Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-01-07 / 1. szám
Harmincnegyedik évfolyam, 1. szám, Pápa, 1923 január 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Balatonkenese), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. I.i Megjelenik minden vasárnap. [1] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. [1] Az évszázados Petőfi Szilveszter éjjelén, mikor az óra mutatója áthajtott az új esztendőbe, volt száz esztendeje annak, hogy Petőfi Sándor megszületett. Ha életrajzát írnák, zavarba jutnánk a hely megnevezésével, ahol meglátta a napvilágot, mert mint a mithikus őskor agg dalnokáért, Homéroszért hét város, úgy érezte is alföldi helyek egész serege versenyez. S a mithikus hősökre nemcsak ebben emlékeztet. Mint Mózest, Romulust és Álmost, őt sem látta senki a földről távozni, villámlás, dörgés közepette, vérpárák felhőin szárnyalt fel az égbe. De mi nem életrajzot írunk. Helyünk sem lenne rá, szükségét sem érezzük annak. Úgy véljük, hogy aki magát magyarnak vallja és büszke arra, hogy magyar lehet, éppen mivel büszkébb is lehet magyarságára, mikor a magyarság kebeléből egy Petőfi sarjadt, az mindenki önmaga iránti kötelességének fogja ismerni ebben a ránk következő esztendőben alaposan megismerkedni nemcsak Petőfi verseivel, de Petőfi életével is. Amekkora élvezet az ő költészetének szépségeiben elmerülni, annyi okulást nyújt, erkölcsileg annyira felemelő az ő élete pályája. A törhetlen akaraterőnek, a tehetségben való csüggedhetlen hitnek, az ifjúi s a férfias erényeknek, az önzetlenségnek, a minden áldozatra kész hazaszeretetnek oly példáját nyújtja az ő élete, melynek nagy tanulságai százezreket és milliókat irányíthatnak jövendő tetteikben, hivatásuk bármely körében, a szellemi, az anyagi munka bármely terén. Kinek költője Petőfi? Ez talán a legfontosabb, a legizgatóbb kérdés, mely elénk tolul, mely feleletre vár e mai napokban, mikor áhitatos lélekkel ünnepeljük a magyarság nagy énekesét, minden idők egyik legnagyobb költői lángelméjét. Petőfi mindenkié. Világirodalmi és nemzeti jelentősége egyaránt ebben csúcsosodik ki. Petőfi mindenkié. Mindenkié, mert mindenkihez szól, mindenkié, mert mindenki megérti őt, mindenkié, mert mindenkinek egyaránt dalol. Szegény és gazdag, úr és munkás, főnemes és polgár, földmíves és iparos, kicsiny és nagy, férfi és nő, hajnalmosolygású leány, őszszakállú aggastyán, délceg vitéz, rokkant katona, gyermek, kinek szülei élnek, árva, ki harctéren ismeretlen sírban pihenő apját siratja, mindenkinek, keresse bármi becsületes eszközzel kenyerét, imádja bármely templomban istenét, mindenkinek szól, dalol Petőfi, mindezek egyformán megértik, egyaránt gyönyörűségüket találják műveiben. „ Ez az általános, ez az egyetemes érték, mely nyitját egyszerűségében és őszinteségében leli, érteti meg velünk az ő világirodalmi nagyságát és nyelvünk csekély elterjedtsége mellett hihetetlennek mondható népszerűségét. Mert — elhigyjétek nekem! — nemcsak ott, ahol a magyar szó honos, hanem lenn délen a napsütött Szicíliában vagy fönn a norvég fjordok hazájában a szerelmes ifjú ajkán magyarul, olaszul vagy norvégul felcseng az éj csöndjében a dal: Éj van. Csönd, a nyugatomnak éje, a magas menny holdas, csillagos, Szőke lánykám, kékszemü kökényfa, drága gyöngyöm, mit csinálsz te most? . . . Ahol szivek vannak, melyek szeretni tudnak, melyek a jóért, nemesért, dicsőért feldobognak, ott mindenhol értik, ott mindenütt ismerik és dalolják. Ez a világirodalmi Petőfi lényege. És várjon mi a magyar Petőfié? Mi az, ami őt mégis sajátabbunkká teszi más népeknél? Ami nemcsak azért köti hozzánk jobban, mert a mi édes hazai nyelvünkön dalolt. A magyar Petőfi, s ezt mindeneknél jobban meg kell jegyeznünk, az a költő, aki a magyar hazaszeretetnek lánglelkű énekese, a magyar függetlenségnek Tyrtaeusa volt. A mi Petőfink az a Petőfi, aki büszke volt magyarságára, aki ezt a szót, hogy magyar, máskép, mint áhítattal, nem tudta ajakára venni, a mi Petőfink az a Petőfi, aki az ősi határok között nagy, boldog és szabad hazát, magyar kormányzat alatt élő magyar államot akart látni, aki az elnyomó zsarnokság ellen síkra szállt, akinek ajkán nem íróasztal mellőlt másokat biztatás, de harctéren zengő, példával illusztrált harci riadó lett: Előre török én, ha élek, ha hatok, utánam katonák, utánam magyarok ! Világirodalmi és nemzeti nagyság ölelkeznek benne. Ezáltal lett, így maradt az évszázados Petőfi örökifjú, így marad az örökifjú Petőfi halhatatlan. Mint maga látta álmában, szárnyai növének és átrepülte a levegőt, a végtelent. Ott repül ma is fönn a magasban, diadalmas szárnyalása nem ér soha véget. 1923 január 1. Dr. K. E. ,,Csonka Magyarország — nem ország, Egész Magyarország — mennyország."