Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-10-09 / 41. szám
655 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 656 közreműködését pedig, hogy hetenkint kétszer az egész heti tananyagot átismételje, a netalán észlelhető hiányokat utólag pótolja s a kellőleg meg nem értett helyeket példák illustrálásával megérthetővé tegye, csak fél rendszabálynak, saját tapasztalataim alapján pedig czélszerűtlennek tartom. Itt csak két alternatíva között választhatunk: vagy meg kell hagyni a tanítók kezeiben a vallástanítást, vagy ki kell venni onnan. Én a vallástanítást csak akkor látom jó kézben, ha az a lelkész kezébe van letéve. És pedig nemcsak ideális tekintetben tartanám szépnek, hogy a lelkész a kereszteléstől kezdve, a keresztyéni bölcseség alsóbb és felsőbb fokozatain (iskola, templom) keresztül egész a sírig maga legeltetné a rábízott nyájat az evangéliumi igazságok szép kies folyóvizein, hanem gyakorlati szempontból is sokat várhatnánk attól, ha a lelkész — legalább a hitre tartozó dolgokban — maga nevelné magának a gyülekezetét. Mert a mai vallástanítás — kivéve talán azon helyeket, hol lelkész jellegű katecheták vezetik — csak kényszertanítás, megtanul s az életbe magával hoz a gyermek annyit, amennyi rá ragadt, lesz belőle proletár az egyházi élet mezején. Hogy a cath. egyházban a vallástanítás miként eszközöltetik általában, nem tudom; de azt tudom, mert tapasztaltam, hogy az ott nevelt egyén erős catholicus jelleget visz magával az életbe. S mi elmondhatjuk-e ezt iskoláinkról, növendékeinkről? Vagyon csupán egyéni okokra vezethető-e vissza az, hogy világi egyéneink közül sokan — mondhatni — mit sem adnak arra, hogy gyermekeik szigorú kálvinista szellemben neveltessenek, sőt maguk is könnyen megadják magukat a reversalist sürgető plébánosnak ? Valyon pusztán a véletlen műve-e, s nem inkább a fékevesztett lelkiismereti szabadság s tettetett álliberalismus munkája-e az, hogy világi műveit egyéneink között is találkoznak többen, kik pár évi parlamenti szereplés dicsőségéért az ultramontanismus kezeit szorongatják s Ígéretet tesznek az ellenfél czéljainak előmozdítására a tulajdon egyházuk érdekeinek megrövidítése árán ? Megszetlenült a só, elfogyott vagy legalább erejét veszítette a kovász, nincs a mi erjedésbe hozná, megposhasztaná a tésztát! És mi e bajt eddig úgy véltük orvosolhatni, hogy a mai közönyös, materiális, vallástalan kort lemenydörögtük szószékeinkről. Ha az egyesületi élet tagadhatatlan előnyeinek kihasználásáról akarunk szólni, nagyon hamar elmondhatjuk, amit tudunk. A catholicus egyház számos felekezeti jellegű egyesületével szemben — tudtommal — mi csak egykét nőegyletet s egy ifjúsági egyesületet — Budapesten — tudunk felmutatni. Ettől eltekintve, az egyesületi élet a mi egyházunkra nézve egy oly tabula rasa, melyre csak ezután fog írni — ha ugyan ir valamit — az anyaszentegyház igaz érdekeit jól felfogni s azokért lelkesülni tudó hitbuzgóság. Még a szorosan reánk tartozó s bennünket legközelebbről érdeklő egyházmegyei lelkészi értekezlet is, sok helyen, hosszas vajúdás után sem tud megszületni. Még az országos lelkész értekezlet is, mely iránt oly sok jó indulat nyilvánult úgy a zöld, mint a fehér asztaloknál, ólom lábakon halad előre! Pedig az egyesületi szellemben tagadhatlanul nagy erő rejlik. Tudjuk az egy ipáztörténelemből, hogy a különböző iparos czéhek mily fontos szerepet játszottak a múltban. Ez egyesületi szellem czéltudatos kihasználása, vagy figyelmen kívül hagyása tehát nem lehet közönyös dolog egy egyházra nézve sem. Régóta tudja ezt a cath. egyház s ezért az egyesületi életnek majd minden rétegét úgy összeszőtte finom pókhálószálaival, hogy néha a mi híveink is — akaratuk ellen — beleakadnak. Budapesten számos református ifjú tagja a cath. legényegyletnek, nem azért, mintha annak czéljait helyeselné, hanem azért mert ő is legényegyleti tag akar lenni, református legényegylet pedig nincs. Igaz, hogy ez következetlenség, sőt baj, de ennél nagyobb következetlenséget is látunk. Ma már az egyesületi élet s a cath. befolyás annyira azonosíttattak a köztudatban, hogy sokan nem is tudnának például egy egyleti zászlószentelést elképzelni szentelt víz és plébános nélkül. S nem következetlenség, sőt nem baj-e az is, hogy városi helyeken az iparos egyleteknek még református tagjai közül is többen kivonulnak az arnapi ünnepélyes körmenetre, mely ünnep pedig — mint tudjuk — az eretnekség megalázásának emlék- és diadalünnepe. Ha tehát nem akarjuk azt, hogy híveink az egyesületi élet tetszetős jelszavai alatt ezután is tőlünk idegen, sőt velünk ellenséges érdekközösségbe vonassanak: az egyesületi életnek eddig