Állami Gimnázium, Dunaszerdahely, 1938
A felszabadult Felvidék és a felszabadult diák A magyar nemzet életében talán nem volt még nagyobb, örömteljesebb ünnep, mint amit az elmúlt, izgalmas ősz szinte robbanásszerűen hozott. Egy millió felvidéki magyar tért vissza sok szenvedés után még többet szenvedett édesanyjához. Egy millió magyar, akik a természet, a nemzeti érzés és közös vér legszentebb jogán tartoznak a nagy magyar testhez, mint a gyermek az édesanyjához. Az erőszakos hatalom húsz évvel ezelőtt kegyetlenül elszakította a gyermeket anyjától. Az önkény pedig egyenesen halálra ítélte őket. Húsz évig tartotta börtönében megkötözve. Húsz évig ölte, fojtogatta, hogy kifolyjon belőle a magyar vér, kiszálljon a magyar élet. Politika, parlament, sajtó, iskola és egy nagyképű áldemokrácia minden gonosz fortélya ezt a célt szolgálta. Nem sikerült. A történelem igazságszolgáltatása lehúzta a leplet erről az emberélettel játszó kegyetlen hazárdjátékról. A felvidéki magyarság rabságban töltött húsz éve pedig újabb bizonyítéka lett a magyar életerőnek, kitartásnak, törhetetlen hitnek. A magyarságnak ez az egymilliós része újra bebizonyította a világnak azt, amit a történelem folyamán annyiszor és olyan fényesen igazolt az egész magyar nemzet, hogy a magyar akarat még a legsúlyosabb megpróbáltatások között sem őrlődik fel; a szenvedések izzó tüzében sem olvad párává, csak szikrázóbbá keményedik. Hogy min esett át a felvidéki magyarság az elmúlt húsz év alatt, azt csak az tudja igazán, aki átélte az elnyomó és elnemzetlenítő prágai politikának minden erőszakoskodását. Mennyi megaláztatás és arculütés, mennyi mellőzés és megrövidítés volt osztályrésze! Húsz évig a mostoha sors kőágyán kapott helyet. Nem pusztult bele. Csontjai magukba szívták a kőszikla viharokkal dacoló keménységét, izmai bilincseinek acélrugalmasságát. A felszabadulás lelkesedéstől mámoros ünnepén is, végtelen örömében is ilyen keményen, izmosan és rugalmasan lépte át a húsz év óta nem látott szülői ház számára is megnyílt, felvirágozott kapuját. Világban járt, felnőtt fiú módjára ölelte szívére a húsz év óta nem látott édesanyát, a drága magyar hazát. Ráncokat látott ennek az anyának a homlokán. Szenvedések nyomait fedezte fel vonásain. Tudta, hogy érette volt a szenvedés, érette folyt húsz évig az édesanyai könny. Viszonzásul neki ajánlotta a harcok tüzében keménnyé sűrűsödött erejét, munkakedvét, élni- és dolgozni akarását. A felszabadulás óta elmúlt hónapok munkája azt mutatja, hogy megtalálja helyét az új magyar élet építésének nagy napszámában. A gyermekkel együtt visszatért a közös magyar édesanyához az unoka is, a mai felvidéki fiatalsággal a mai felvidéki diák is. Az ő örömük volt a felszabadulásban a legnagyobb, mert az ő