Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-03 / 280. szám
4 09. december 3.Dunanmit naplo------ 3 Kerekasztal-beszélgetés Napirenden: az ápolónők helyzete A beszélgetés részvevői: dr. Schwarz József, a Városi Kórház igazgató-főorvosa, dr. Bodenszky György docens, a Megyei Kórház belgyógyász főorvosa, dr. Barla Szabó Jenő, a Gyermekkórház igazgató-főorvosa, dr. Szabolcsi Miklós, a Pécsi Orvostudományi Egyetem gazdasági igazgatója, Kiss Mihályné, az Ápolónőképző Iskola igazgatója, valamint Csorba Tivadar, az MSZMP Baranya megyei Bizottsága munkatársa és az újságíró. A napirenden egyetlen kérdés szerepel: az ápolónőhelyzet. A kérdésben egyértelműen benne foglaltatik az ápolónőkkel való ellátottság és az ápolónők helyzetének valamennyi összetevője. Megkíséreltük a beszélgetésben elhangzottakat az alábbiakban összefoglalni. A problémák legfontosabbika : kevés az ápolónő. Hogy milyen kevés, álljon itt bevezetőül néhány számadat. A Pécsi Orvostudományi Egyetemen az engedélyezett ápolónői állások száma 371. Betöltött állás kétféle van, 304 szakképzettel betöltött, 55 pedig szakképzetlennel. De a betöltött helyek közül 50 mégis hiányzik, mert enynyien vették igénybe a gyermekgondozási segélyt. De — találomra kiemelve egyetlen napot — 1969. szeptember 30-án például 39-en voltak betegállományban. Ezen a napon tehát 253-an látták el a 371 ápolónőre méretezett munkát az egyetem klinikáin. Ugyanilyen problémákat a többi kórházban, egészségügyi intézetben is találhatunk. Honnan vegyék a munkához eleve szükséges ápolónőket? Magyarországon a helyzet egyre rosszabb, de még nem éri el sok más ország tragikus állapotát , ugyanis nemzetközi méretekben gond az ápolószemélyzet hiánya, sokhelyütt egész kórházi szárnyakat kell bezárni, kórházi ágyakat megszüntetni, éppen emiatt. Hogy ez ne következzék be Pécsett is, számtalan „fortélyhoz” folyamodnak. A Gyermekkórházban a takarítónők között hirdették ki, hogy aki kedvet, hivatást érez a pályához, ápolónő lehet. Nyilvánvaló persze, hogy a tanfolyamot nekik is el kell végezniük. Az itt kieső munkaórák száma, hozzávéve, hogy takarítónőkben sem bővelkednek , alig-alig old meg valamit a nehéz helyzetben. A másik dolog, hogy legalább a meglévő ápolónők ne távozzanak. De a fluktuáció igen nagy. A Megyei Kórházból például 74 főből 26 ment el legutóbb, fele szakképzett volt. Javarészük előnyösebb beosztásba távozott. Ez a példa már továbbvezető, hogy mi is az, ami taszítja a fiatal lányokat, asszonyokat ettől a különben szép, áldozatos hivatástól. A legfontosabb probléma az ápolónők bérezése. Alacsony, akármilyen rendezések történtek is az elmúlt időben. Azzal együtt is, hogy egy újabb rendelet módot ad a belső helyettesítésre, s arra, hogy a fennmaradt béreket a helyettesítőknek adhassák ki. Hiába, ez még mindig nem elég hajtóerő, annál is inkább, mert az így vállalt pluszmunkák annyira fárasztóak, hogy sokan inkább eleve lemondanak a néhányszáz forintos többletről. A bérek relatív alacsonyságához járul az a tény, hogy az ápolónők köztudottan három műszakban dolgoznak. Se vasárnap, se ünnepnap, ahogy mondani szokták. Tekintettel arra, hogy zömmel gyerekes anyák dolgoznak ezen a munkaterületen, külön gond a gyermekek elhelyezése, aváratlan helyettesítések gyakori ténye. Az egészségügyi dolgozóknak ígért munkaidőcsökkentés a tervek szerint nem vonatkozik majd az ápolónőkre. Az ápolónőkre, akik előtt amúgy is alig-alig van perspektíva, az előrelépésre, az évtizedes munka különösebb erkölcsi és anyagi megbecsülésére. Mindez megintcsak több részre bontható. Ami a béreket illeti, olyan kategóriák ezek, amelyeket csak felső szinten lehetne megvizsgálni és esetleg módosítani. Más kérdés azonban az, hogy az adott — Baranyában kb. 1400 forintos átlag — bérszint mellett milyen az életszínvonala a többszáz nővérnek. Ha