Dunaújvárosi Hírlap, 1968. október (13. évfolyam, 79-87. szám)
1968-10-18 / 84. szám
Plakátok a forradalomból Feljegyzések a Dunaújvárosi Múzeum plakát-kiállításáról Fél évszázaddal ezelőtti idők hitvallását, politikai és társadalmi állásfoglalását, esztétikai ízlését közvetítik hozzánk, maiakhoz, azok plakátok, melyeket a Dunaújvárosi Múzeumban láthatunk november 3-ig. 1918-ban és 1919-ben születtek. Nagy idők részesei voltak a nagy idők tanúi manapság. A gyűjtemény szerény. 15 alkotó 30 alkotása került a falakra. Majdnem felük így is csupán reprodukció. A mennyiség, mint mérték, azonban csak másodlagos. A kiállított plakátokért, a minőségért, érdemes elzarándokolni a múzeumba. Társadalmi megrendelésre A múzeumba lépőt három nagyon híres plazkát fogadja — sajnos, csak reprodukcióban. Először Bíró Mihály lendületes jakobinus-figurája ragad meg bennünket, amint elemi erővel dönti és rúgja a kétfejű-sasos trónust.. Három folt-egység pompás, zárt kompozíciója, melyet az alul vízszintesen futó fekete felirat szinte aláhúzza: KÖZTÁRSASÁGOT! Mellette rajzosabb, részletezőbb és dekoratívebb plakát: Vértes Marcell ŐFELSÉGE A KIRÁLY NEVÉBEN című véresen szatirikus Eltérő kompozíciós felfogás alkotása. Két, párhuzamos síkban megkomponált alakok. Fent a halálraítéltek pirossal pöttyözött sora, lent a szatirikusan elrajzolt, karikatúraszerű királyfigura és a piros felirat. A pirosaknak érdekes kompozíciós szerep jut: három oldalon zárják a plakát síkját, de a negyedik oldal nyitott, s ezzel a nyitottsággal (valamint a jobbra tekintő király fejjel) szinte végtelennek tűnik a halálraítéltek sora. Ez a sajátos kompozíció (bár szellemi és kompozíciós testvéreit Käthe Kollwitznál megtaláljuk!) mondanivaló, a tartalom hordozója. a A két síkban ábrázolt alakok, illetve a plakát jobb oldalának „nyitottsága” tartalmi-logikai következtetésre késztetik a nézőt. A szöveg — Őfelsége a király nevében — tulajdonképpen csak megkönnyíti a befogadást, lényegi funkciója nincs. A harmadik plakát-repró alkotója ismét Biró Mihály (BÚCSÚZTATÓ, HALOTTI ÉNEK AZ OSZTRÁK ■ MAGYAR MONARCHIA FELETT). A főalak a jól ismert jakobinus-figura. Kissé talán sokat időztem a reprodukcióknál, de szükségét éreztem, hiszen stiláris különbségeik ellenére nagyszerű példák a tartalomforma egységének érzékeltetésére. És még valamire, ami ugyancsak közös és lényegi vonása a Tanácsköztársaság plakát-művészetének: társadalmi megrendelésre készültek, a társadalmi, sőt, a politikai mondanivaló (agitáció) művészi szolgálatára. A kor jelentős magyar művészeinek azonosulását hirdetik Magyar Tanácsköztársaság, illetve a a szocializmus eszméivel. Társadalmi elvárásnak (megrendelésnek) feleltek meg anélkül, hogy a művészi igény mércéjét, a sajátos művészi megoldások igényét (meg)tagadták volna. Szocialista realista alkotások, bár születésük megelőzte a „szocialista realizmus” fogalmának megszületését. Különös értékek Nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy ezek a plakátok különös értéket képviselnek. Nemcsak a maguk aktuális politikai-agitációs értéket viselik, hanem magasfokú művésziesztétikai értékeket is. És bár a tekintélyelvet bizonyításként nem szívesen használom, ezúttal fogadjuk el a neveket esztétikai minősítőként: Bíró Mihály, Pór Bertalan, Berényi