Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1932-01-03 / 1. szám

Negyvenharmadik évfolyam, 1. szám. Pápa, 1932 január 3. FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL IGAZG. PÁPA, FŐMUNK­ATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL, FŐISKOLA, AK­IN­EZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. Az új esztendő gondjai. A napilapok cikkei és hírei már magukban véve is elég sok anyagot adnak a komoly és gondolkozó ember számára, hogy minden erejét összeszedve, pró­báljon megállni a gondok ezer hullámból összetevő­dött árjában, de újabban az egyházi sajtó is kényte­len rámutatni a gyülekezetek nagy nehézségeire, me­lyek szinte az összeroskadásig nyomják az egyeseket és intézményeket egyaránt. Mindenki tudja, mert a saját egyéni körülmé­nyeiben tapasztalja, hogy válság van és kevés vigasz­talást lelünk abban a tényben, hogy ez a válság nem­csak bennünket sújt, hanem végigzúg az egész vilá­gon. Pillanatra megdöbbenünk, ha halljuk, hogy az egyik legelőkelőbb holland pénzintézet a fontromlás következtében alaptőkéjének hétszeresét vesztette el, ha leveleket olvasunk, melyekben Amerikába szakadt magyar véreink sírva panaszkodnak az ottani munka­nélküliségről és azt írják, hogy haza­jönnének, ha pénzük volna. Még az­ ilyen híreket is hamarosan el­felejtjük, ha újabb, nem várt kellemetlen meglepetés ér itthon, a közvetlen környezetünkben. A való élet acélkeménységű igazságával találná magát szemben az, aki szólamokkal akarná a helyzet súlyos nehézségeit letagadni, vagy csak kisebbíteni is. A helyzet elviselhetővé tételéhez és az abból való ki­bontakozás megtalálásához okvetlen szükséges a té­nyek rideg számbavétele. Ezt végzik most fent és lent egyaránt az arra illetékesek. Ez a felelős­ vezetők fáj­dalmas feladata, ebbe mi nem szólhatunk bele, mert nem ismerhetjük a részleteket és nem láthatjuk átfogó tekintéssel az egészet. Mi akkor a mi kötelességünk? A tűrés és a bi­zakodás. Mi reformátusok sokszor voltunk már nehéz helyzetben és beigazolódott történetünkben az írás szavának igazsága: aki végig megáll, megtartatik. Mi hozzá voltunk eddig is szokva a tisztes szegénység­hez, most meg kell tanulnunk még összébb húzódni, jogos igényekről lemondani. Ezt lehet zúgolódva, fog­­csikorgatás közt megtenni, de lehet Jób példáját kö­vetve, megalázódni és mélységes szomorúsággal, de hitünket el nem veszítve, zokogni a mindenétől meg­fosztott Jób megnyugovó szavait: az Úr adta, az Úr vette el, áldott az Úr neve. Ezek az idők azok, ame­lyekben jó várni és csendességben lenni, mind az Urnák szabadításáig. Krisztus népe a reménység népe. Ő tanít ben­nünket arra, hogy sohse csüggedjünk el. Nem azért, mert úgy sem segíthetünk a bajokon, hanem azért, mert Isten szeret minket és akik Istent szeretik, azok­nak minden egyformán javukra van. A nehézségeket azért adta Isten, hogy legyőzzük azokat és a keresz­tyének, mint egy hívő tábornok mondotta, azért van­nak e világban, hogy megpróbálják a lehetetlent. A hitben való megizmosodásra és az ilyen idők alkalmasak. A jólétben, a biztos életkörülmények kö­zött nem okoz nagy nehézséget hinni a gondviselés­ben, de nekünk az a kötelességünk, hogy a jelen sú­lyos bajaiban mutassuk meg hitünk valódiságát és tapasztaljuk meg Istenünk erejét, az evangélium igaz­ságát. Kérjük azért az Urat, hogy növelje hitünket, bá­torságunkat. Adjon kitartást, türelmet, hogy ne csak magunk megállhassunk, hanem még másokon, a ná­lunknál nehezebb viszonyok közé jutottakon is segít­hessünk. Ha a gondokat megosztjuk Istenünkkel, a mi szerető atyánkkal, akkor azok elhordozhatók lesz­nek és Isten az Ő erejét a mi erőtlenségünkben fogja megbizonyítani. Miles.­ f­ Zwingli az ember. Irta és a pápai ref. theol. akadémiai Tóth Ferenc Önképzőkör 1931 október 31-én tartott emlékünnepén felolvasta dr. Pongrácz József főiskolai igazgató. A Zsidókhoz írt levél szerzője felhívja olvasóit, hogy emlékezzenek meg azokról, akik köztük elöljá­rók voltak, akik szólották hozzájuk az Isten igéjét és figyelmezvén az ő életük végére, kövessék azok hitét és hozzáteszi: Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ezt a kötelességet teljesítjük ma, amikor emlé­kezünk arra, aki 400 esztendővel ezelőtt, okt. 11-én, a kappeli síkon vérét ontotta hitéért. Figyelmezünk az ő halálára, de nem azért, hogy őt magasztaljuk, hanem, hogy kövessük hitét, mellyel Istenhez jobban ragaszkodott, mint ehhez a világhoz. Pár évvel ezelőtt Svájcban lévén hivatalos ki­küldetésben, Zürichben megszemléltem a nagytemp­lomot, amelyben Zwingli prédikált, álltam a ház előtt, amelyből kiindult az utolsó útra Kappel felé és felmentem a pompás Központi könyvtárba, amelyben a Zwingli-emlékek külön teremben vannak össze­gyűjtve. Amikor a reformációs beszédekben a nagy re­formátorokról emlékezünk, úgy tetszik, mintha azok nem is a mi világunkhoz tartoznának, annyira felet­tünk állanak, jó látni a kézvonásaikat, a kövezetét, amelyet koptattak, a könyveket, amelyeket forgattak, a szószéket, melyen annyiszor hirdették az igét, mert így közelebb jönnek hozzánk, látjuk, hogy ők is em­berek voltak és ha nagyok lettek, azért lettek nagyok, mert a Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz; nekünk is adva van a lehetőség, hogy lelkünk meg­növekedjék, engedjék meg azért, hogy ez alkalommal Zwingliről, mint emberről szólhassak, mert ha őt a mindennapi életben szemlélem, annál jobban kidom­borodik benne, ami kiemeli őt kora emberei közül. Zwingli nyolc fiú közül a harmadik volt. A nő­

Next