ugyanis az 1400 forintból —, ami a kezdőknél még alacsonyabb — még egy 4—500 forintos albérletet is kell fizetni, az már bizony nem vonzó perspektíva. Márpedig a Baranyában ápolónőképzőt végzettek nagy része nem itt lakik. Laknia tehát, ha végzett, kell valahol. Így jutottunk el máris a megoldáshoz okvetlenül szükséges nővérotthon problémájához. A jelenlévők egyhangúlag kijelentették, hogy egy nővérszállás — nagyon sok helyen van már az országban ! — egy csapásra sokat lendítene a megoldáson. Ahhoz csak némi helyi segítség kellene, hogy pár lehetőséget máris kihasználjanak. Így a Gyermekkórházban ki lehetne alakítani szállást 12—15 nővér számára, ha a tanács, lakások biztosításával, ehhez segítséget nyújtana. Az egyetem azt tervezi, hogy a fogászati klinikán végrehajtandó átalakításokkal ideiglenesen 12—15 főnek, 3 —4 év múlva pedig kb. 70 főnek elegendő nővérszállást alakít ki. Felmerült azonban a beszélgetés folyamán egy olyan lehetőség, hogy ha valamenynyi érdekelt egészségügyi intézmény egy „kalapba” tenné a pénzét, talán már néhány éven belül meg lehetne oldani egy olyan nővérszállás felépítését, amely az igényeket néhány évre előre kielégítené. Hiszen végeredményben természetes, hogy a pályaválasztás előtt álló fiatalok azt is megnézik: „lássuk, miből élünk”. Milyen anyagi lehetőségeket nyújt a választandó pálya. De ugyanakkor az is természetes, hogy a munka egyszerű megfizetése még nem elég. Nem véletlen, hogy az ápolónőknek szinte mindig ez a megjegyzése, legszomorúbb tapasztalata: társadalmi megbecsülésben mélyen alatta maradnak a többi egészségügyi dolgozónak. Vajon miért? A betegágy mellett éjjelnappal áldozatkészen dolgozó, hivatást érző ápolónő miért kevesebb a társadalom szemében, mint mondjuk egy asszisztensnő? Kevesebbet kell-e tudnia az ápolónőnek? Nem. Kevesebbet, alacsonyabbrendűt kell-e dolgoznia? Azt sem. Úgy tűnik, régi szokások beidegzéséről van inkább szó, olyan mélyen gyökerező régi-régi nézetek maradványairól, amelyek szerint a „piszkos munka” értéktelenebb, megvetendőbb a „fehérköpenyesek” finom ténykedésénél. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a kórházakon, klinikákon belül kell az ápolónők megbecsüléséért többet tenni. Az orvostudományi egyetem klinikáin, a Megyei és Városi Kórházban éppúgy, mint a Gyermekkórházban máris több kezdeményezés e téren. A Megyei Kórházban például a legjobbak munkahelyi dicséretet és oklevelet, a légjobbak igazgatói dicséretet is kaphatnak, sőt, újabban a kiemelkedő munkátvégző nővéreknek szabadságot adnak. Jutalom-Külön téma volt a megbeszélésen az utánpótlás kérdése, amelyre azonban egyszer a későbbiekben térünk vissza, tekintettel a kérdés e témakörön is túlmenő, bonyolult voltára. Végül pedig: a helyzet nehéz és aggasztó, valamit tenni kell. Azokon kívül, ami lehetőségeket már említettünk, amiket a kórházak, klinikák szorgalmazhatnak saját hatáskörükben is, valószínűleg szükség lesz országos intézkedésekre is. Hallatna Erzsébet t Felszabadulási tudományos emlékülés "Vasárnap a Bartók Klubban megnyílt képzőművészeti kiállítás egyben ünnepélyes kezdetét jelentette annak a történt tudományos sorozatnak, amelyet a TIT Baranya megyei szervezete rendezett a pécsi felsőoktatási és tudományos intézetek részvételével. Hétfőn a történelmi szekció ülésén felszólalt Mihail Atanaszov Mihajlov bolgár profeszszor, akit részt vett a magyarországi felszabadító hadműveletekben. A felszólaló tudományos kutatók és a felsőoktatási intézmények tanárai a Pécs és Baranya felszabadulását követő időszak politikai helyzetét és társadalmi küzdelmeit elemezték. Tegnap a gazdaságpolitikai szekció tanácskozásával folytatódott a tudományos ülésszak. Baranya legismertebb gazdasági szakemberei az elmúlt 25 év gazdasági fejlődésével, a mezőgazdaság alakulásával valamint Pécs és Baranya