Róbert, Vértes Marcell, Uitz Béla, Lampérth (Nemes) József és Kmetty János plakátjait láthatjuk — többek között. Természetesen akadnak művészileg gyengébb, jellegtelenebb alkotások is. (Különösen érdekes ebből a szempontból Földes Imre—Végh Gusztáv: SZOCIÁLIS TERMELÉSBŐL FAKAD A JÓLÉT c. plakátja. A nagy többség azonban művészileg igen nagy értékű. Valóban plakátszerű. Lényeget megragadó, határozott és tiszta kompozíciójú, kevés színnel, kevés szöveggel gazdálkodó. Csupán a figyelem felkeltéséért említek meg néhányat: Lampérth (Nemes) József — Kmetty János: BE!. Dankó Ödön: Be A VÖRÖS HADSEREGBE!, Pór Bertalan: FELESÉGEITEKÉRT, GYERMEKEITEKÉRT ELŐRE, Uitz Béla: VÖRÖS KATONÁK ELŐRE!, Tábor János: „VÖRÖS KATONÁK ELŐRE’’, Berényi Róbert: FEGYVERBE! FEGYVERBE!, stb. Külön színfoltot képviselnek a kiállításon a betűplakátok melyek azonban inkább a történetiség értékével, nem pedig a művésziségével rendelkeznek. Az érdekességek közé tartozik néhány 1919-es kiadvány. Különösen a Velinszky László által szerkesztett két tankönyv (A Fejér megyei Tanácsköztársasági Iskolák Olvasókönyve), melyek országos ritkaságok, s az egyetlen ilyen jellegű kiadványok voltak az országban. Exportból visszamaradt Utoljára hagytam a rendezéssel kapcsolatos észrevételeimet. Ismét fájdalommal kell megállapítanom, hogy ilyen politikailag, történelmileg és művészileg jelentős kiállításnak a múzeum kicsinysége szabott határt. Pór Bertalan nagyszerű plakátja (FELESÉGEITEKÉRT GYERMEKEITEKÉRT ELŐRE) például nem fért be a terembe, ezért csupán részleted!) mutathatott be belőle a kiállítás rendezője, dr. Salamon Konrád. Ez eléggé furcsa megoldás, majdnem páratlan, dehát a teljes plakát valóban magasabb, mint az eredetileg lakásnak tervezett múzeum magassága. A Magyar Tanácsköztársaság 50. évfordulóját ünneplő kiállítás valóban méltóbb, tágasabb, megfelelőbb helyet érdemelt volna, mint a múzeum. Például a kiállítási termet — csakhogy ott abban az időben éppen a Vörös Október Férfiruhagyár exportból visszamaradt termékeit árusította a kiskereskedelmi vállalat. A helyszűke adta mindenekelőtt, hogy több plakátnak csupán a reprodukcióját mutathatta be a kiállítás rendezője, s azt is, hogy jónéhány nagyszerű plakát egyáltalán nem szerepelhetett a dunaújvárosi kiállításon. Személy szerint nagyon sajnálom, hogy nem láthattuk Vértes KatI Marcell: „LUKACSICS!” Túsz Márton: FILM SZOVJETOROSZORSZÁGBÓL és Jeges Ernő: ADSZA-NESZE! plakátjait. Nélkülük szegényebb a kiállítás. Az viszont igaz, hogy egy-két betűplakát vagy gyengébben sikerült plakát helyébe (pl. Barta Ernő: DOLGOZZATOK, MERT FOGY A KENYÉR!) bekerülhettek volna a hiányolt plakátok. Végül sajnálatos, hogy a Magyar Tanácsköztársaság egyik leghíresebb és legismertebb plakátjánál (TE, SÖTÉTBEN BUJKÁLÓ RÉMHÍRTERJESZTŐ ELLENFORRADALMÁR RESZKESS!) „ismeretlen szerző” szerepel, holott, ha nem is egyértelműen, de tisztázódott az alkotó személye (Kónya Sándor vagy Borzály Béla litográfus). Erre egyébként utal Aradi Nóra, Daumier, Derkovits és utódaik c. tanulmánykötetében (Magvető Könyvkiadó, 1968.). Az ilyen jellegű kiállításoknál szükséges ezeket az utalásokat megtenni. Az említett negatívumok ellenére a kiállítást érdemes megnézni — hibáiból pedig tanulni. . Rózsa András Többé nem