig példaképem. Szépen sikerült történet: Horváth Eszter Szilágyi Erzsébet alakjáért kapott nívódíjat, azért, amit akkor tízévesen annyira megcsodált A nagyon tehetséges fiatal énekesnő felfelé ívelő pályáján valóban ez a legmeredekebb emelkedő: színésznek lenni, játszani. Ezt az akadályt „jól venni” nem mindenkinek sikerül. Az énekesek játéka ritkán párosul magas énektudással és fordítva: a legjobb énekesek nem törvényszerűen jó színészek. Hangom, énektudásom elismert, most szeretnék azok közé tartozni, akiknek megfelelő színészi kultúrájuk is van. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy Szilágyi Erzsébetet játékilag is jól oldotta meg. Pedig nem volt könnyű feladat. Most felhúzza szemöldökét és bevallja: — Megmondom férfiasan, az operettekből színészileg sokat tanulok. Mégis azt érzem, hogy operettekben nem adhatok annyi játékot, mint amennyit érzek. Nem tudok annyira fellazulni. Pedig van nekem komédiázó kedvem. De az operettprimadonna sze repek közöttek, humortalanok. Talán a Denevér Rosalindája, vagy a Víg özvegy ... Ezeket szeretném egyszer játszani. Az operában viszont nagyon nehéz ez a kettősség. Egyszerű fizikai törvényszerűségek miatt Ha például magas frázist éneklek, akkor nem lehetek fekvő helyzetben, bármennyire is ezt kívánja a darab. Aztán ugrálva sem lehet énekelni. Szóval az ének és a játék néha ellentmondásba kerül. Egy énekesnek örök vágya az olyan operaszerep, amely nem merev, hanem jól ötvöződik benne az ének- és játéklehetőség. — És a Köpeny? — Hát igen, a Köpeny . .. Georgette-et nagyon megszerettem. Csodálatos szerep, színészileg is sokat ki lehet belőle hozni, annyira hús-vér figura, annyira mai környezetbe helyezhető nőalak, s annyira nem elvont drámai hősnő. Az operaszövegkönyvek sajnos nagyon vérszegények, igaz, a zene mégiscsak mindent pótol, ami a szövegből hiányzik. De akkor is, Georgette más, itt nem kellettharmincszor elénekelnem,a hogy „Ó, jaj, nagy Isten!” — A Sztambul rózsája? — Életem első szerepe volt, élveztem újból, más környezetben, más rendezővel dolgozni benne. De nem számított komoly feladatnak. Az évad számomra Szilágyi Erzsébet és Georgette miatt volt nagy és szép. — Ha szép volt, akkor bizonyára nehéz is. Hiszen egy operaszerepet három-négy hónapig kell tanulni. — Tényleg nagyon nehéz is volt. Képzelheti, nem egyszer a Hunyadival skáláztam be a Sztambul előadása előtt Pedig az líra, operett, Szilágyi Erzsébet pedig drámai hősnő, s operaszerep. Igaz, végülis alkatilag inkább drámai hősnő vagyok. De sok volt a munka. Mellette például még színházon kívül szépen felkészültem egy Beethoven-estre, ami Szigetváron eredményezett nagy sikert A Fidélióból énekeltem Leonóra áriáját Aztán olyan is volt, hogy este a Hunyadiban léptem fel Pécsett, hajnali ötkor keltem, délben Pesten a rádiónál egyetlen próba nélkül egyenesbe énekeltem a Csárdáskirálynő Szilviáját. Ehhez ezután szeptemberben lesz majd a képfelvétel, s októberben kerül képernyőn a közönség elé. Szóval sok volt és most megyek pihenni. öldessy Dénes a Szilágyi Erzsébet szerepében Szlovákiai Imie EGY ÚJ ARC A „VIRAGVASARNAP”-BAN Az új magyar filmekben egyre gyakrabban tűnnek fel és jelennek meg addig ismeretlen arcok. Így lesz ez a debütáns rendező, a korábban forgatókönyvíróként ismert Gyöngyösi Imre új filmjében, a „Virágvasárnap”-ban is. A gondolatilag és stilisztikáikig rendkívül gazdag s értékes „Világvasárnap” főszereplőjéül a fiatal rendező ugyanis Frantisek Veleczky Személyében csehszlovák színészt választott. — Prágában jártam egy tárgyaláson — mondta erről Gyöngyösi Imre —, amikor az egyik hetilap címlapján szakállas fejet pillantottam meg. Akkor már erősen foglalkoztatott Simon pap alakja. Ahogy ránéztem, éreztem, ez az általam elképzelt Simon pap. Nyomban megvettem az újságot és érdeklődtem a színész után. Így jutottam el a bratiszavai Frantisek Veleczkyhez. Ezt követően a próbafelvétel és a szerződtetés