ipari és népességi helyzetének alakulásával foglalkoztak. A tudományos Symposion ma a művelődéspolitikai szekció ülésével folytatódik. A múzeumok ma és holnap Az elmúlt évben közel hat és fél millió látogató fordult meg a különböző múzeumokban, s a legújabb statisztikai adatok szerint ez a szám az eltelt idő alatt tovább növekedett. A múzeumok és az emberek kapcsolatának ez az örvendetes alakulása jól mutatja azokat a változásokat, melyek a múzeum szerepét illetően végbementek. Valamikor a múzeumnak jobbára „őrzőhely” jellege volt, műkincsek, történelmi relikviák őrzése volt az elsődleges szerepe, s ez természetszerűleg vonta maga után a szűkebb körű érdeklődést. Hiányoztak a hatékonyabb eszközök az érdeklődés felkeltésére, a közönség becsalogatására. A kapuk szélesebbre nyitása, az érdekes kiállítások, rendezvények számának növekedése, a népművelési munkába való szerves bekapcsolódás megváltoztatta a korábbi helyzetet és, mint a fent idézett szám is mutatja, a múzeumokat a leghatékonyabb művelődési intézményekké tette. Ezzel a megváltozott helyzettel és szereppel foglalkozik a Baranyai Művelődés idei októberi száma, egyrészt a múzeumok és az iskolák, másrészt a múzeumok és a népművelés problematikáját állítva a vizsgálódás középpontjába. Tanárok, gyakorlati népművelők mondják el tapasztalataikat, véleményüket, szólnak az eredményekről és arról, ami még javításra vagy kiegészítésre szorul. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy művészettörténeti órát a tanár össze ne kapcsoljon egy tárlatlátogatással vagy egy történelem, órát egy múzeumi sétával. Az oktatás ilyen módjának hasznosságáról győznek meg Malik László (A történelemoktatás és a múzeum),Bérez?/ Pálné (A művészeti emlékek szerepe az esztétikai nevelésben), Bán Valér (Tanulmányi séta a múzeumban) írásai. A szerzők megfigyeléseikkel jól egészítik ki mind az iskolai oktatás, mind a múzeumi munka lényeges elméleti és gyakorlati kérdéseit. Szélesebb körben érvényesül a múzeumok szerepe a népművelési munkában, „a múzeum a népművelés hatékony eszköze lett. Sok megoldásra váró probléma adódik ezen a téren, hiszen a kapcsolat még nagyon rövid múltra tekinthet vissza A problémák közül néhány nagyon is elevenbe vágót érintenek az írások. Sarkadiné Hárs Éva a múzeumokban kifejthető vizuális nevelés kérdéseit boncolja, Bükkösdi László a múzeumok és a klubok kapcsolatáról ír, Petres Éva pedig az időszaki kiállítások lehetőségeit és gondjait tárgyalja. A kiadvány bemutatjaa Pécsett és" Bárányában lévő múzeumokat, s ezzel egyben az ötletes propagandát is elősegíti. s." — k. s. — Tanuló felnőttek Minden ötödik fiatal nem végzi el az általános iskolát munkahely szerepe — Megváltozott módszerek Hol tart a sokat emlegetett felnőttoktatás napjainkban — igen nehéz lenne teljes egészében felmérni s megpróbálkozni a válaszadással. Mégis, a kérdés ismerői — dr. Ballér Endre és dr. Bárdi László, a Megyei Tanács művelődésügyi osztályának illetékes előadói — révén megkíséreltük Baranya megye vonatkozásában tetten érni azokat a problémákat és motívumokat, amelyek manapság meghatározzák a „tanuló felnőttek” számát, céljait, igyekezetét és eredményeit Ki tanul felnőtt korában? Egy-két évtizeddel ezelőtt roppant könnyű lett volna felelni erre a kérdésre. Az tanul, mondhatjuk teljes joggal, aki — főleg osztályokok miatt — a régi oktatásügyből kirekesztődött. Majd az tanult, akinek hátrányos helyzete még a felszabadulás utáni esztendőkben is beleszólt élete alakulásába, akinek tehát előbb a maga lábára kellett állnia, s csak azután végezhette el azokat az iskolákat, amelyeket egyéni ambíciói miatt igényelt. De ki tanul felnőtt korában ma, 1969-ben? Nyilvánvalóan az, aki valamilyen okból nem végezte el az általános, majd a középiskolát. Például ugyancsak azért, mert — a mai közhasznú, jólismert