prémiumfeltétel Hogyan lett 18 millióból 600 ezer? A kérdés így szól: Hány forint kocsiálláspénzt fizetett 1968-ban, szeptemberig a Dunai Vasmű vasútüzeme, ha a kocsiállásért fizetett összeg 1964-ben tizennyolcmillió forint volt? A kérdés megfejtéséhez tudni kell, hogy a vasművet hosszú évek óta változatlan szerződés fűzi a MÁV- hoz. A szerződés szerint a MÁV-tól kölcsönkapott üres vagonokat 10 órán belül, a rakott kocsikat üresen 16 órán belül, míg a rakott kocsikat más áruval megrakva 26 órán belül kell visszaadni a vasútnak. Az 1964-ben kifizetett tizennyolcmillió forint a fenti idők túllépéséből adódott. Félrevezető tény, hogy a négy év alatt ugyancsak megnőtt a vasútüzem feladata. Termelt a hideghengermű, mégpedig egyre többet, új üzemek születtek, mint például rostálemezüzem, a habosítóüzem és a a radiátorgyár. Jó pár fordulóval gazdagította a vasútüzem munkáját az acéltermelés növekedése. Szinte hihetetlen, hogy mindennek ellenére kevesebb órát töltöttek a MÁV-kocsik a Dunai Vasműben. Az meg egyenesen rendkívüli, hogy a MÁV-nak kifizetett kocsiálláspont 1968-ban mindössze 600 000 forint. Hatszázezer! Vegyük hozzá, hogy 1964-ben huszonöt mozdony dolgozott műszakonként, idén csak huszonegy, és hogy a vasútüzem létszáma is csökkent. Hogy miként tudtak mégis ilyen nagyszerű eredménnyel kirukkolni? Az egymondatos válasz: jó munkával és nagyobb szervezettséggel. Az utóbbit azonban nem árt részletezni, hiszen több összetevője van. Mindenek előtt az úgynevezett „grafikonos kiszolgálás” bevezetése. 1961-ben, amikor a vasútüzem új gazdájához, a Dunai Vasműhöz került, erről még nem lehetett szó. Idő kellett ahhoz, hogy az adminisztratív intézkedés után, az új üzem maga önálló munkarendjét kialakítasa. Az se ment egyik napról a másikra, míg az új kiszolgálási rendszert be tudták vezetni. A tapasztalat tanította meg a gyár többi üzemét arra, hogy igényeiket előre jelentsék a vasútnak. Leegyszerűsítve ennyit tesz az üzemek grafikonos, menetrendszerinti kiszolgálása. Fontos tényező volt az alapanyag depók megszüntetése, pontosabban a három helyre való koncentrálásuk. Persze, ez sem egyedül a vasútüzem érdeme, hanem az egész :kombináté. Sőt! A háttérben ott szerénykedik az új mechanizmus. A gazdaságirányítás régi rendszerében ugyanis az üzemek alapanyagrátartással dolgoztak, sokkal több anyagot voltak kénytelenek tartalékolni, mint most, hiszen a folyamatos üzemelés csak így látszott biztosítottnak. Ma, amikor a szállítók rákényszerülnek a pontos szállításra és a vasmű hasznát is csökkenti a felhasználatlan készletmennyiség, az egyes üzemek kevesebb tartalékkal is beérik. A sok tartalékot több helyen kellett tárolni, egyszerűen nem fért el „egy kupacban” A feleslegessé váló tárolóhelyek megszüntetése egyben az üresjáratok csökkenését és időmegtakarítást jelentett. Időmegtakarítást jelent továbbá, hogy a vasmű termékeit irányvonatok szállítják rendeltetési helyükre. Az irányvonat-képzésre a MÁV kedvezményt ad. A Vasmű területén összeállított, zárt szerelvényekért vasútüzem „jó órákat” kap a MÁV- tól, amelynek így nem kell külön rendezni a vagonokat. Néhány adat: A vasműből 1965-ben 960, 1966-ban 1259, 1967-ben 1354 irányvonat indult. Idén csökkent az irányvonatok száma, de érdekes módon ez a tény is fejlődést jelent. