Dunántúli Protestáns Lap, 1912 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-07 / 1. szám
Huszonharmadik évfolyam, 1. szám, Pápa, 1912 január 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős szerkesztő címére küldendők. —— Megjelenik minden vasárnap. Az új évben. Az idő nagy határjelzőjénél: év végén, év elején, önkéntelenül is visszatekintünk a múltra és legalább reményeinkben, vágyainkban előre is — a jövőre. Az elmúlt év nem hozott semmi különöset, se hazánk, se egyházunk életében. Igen keveset, vagy semmit se váltott be reményeinkből. Nincs igazi békesség se a politikai, se a társadalmi életben. Valamelyest tisztultak ugyan a felfogások itt és ott, de megállapodásokról, megegyezésekről, nyugodt, jóreményű munkásságról alig lehet szó. Mi a politikával nem foglalkozunk. De épen az, hogy a politika terét átengedjük a hivatásos politikusoknak, akiknek az az éltető elemük, kötelességük, munkájuk, szinte kötelez bennünket arra, hogy egyházi és társadalmi téren annál inkább érezzük hivatásunkat, karoljuk fel és teljesítsük kötelességeinket. Az újabb időben gyönyörűséges nyilatkozatokat, cikkeket, buzdításokat, felhívásokat hallhattunk és olvashattunk mindnyájunknak, de kivált a lelkészeknek, tanítóknak hivatásáról. Lehetetlen, hogy valamennyien túlon túl ki ne lennénk oktatva. Tanításban, tudásban nem lehet hiány. És mégis hiányok, mulasztások kiáltanak utánnunk itt és ott. Másban van tehát a baj : az életmódban, a példaadásban, a cselekvésben. Szépen beszélni meggyőződés nélkül is lehet; sokaknak éppen könnyű. Ebbe igen könnyen belegyakorolják magukat az emberek. Szépen élni, elvek szerint élni, cselekedni — ez már nehéz, mert önmegtagadással jár. Pedig ez a fő : szépen élni . . . Mennyiszer elmondják, mindenki mondja : vita clerici evangélium populi! Nincs senki, aki ezt a régi igazságot szóval, nyíltan meg merné támadni. De cselekedettel, alattomban — legalább úgy hiszik, hogy titokban — hányan megtiporják. De hányan elítélik, kivégezik azt az igazságot olyanok is, akik maguk egészen jóhírűek , elítélik, kivégezik azzal, hogy a közmeggyőződésben élő, elterjedt rossz hirt, hitványságot semmibe se veszik. Egészen egyformán kezelik a jóhírű és rosszhírű embereket. Hogy mekkora kára van ebből az erkölcsiségnek, közelebbről a lelkészi és a tanítói tekintélynek, tanítások hitelének , ki tudná azt megmondani ?! A mi tisztünk nemcsak tanítás, de nevelés is , sőt kiváltképpen nevelés. A nevelésben pedig legfőbb a példaadás. Tehát ha azt akarjuk, hogy tanításunk célt érjen , ne zavarjuk meg tanítványainkat, hallgatóinkat azzal, hogy mást lássanak tőlünk, mint amit hallanak, így majd tisztulnak, sőt megtisztulnak a felfogások az életről, annak igazi becséről, a munkáról és annak várható jutalmáról, a tisztességről és annak vonzó, fölemelő erejéről, a vágyakról és azok kielégítésének módjáról. Úgy látjuk hát, hogy nekünk, lelkészeknek, tanítóknak mindenek előtt a próféták és apostolok lelkére, lelki erejére van szükségünk. Ezért kell mindenek előtt fohászkodnunk : Uram növeljed a mi hitünket ! Ha nagyobb lesz bennünk a lélek, a lelki erő , akkor nagyobb haszonnal is töltjük be hivatalunkat, akkor mindenesetre illendőbben fogja méltányolni szolgálatunkat a nyáj. Én ugyan teljes tudatában vagyok annak, hogy milyen jelentős szerepet visz egy-egy falusi gyülekezetben a lelkész és a tanító, hogy való-