Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1892-10-09 / 41. szám

655 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 656 közreműködését pedig, hogy hetenkint kétszer az egész heti tananyagot átismételje, a netalán észlelhető hiányokat utólag pótolja s a kellőleg meg nem értett helyeket példák illustrálásával megérthetővé tegye, csak fél rendszabálynak, saját tapasztalataim alapján pedig czélszerűtlen­­nek tartom. Itt csak két alternatíva között vá­laszthatunk: vagy meg kell hagyni a tanítók kezeiben a vallástanítást, vagy ki kell venni on­nan. Én a vallástanítást csak akkor látom jó kézben, ha az a lelkész kezébe van letéve. És pedig nemcsak ideális tekintetben tartanám szép­nek, hogy a lelkész a kereszteléstől kezdve, a keresztyéni bölcseség alsóbb és felsőbb fokoza­tain (iskola, templom) keresztül egész a sírig maga legeltetné a rábízott nyájat az evangéli­­umi igazságok szép kies folyóvizein, hanem gya­korlati szempontból is sokat várhatnánk attól, ha a lelkész — legalább a hitre tartozó dolgok­ban — maga nevelné magának a gyülekezetét. Mert a mai vallástanítás — kivéve talán azon helyeket, hol lelkész jellegű katecheták vezetik — csak kényszertanítás, megtanul s az életbe ma­gával hoz a gyermek annyit, a­mennyi rá ra­gadt, lesz belőle proletár az egyházi élet mezején. Hogy a cath. egyházban a vallástanítás mi­ként eszközöltetik általában, nem tudom; de azt tudom, mert tapasztaltam, hogy az ott nevelt egyén erős catholicus jelleget visz magával az életbe. S mi elmondhatjuk-e ezt iskoláinkról, nö­vendékeinkről? Vagyon csupán egyéni okokra vezethető-e vissza az, hogy világi egyéneink kö­zül sokan — mondhatni — mit sem adnak arra, hogy gyermekeik szigorú kálvinista szellemben neveltessenek, sőt maguk is könnyen megadják magukat a reversalist sürgető plébánosnak ? Va­lyon pusztán a véletlen műve-e, s nem inkább a féke­vesztett lelkiismereti szabadság s tettetett álli­­beralismus munkája-e az, hogy világi műveit egyéneink között is találkoznak többen, kik pár évi parlamenti szereplés dicsőségéért az ultra­­montanismus kezeit szorongatják s Ígéretet tesz­nek az ellenfél czéljainak előmozdítására a tu­lajdon egyházuk érdekeinek megrövidítése árán ? Megszetlenült a só, elfogyott vagy legalább ere­jét veszítette a kovász, nincs a mi erjedésbe hozná, megposhasztaná a tésztát! És mi e bajt eddig úgy véltük orvosolhatni, hogy a mai közö­nyös, materiális, vallástalan kort le­menydörög­tük szószékeinkről. Ha az egyesületi élet tagadhatatlan előnyei­nek kihasználásáról akarunk szólni, nagyon ha­mar elmondhatjuk, a­mit tudunk. A catholicus egyház számos felekezeti jellegű egyesületé­vel szemben — tudtommal — mi csak egy­két nőegyletet s egy ifjúsági egyesületet — Budapesten — tudunk felmutatni. Ettől el­tekintve, az egyesületi élet a mi egyhá­zunkra nézve egy oly tabula rasa, melyre csak ezután fog írni — ha ugyan ir va­lamit — az anyaszentegyház igaz érdekeit jól felfogni s azokért lelkesülni tudó hitbuzgóság. Még a szorosan reánk tartozó s bennünket leg­közelebbről érdeklő egyházmegyei lelkészi érte­kezlet is, sok helyen, hosszas vajúdás után sem tud megszületni. Még az országos lelkész értekezlet is, mely iránt oly sok jó indulat nyilvánult úgy a zöld, mint a fehér asztaloknál, ólom lábakon halad előre! Pedig az egyesületi szellemben tagadhatla­­nul nagy erő rejlik. Tudjuk az egy ipáztörténe­­lemből, hogy a különböző iparos czéhek mily fontos szerepet játszottak a múltban. Ez egye­sületi szellem czéltudatos kihasználása, vagy figyelmen kívül hagyása tehát nem lehet közö­nyös dolog egy egyházra nézve sem. Régóta tudja ezt a cath. egyház s ezért az egyesületi életnek majd minden rétegét úgy össze­szőtte finom pókhálószálaival, hogy néha a mi híveink is — akaratuk ellen — bele­akadnak. Budapes­ten számos református ifjú tagja a cath. legény­­egyletnek, nem azért, mintha annak czéljait he­lyeselné, hanem azért mert ő is legényegyleti tag akar lenni, református legényegylet pedig nincs. Igaz, hogy ez következetlenség, sőt baj, de ennél nagy­obb következetlenséget is látunk. Ma már az egyesületi élet s a cath. befolyás annyira azonosíttattak a köztudatban, hogy so­kan nem is tudnának például egy egyleti zász­lószentelést elképzelni szentelt víz és plébános nélkül. S nem következetlenség, sőt nem baj-e az is, hogy városi helyeken az iparos egyletek­nek még református tagjai közül is többen kivo­nulnak az arnapi ünnepélyes körmenetre, mely ünnep pedig — mint tudjuk — az eretnekség megalázásának emlék- és diadal­ünnepe. Ha tehát nem akarjuk azt, hogy híveink az egyesületi élet tetszetős jelszavai alatt ezután is tőlünk idegen, sőt velünk ellenséges érdekkö­zösségbe vonassanak: az egyesületi életnek eddig

Next