Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-06 / 1. szám

1918 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 3. oldal. doztak, megsemmisíteni akarták szentségtelen kezek, mikor szilaj önérzettel szálltak síkra a szabadságért szabad országnak felszabadult fiai, mikor a hazaszeret forró mámora édessé tette a keserű halált, akkor a vihar orgonájaként zúgott végig e földön Petőfi éneke. Zúgott és elzúgott, a nemzet szárnyaló lelkesedésének babéros énekese Petőfi. S mikor egy rettenetes katasztrófa megsemmisí­teni látszott mindazt, amiért valaha élni és küzdeni volt érdemes, mikor a nemzet a szörnyű csapás iszo­nyában megdermeded, mikor a szó, a könny, a nyögés sem volt szabad, mikor vonagló tagok néma jeleivel értették meg egymást az emberek, akkor a némaság jelbeszédével megszólalt a nemzet lelke Tompában. A nemzet törhetlen hitének dalnoka ő, vigasztalója, báto­­rítója a gyász, a szomorúság két sivár évtizedén ke­resztül. Jelenünk és múltunk egyező tanúsága teszi in­gyen méltóvá, hogy kegyelettel áldozzunk születése századik évfordulóján Tompa Mihály halhatatlan emlé­kének. Az idő szelleme int bennünket arra, hogy mél­tatásunk különleges tárgyává Tompa költői pályájának éppen nemzeti hivatását tegyük. Életrajzának néhány vonása elegendő lessz költői pályája nemzeti jellegének a megalapozásához. Szegény volt, sárospataki diák lett, kálvinista papként élt és halt. Szegénység a magyar költők szinte hagyományos privilégiuma. Még jó, ha a szegénység csak a létfenn­tartás első küzdelmeiben kiséri őket és csupán az érvé­nyesülés első idejében fogyasztja hasztalanul nagyobb célra rendelt testi és lelki erejüket. Még jó, ha nem a nyomor szenvedései viszik őket korai sírba, mielőtt tehetségük teljessége kibontakozott volna. Tompának, a csizmadia fiának, a földműves unokájának nem szólva az Igriciben töltött évekről, mikor a zsenge gyermek­kor ártatlan örömei közben nem is tudta talán, hogy mi az : szegénység, mi az: gazdagság, egész életén át elválhatlan kísérője­ volt a megélhetésért való gond. A pataki kollégium, a talentumosabb diákoknak kijáró rendes segítségekkel, számára is biztosította ugyan az ismeretszerzés szűkös anyagi feltételeit, de azért sze­gény volt ő ifjú korában s ez maradt utolsó napjaiig, miket gyötrő aggodalmak között tett mind nehezebben elviselhetőkké az az aggodalom, hogy nem kell-e éle­tének szerető osztályos társát nyomorban visszahagynia ? Ám a szegénység, a magyar földműves-sarjak ínsége oly tulajdonságokat nevelt keblében, melyek a költőnek ösztönt, tápot, anyagot, ihletet adtak. A ma­gyar történelem egyik gyönyörű jelensége, hogy a föld­műves-jobbágy , kinek nem volt semmi tulajdon java, még az a darab rög sem, melyből síri ágyát megve­tették, erősebben, szenvedélyesebben ragaszkodott e földhöz, mely mégis csak ápolta, eltartotta, mint az a nagy úr, aki sok ezer holdnyi birtokának jövedelmét idegenben tékozolta el. Tompa is mondhatlan szere­tettel csüggött e földön, melynek rengeteg területéből egy talpalatnyi sem volt az övé. Azaz mégis : ha a „szent természet, dajkálkodó anyja“ kebelére siethetett, akkor úgy érezte, hogy ott minden, minden az övé, aki a puszták végtelenjén, az erdők mélyében, a lan­­kás réteken, a nádas rejtekében meg tudta találni azt, ami annyi másnak titok maradt: a szépet, a köl­tőit. Lénye felolvad a természet csodálatában, minden fa, minden virág beszélni tud vele, a természeti jelen­ségek változatos sora érzések egész skáláját zendíti meg lelkében. Tompa szegény volt. S mert érezte a szegény­ség minden keserűségét, kisarjadt s tündöklően felvi­rult szivében a legnemesebb emberi érzelem, a rész­vét. Költészetének főkép epikus jellegű része erősen oktató célzatú. Az ő szemében első helyen az volt szép, ami egyszersmind jó is. Nem tudományos meg­győződése — mert esztétikai elméletekkel­ egyáltalán nem foglalkozott — hanem életének egész alakulása a jóért levő szép eszméjének követőjévé tette. S e cél szolgálatában újból és újból foglalkoztatja a gazdag és szegény ellentétének kérdése. Az izgalom dicsérete, a gőg kárhoztatása számtalan változatban elevenül meg költői témái között. Pataki diákoskodásnál alig juthat megfelelőbb útravaló nemzeti küldetés útjára induló fiatal poétának. Rakoncátlan, nehezen fegyelmezhető népség volt a 30-as éveknek ez a pataki ifjú múzsa­serege. De dalolni­ szeretett, élénk volt a néppel való érintkezése és saját sugallatos ösztönéből már akkor gyűjtögette a magyar népdalok gyöngyvirágait. És ha nagy professzorokban nem is volt akkor gazdag a pataki iskola s különös­képen egyről sem tudunk, akinek működése Tompára akár tanulmányai irányításában, akár költői pályája kialakulásánál mélyebb hatást gyakorolt volna, élt és hevített az ősi iskolában a nagy szabadságharcok haza­fias hagyománya. Hogy ez a hagyomány mily mélyre eresztette gyökérszálait Tompa lelkébe, ennek jellem­zésére csak Széchi Máriájára utalok, melynek anyaga azért nem tudott az ő kezében műbecsü alkotássá válni, mert a Rákóczi iskolájának növendéke szemé­ben a szerelem semmi igézete sem tudta megbocsát­­hatóvá tenni azt az árulást, amit elbeszélésének hőse a Rákócziban megszemélyesített nemzeti üggyel szem­ben elkövet. A kollégium növendékei abban az időben egy­idejűleg készültek a jogi és papi pályára. Tompa előtt, miután preceptoroskodással, nevelősködéssel félbesza­kítva végre mégis elvégezte tanulmányait, nyitva állott mind a két pálya. Ha csupán már diák korában szőtt írói becsvágyának megvalósítása lebegett volna szeme előtt, minek elérésére méltán buzdíthatták első költői sikerei s olyan egyéniségekkel való barátsága, mint Kazinczy Gábor, Szemere Miklós és Petőfi Sándor, akkor kenyérkeresetül feltétlenül a jogászságot vette volna, mint amely megadta volna a lehetőséget arra, hogy állandóan az irodalom középpontjában élhessen és működhessék. És Tompa pap lett, egyszerű falusi lelkipásztor, kisded gyülekezeteknek hiűséges gondo­zója, lelki javaknak becsületes sáfárja. Elhatározásának indító okai közül semmiesetre sem szabad kikapcsol­nunk testi szervezetét, akkori egészségi állapotát, mi­kor az első papi meghívásnak eleget tett. Hatalmas testalkatában kora gyermekségétől kezdve őrlő szú lakott, alig volt életének egy-egy kisebb időszaka, amikor betegség ne gyötörte váltig. Hogy ilyen szer­vezetnek nem való a zajos nagyvárosi élet, a­zt helye­sen ítélte meg. Ha nem élhette volna, „csendes bol­dogságban, megháborítlanul“ falusi óráit,, ki tudja: nem roppant volna-e hamarabb össze a gyönge szer­vezet s láthattuk-e volna költői pályája elért zenitjén ? De az a rövid idő is, amit Pesten töltött, meggyőzte róla, hogy egyéniségének inkább megfelel a vidék meghittebb melege, mint a nagyváros ridegsége, amit az ott ismeretlen a beletörődő megszokásig fájóan érez. De a papi pályával szinte eljegyezte sorsa is, amelyből született. A nép fia a nép lelki vezetőjéül kívánkozott. A jóért, mely számára a szépet is jelen­tette, itt ugyanígy dolgozhatik, mint a költészet terén. A két hivatást magasabb eszményi egységben egye­sítheti, buzdíthat, nevelhet, vigasztalhat, lelkesíthet.

Next