már gyerekjáték volt. Csak forgatás közben jöttem rá, hogy milyen kitűnően választottam. A szakállas Krisztus-fejű pozsonyi díszlettervező és építész — akit főleg televíziós filmekből ismer a csehszlovák közönség —, valóban eszményien megfelelt feladatának és a többi szereplővel: Tóth Benedekkel, Koncz Gáborral, Meggyesi Máriával és Bus Katalinnal nagyszerű alakítást nyújt. BARTÓK ÉS SZLOVÁKIAI KIÁLLÍTÁS POZSONYBAN A szlovák főváros egyik érdekes színfoltja jelenleg az a napokban megnyílt és augusztusig megtekinthető kiállítás, amelyet a Szlovák Múzeum Zenetörténeti Osztálya rendezett Bartók és Szlovákia címmel a pozsonyi várban. A mintegy 600 fényképből, kéziratokból, különféle vázlatokból, kiadványokból és egyéb dokumentumokból álló anyag eleveníti fel Bartók Béla életének szlovákiai vonatkozású mozzanatait. Egykori fényképek és kéziratok idézik fel Bartók Pozsonyban eltöltött gimnáziumi éveit, valamint első nyilvános fellépéseit. Közelebbről megismerkedhetnek a látogatók az 1904-ben lezajlott első külföldi szereplés, a manchesteri hangverseny létrejöttének körülményeivel is. A kiállítás anyagának jelentős része Bartók szlovákiai népdalgyűjtő tevékenységéhez kapcsolódik. Feljegyzései, vázlatai és fáradtságot nem ismerő kutatása humánus magatartásának és a népek kölcsönös megbecsülését hirdető életfelfogásának egy-egy gyöngyszeme. A kiállított anyag harmadik részét a világhírű magyar zeneszerző népdalfeldolgozásaiból és más műveiből készült kiadványok és hanglemezek képezik. A Bartók életművének első időszakát tárgyilagosan és a tudományos tényeknek megfelelően bemutató, rendkívül ízlésesen kivitelezett kiállítást a tervek szerint más szlovákiai városba is elviszik. KODÁLY-NAPOK CSEHSZLOVÁKIÁBAN A csehszlovákiai Galánta története szorosan összeforrott a XX. század legnagyobb zenei géniuszával, Kodály Zoltánnal. Ezt a kapcsolatot nemcsak a híres „Galántai táncok” című szimfonikus mű vagy a galántai ifjúság emlékére írt kottaolvasási gyakorlatok fémjelzik, hanem elsősorban Kodály legszorosabb kapcsolata Galántával. Saját feljegyzései szerint ott töltötte fiatalkorának legszebb hét esztendejét. A múlt század végén édesapja ott volt állomásfőnök. Igaz ugyan, hogy Zoltán fia ez idő tájt a nagyszombati gimnázium tanulója, de ha csak egy módja volt, minden szabadidejét otthonában töltötte, az általa oly sokszor emlegetett galántai pajtások körében. A város vezetői júniusban „Kodály-napokat” rendeztek, amelynek keretében a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya megrendezte a csehszlovákiai magyar énekkarok dalostalálkozóját a legjobb vegyeskarok férfi-, női és gyermekkarok bevonásával. A vegyeskarok egyebek mellett Kodály: A szép énekszó múzsájához és a Régi fiúkköszöntőt adták elő együttesen, majd karöltve a többi kórussal a Magyarokhoz című kánont. KANIZSA ISTVÁN Dtruommi namo AZ ÚJVIDÉKI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA A SAKULE FALU Ejtőernyővel szálltam le az újvidéki szerb népszínház pécsi előadásának kellős közepébe: elfogulatlanul és előítéletek nélkül figyelem a színpadon történteket. Egy bánáti falu miniatűr házai között két öreg, jámbor parasztember pöfékel. A múltat idézik révedezve. Majd megelevenedik a falu története és mindennapi élete a két világháború között.. . Nem sokat értek a beszédből. Egy-egy szó tapad meg bennem: gatya, kocsi, brátya... Térben és időben távoli világ... Ismeretlen arcok... A színészek idegen nyelven beszélnek . .. Aztán van az előadásnak egy pillanata, amikor a játék egyszercsak átfordul a színére: otthonos tárgyak vesznek körül ismerős embereket látok, elsüllyedt emlékképek támadnak föl bennem. Sakule falu házain ugyanazokat a barokk oromdíszeket fedezem föl, amelyeket a magyar parasztportákon láttam. Mirko Bezár ugyanazzal a mozdulattal teszi a szépet a lánynak, mint a magyar parasztlegény. A bánáti asszonyok éppúgy készülnek a lakodalomra, mint a