Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)

1920-08-01 / 4. szám

Harmincegyedik évfolyam, 4. szám, Pápa, 1920 augusztus 1. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. EZ MEGJELENIK IDŐKÖZÖNKÉNT, A FELMERÜLŐ SZÜKSÉGHEZ KÉPEST. S­­zerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. Ez A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. g Protestáns világgyűlések. Ha a csalódás kegyetlen démona nem adott volna már ezer arculcsapást, ha pokoli szenvedések égető tüze nem szívott volna ki minden reménység cseppet megaszalt szívünkből, ha ifjabbak volnánk azzal a sok szenvedéssel, melyekben évszázadok terhét hordoztuk pár esztendő alatt, akkor ujjongó öröm tört volna elő keblünkből annak hallatára, hogy a presbiteri világ­szövetség augusztus 5-én Lausanne-ban tartandó konferenciájával kapcsolatban elhatározta, hogy külön bizottságot küld a régi Magyarország területére a református egyház helyzetének tanulmányozása végett, hogy e bizottság elfogulatlan információja alapján tehessen valamit érdekünkben. S mikor ez a bizottság a napokban tényleg megérkezett Budapestre, feltörő reménységünk elhűtött volna minden nyomasztó érzést, ha még tudnánk, milyen a reménység diadalmas érzése. Kifosztva, megtörve, kétségbeesve így csak úgy fogadtuk őket,­­ mint a halálra ítélt a gyóntató lelkészt, akiről tudja, hogy jóindulattal van hozzá és mindent ígér .— a halálon túl, de a halálos ítéletet nem változtathatja meg. Jöttek s mi panaszkodtunk. Jöttek és szemtől szembe látták azt az égre kiáltó igazságtalanságot, melyet erőszak és álnokság elkövet­tek rajtunk. Szólottak és mi láttuk szivüket. Meleg szivük felmelegítette a mienket. Újra tudtunk örülni és reménykedni. Ők azt mondották: meggyőztek min­ket s mi az önöké vagyunk. S mi ezt feleljük rá: önök is meggyőztek minket s mi hisszük, hogy élni fognak, mert kell élnünk. Mi az, ami felemelő ez egyszerű látogatásban ? Az, hogy a protestantizmusban is rejlenek nemzetközi erők, mely nemzeteket életre emel. Gondoljunk csak arra, hogy mi történik ma Svájcban. A presbiteri világ­­szövetség, a hit és egyházfegyelem világkonferenciái, az egyházak világszövetségének konferenciája, melyen csak a római egyház nem lesz képviselve, a protestáns egyházaknak a népek barátságát előmozdító szövetsége, a két. ifjsági egyesületek nemzetközi bizottsága mind, mind olyan hatalmat képviselnek, melyek embereket, államokat, társadalmakat irányíthatnak és ezen a réven befolyást gyakorolhatnak a világkoncertre. S ez a be­folyás más lesz, mint az erőszakos elnyomásé és a hazátlan kommunizmusé. Ez a befolyás felemelkedése annak a léleknek, mely évek óta bilincsekbe verve sorvad és fájdalmasan nyög. Ennek a felszabadult léleknek, a szeretet és hit lelkének gyenge lehelletét jelenti az angol-amerikai bizottság látogatása. Kettős tanulság vonható le ebből. Az egyik már nem is tanulság. Ez az, hogy református egyházunk­nak nincs oka kétségbeesni a kereszten. Még azok a részek is reménykedve emelhetik fel fejüket, melyeket a gaz ármány levágott testünkről. Az a lelki együtt­érzés és anyagi segítség, melyet a szeretet nekünk és nekik is juttatott, garancia arra, hogy a lélek működik alkalmas és alkalmatlan időkben és akkor nyilvánul meg a legerősebben, mikor a szükség égre kiált. Jól esett nekünk ez a bizonyságtétel, mert már fogyott a hitünk, jól esett, mert látjuk, hogy nemcsak mi, de mások is küzdenek azért, hogy mi éljünk. A második tanulság az, hogy ébredezőben van a világ lelke, mert ébredezőben van lelkiismerete. Valahogy úgy tűnik fel előttünk, hogy mikor a világ­­történet őrjöngő kohójában összeégettek minket s ott állott a tűz előtt csonka testünk kéz nélkül, láb nélkül, összeroncsolva, a szakácsok összenéztek s tekintetük felébresztette a lelkiismeretet azokban, akiknek még lehet lelkiismeretük. Ezek megértették e kérést: lássá­tok, mi rosszat cselekedtünk, de már nem tehetünk róla, menjetek és tegyetek valamit ezzel a ronccsal. S akkor ezek az emberek megemlékeztek bizonyos hangokról, segítségkiáltásokról, memorandumokról, s azt mondták, most már mennünk kell, mert még mindig ég a tűz, mindig okádja lángjait a történelem kohója, még nincs vége az iszonyatnak, még nem fejeződött be a „világelrendezés“, hátha a mi lelki­ismeretünk kijavíthatja azt, amit lelkiismeretlen embe­rek megrontottak. És jöttek, hogy lássanak, mert látás­ból születik meg a tett. Nagy dolgok ezek. Valamikor az volt a jelszó, hogy a győztes erőszak pengéje dönt népek élete felett. Azután a kétségbeesés világfelforgató eszméktől telített kuruzslókat teremtett, akik azt hirdették, hogy majd a népek maguk döntenek sorsuk felől, csak be kell adni nekik a receptet, vagy meg kell kenni őket varázs­kenőcsökkel. És ez a két irány világtörténetet csinál. Mindkét irány ott forr, ott kavarog a világ­­történet kohójában. Még mindig működésben vannak, sőt összekeveredve még rettentőbb pusztítással tombol­

Next