szóval — hátrányos helyzetű diákként járt iskolába. Igen, de az általános iskolát azért mindenki elvégzi tizennégy éves koráig, aki nagyon akarja, eddig amúgy is teljes a tankötelezettség, eddig legfeljebb a bizonyítványt befolyásolja a tanuló otthoni helyzete, magát az iskolába járást alig, vagy egyáltalán nem. Aki tehát nem végzi el az általánost, az — csaknem általános érvénnyel mondhatjuk ezt ki — nem túlságosan szeret tanulni, vagy nem túlságosan képes rá. S aki nem végezte el a normális idő alatt az általános iskolát, vajon természetes-e, hogy később, munka mellett, számtalan nehézséggel súlyosbítva, önszántából és jól elvégzi? Számtalan egyéb vonatkozással térben áll a helyzet a középiskolákkal is. Baranyában — ahol az országosnál rosszabb a helyzet — minden harmadik tanuló nem végzi el időben az általános iskolát, és minden ötödik egyáltalán nem végzi el. Kicsi az érdeklődés Baranyában 1964—65-ben még 3096 felnőtt korban tanuló ember volt, az elmúlt tanévben már csak 488. Holott, mint fentebb mondtuk, a tanulmányaikat el nem végzők száma továbbra is aggasztóan magas. Az iskolareform egyik fő célja volt már évekkel ezelőtt az általános iskola valóban általánossá tétele, erre következne a kultúrforradalom igazi nagy célja: legyen általános a középfokú képzettség is. Nyilvánvaló, hogy erre addig nem lehet gondolni, amíg az előbbi problémákat fel nem számolták. Az általános iskola felnőttkorban való elvégzése tehát már csak foltozgatása a szakadt ruhának: a kérdés megoldását a tanköteles korban kell kezdeni. Ez pedig összefügg a hátrányos helyzetű tanulók az eddiginél sokkal nagyobb fokúsegítésének immár társadalmilag ismert és szorgalmazott feladatával. Mégis, ha már ilyen helyzet alakult ki, mit lehet tenni? Mint egyikinformátorunk mondotta, „az egyéni motívumok ideje lejárt, most a társadalmi motívumoknak kellene következniük”. — Ez egészen természetes, hisz akiben kisebb az akarat és a képesség iskoláskorban, nem biztos, hogy nagyobb lesz benne felnőtt korában. Mi késztesse mégis az ilyen — jobbára még fiatal — dolgozókat a tanulásra? Elsősorban a munkahely. Ha a munkahelyek jobban igényelnék az iskolai végzettséget, máris lenne egy hajtóerő, amely a tanulás felé hajtaná az embereket. Mi jellemzi tehát a dolgozók iskoláit? Az óriási — néha a tanulók felét kitevő — lemorzsolódás, a bukások igen magas száma (átlagban a negyedrész bukik) és a rossz tanulmányi eredmények. S persze az az eddigiekből következő tény is, hogy a felnőttek iskoláinak átlag életkora egyre csökken. Új módszerek, új formák A dolgozók általános iskolájában ma már valóban tudományosan megalapozott, a felnőttekhez mért, sajátos módszerekkel dolgoznak. E téren tehát a megoldás csak a jobb propaganda, az intézmények, üzemek, más munkahelyek megfelelő igénye lehet, túl azokon a feladatokon, amelyeket a még iskolaköteles korban kellene megvalósítani. A középiskolákkal némiképp más a helyzet. Az eléggé jó eredményű (lásd: a munkahely szerepe!) technikumok mellett a dolgozók gimnáziumai nem vonzottak elég továbbtanulót Az új forma itt a dolgozók szakközépiskolája lesz, amelyhez igen sok reményt fűznek. — Módszertani és tartalmi vonatkozásokban még sokat kell fejlődnie ennek a formának, de ebben az időszakban mégis ez lehet a megoldás útja. H. E. Balázs Balázs erdősmároki tanító, aki régebben foglalkozik fafaragással, a Leninicentenárium tiszteletére a munkásmozgalom nagy vezérének szoborportréját készíti. Képünkön a Lenin-portré (fafaragás). A KOHÁSZATI ALAPANYAGELLÁTÓ VÁLLALAT PÉCSI ÜZEME felvételre keres GYORS- ÉS GÉPIRONÁT, TELEPŐRÖKET, ELEKTROMOS HIDD ÁRU VEZETŐT, TMK-LAKATOST, AUTO-MOTORSZERELŐT, KŐMŰVEST, VALAMINT RAKODOMUNKÁSOKAT. Csökkentett munkaidő. Minden második szombat szabad. Fizetés a kollektív szerződés szerint. Jelentkezés PÉCS, LÉGSZESZGYÁR u. 30.