somogyiak vagy a baranyaiak. A csendőr éppúgy a hatalom és az erőszak megteste sítője, Dimitrije Durkovic színpadán, mint József Attila versében. A népek nagy kondérja a Kárpát-medence ... Kelet-Európa parasztságának közös a sorsa...........Dunának, Oltnak egy a hangja ... Magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad...” — ilyen gondolatok ötlenek föl bennem, amíg a színpadi játékot figyelem. A Sakule falu nem dráma a hagyományos, shakespeare-i értelemben. Nem tagolódik felvonásokra, nincs benne világos drámai szerkesztés, központi hős, következetesen végigvezetett konfliktus. Inkább olyan, mintha valaki Móricz Zsigmond Boldog emberét, vagy Illyés Gyula Puszták népét bontaná jelenetekre és állítaná színpadra, vagy — hogy más hazai, már megvalósult példát említsünk — mintha egy bánáti Háry Jánost látnánk. A rendező Zoran Petrovic szövegét alkalmazta színpadra, s amit látunk: népi életképek sorozata, a bánáti soknemzetiségű parasztság életének mozgalmas, színes, zenés illusztrálása. Lakodalom, templom, kocsma, háború, temetés, vásár... — ezeket a szavakat lehetne a jelenetek fölé írni. Az „életkép” nem minősítés, nem értékelés, hanem jellemzés. S hogy a dramatizáló és rendező Durkovic munkájának színvonalát és stílusát is érzékeltessük, megint csak analógiára kell hivatkoznunk: magyar, szerb és horvát parasztfestők, népi művészek vásznain láttuk ugyanazzal a bájjal, naiv kedvességgel, természetes humorral megelevenedni a falusi életet, amellyel Durkovic színpadán találkozunk. Itt élet és halál, kocsma és temető, cirkuszi mutatvány és lakodalmi játék, nevetés és sírás valami természetes bájjal keveredik egymással; történelem és egyéni sors, háború és boldogság elválaszthatatlanul összefonódik. Durkovic színpada valósághűség és stilizálás nagyszerű egységét teremti meg: nyers színeket rak föl anélkül, hogy naturalista lenne; a színpadi gondolatot játékosan „meghosszabbítja” anélkül, hogy üres absztrakcióba tévedne. Stílusa humor és meghatódottság, gúny és elégikus szomorúság különös vegyülete. Van benne csípős szatíra, naiv báj, harsány nevetés. A stílus egysége a villanásnyi ötletekből, a sziporkázó színpadi gondolatokból, a szellemes színészi megoldásokból áll össze. A játék abból a gondolatból nő ki, hogy a rendező a díszleteket miniatűrre kicsinyítette. Különösen az első részben alkalmazkodik ehhez a kerethez sikeresen az előadás. Kitűnő ötlet a temető halottainak bemutatkozása, az élő és a holt falu összekapcsolása, egymásra montírozása .. Ragyogóan sikerült az első világháború „jelzése”: a zsinórpadlásról, tüllfüggöny mögött belógatott ruhák, a felnőtteket utánzó, masírozó gyerekek a háttérben... A játékházak között valószínűtlenül nagy vasalót lóbál a kezében egy asszony ... A láthatatlan fogaton zötyögve „utaznak” az emberek ... Amikor a szomszéd faluba telefonál a bíró, a zsinórt a színpadon húzzák ki... A színészek játékát mély ember- és valóságismeret hatja át. Ivan Hajtl pompás alakot formált Mirko Bezár figurájából. A kezdetben kicsit füttyő, kicsit ütődött legény nem a színfalak mögött, hanem a néző szeme előtt változik érett férfivá. Érezzük, ez a színész belelát az emberek világába, apró gesztusokból, röpke szemvillanásokból építi föl az alakot. Mórikázva udvarol, szidja a háborút, csendőrrel veszekszik — érdes, kicsit visszafojtott torokhangján mindig hitelesen hangzanak a szavak. Méltó társa az együttes minden tagja, különösen a feleséget alakító Mirja Banjac, magakellető menyasszony, kívánatos menyecske, a háborúból megtért férjét szerelemmel hazaváró asszony. A Sakule falu, mégpedig a Bánátban az újvidéki színház előadásában hiányt pótolt és kívánságot ébresztett, a népi játék színpadképességét bizonyította, a népszínház megvalósításának egyik lehetséges formáját mutatta be. Olyan nyelven beszélt, amely nem kötött határhoz. A színpadi szép olyan élményét adta, amelyben mi is szívesen osztoztunk ... Tüskés Tibor Jelenet az előadásból TOLSZTOJ, DOSZTOJEVSZKIJ, CSEHOV MŰVEI FILMEN KIMERÍTHETETLEN FORRÁSOK Az idei Cannes-i filmfesztiválon versenyen kívül bemutattak egy szovjet filmet, melynek lenyűgöző művészi hatásáról egyre több szó esik szakmai berkekben. Az Andrej Rubljov, Tarkovszkij fiatal rendező alkotása, a kritikusok véleménye szerint, vetekszik Csuhraj és Bondarcsuk legjobb műveivel és hatása a szovjet filmművészet további fejlődésére legalább olyan erős lesz, mint a Ballada a katonáról vagy az Emberi sors című filmeké volt. A film az orosz történelem régi századát, Andrej Rubljov, a nagy ikonfestő korát mutatja be. Nem párhuzamot keres a rendező a mai korral, hanem a történelmi hitel hamisítatlan, teljes ábrázolására törekszik. Rubljoval életre kel a régi kor, a történelem sorsdöntő pillanatai. Az első bemutatókon a Rubljov óriási sikert aratott, minden jel arra mutat, hogy a szakértők után a közönség is felfedezi a film valódi értékeit. A történelmi múltba való visszapillantás egyik jellemző tendenciája a mai szovjet filmművészetnek. A szerzői filmek mellett azonban elsősorban az orosz klasszikusoké a szó. Kiváló rendezők világhírű irodalmi alkotások újbóli vagy úttörő megfilmesítésére vállalkoznak. Alig néhány évvel ezelőtt láthattuk Tolsztoj monumentális regényét, a Háború és békét Bondarcsuk feldolgozásában, az idén pedig a Zahir rendezte Anna Karenina művészi erényeiben gyönyörködhettünk. A szovjet filmújságok híradása szerint új klasszikus alkotások megfilmesítését fejezték be a filmstúdiókban vagy kezdték meg a forgatás munkálatait A szovjet mozikban a tavasz folyamán mutatták be a Dosztojevszkij regényéből készült Karamazov testvéreket. A háromrészes film első két részét az ismert rendező, Pirjev készítette el, a harmadik részt, Pirjev halála miatt két tehetséges tanítványa, M. Uljanov és K. Lavrov fejez te be. Törés mégsem érződik a trilógián, Dosztojevszkij szellemének egységét tökéletesen sikerült végig megőrizni. Alighogy bemutatásra került a Karamazov testvérek, a MOSZFILM stúdióban máris elkezdődött Dosztojevszkij legismertebb művének, a Bűn és bűnhődésnek a forgatása. A film gondolatának felvetése egyben arra is bizonyíték, hogy a mai fiatal nemzedék szintén felfedezte magának az írót, a világirodalom egyik nagyhatású alkotóját. A filmet Lev Kulidzsanov rendezi, aki nemrégen tűnt fel néhány érdekes, új szemléletű filmjével. A film szereplőgárdája is csupa fiatal. Raszkolnyikov alakját Georgij Taraforkin formálja meg, az ifjú színésznemzedék egyik nagyon tehetséges tagja. Az egykori Eizenstein-tanítvány, Vlagyimir Vengerov, Lev Tolsztoj drámájából, az Élő holttestből készített fil met. A film rövidesen a mozik műsorára kerül. Hazai filmújságaink is beszámoltak már a hírről, hogy az orosz származású világhírű filmszínésznő, Marina Vlady a közelmúltban a Szovjetunióban filmezett, s egy érdekes, Csehovról szóló filmben játszott el néhány szerepet. A Témák a kisebb elbeszélésekre a mostanában divatos epizódokból álló filmek mintájára készült, alapanyagát Csehov legismertebb elbeszélései adták. A történeteket az író személye kapcsolja össze. Az idén ünnepelték a Szovjetunióban Iván Turgenyev születésének 150. évfordulóját. Az Apák és Hák alkotójának művészete elszakíthatatlan az orosz tájtól, természettől. A világirodalomban kevés olyan hős akad, akinek oly szükséges léleleme lenne a természet, mint Turgenyev hőseinek. Az évforduló alkalmából két olyan művét is megfilmesítik, melyekben a természethez kötődő emberi vonzalom különös hangsúllyal nyer kifejezést. Mihalkov-Koncsalovszkij, az Első tanító sikeres rendezője készíti el a Nemesi fészek és az Első szerelem színes filmváltozatát. A klasszikusok kimeríthetetlen lehetőségeket tartogatnak a filmrendezők számára, s örök szépséget a film kedvelőinek. A műveikhez való visszatérés mindenkor gazdagította és megújította a filmművészetet. Kovács Sándor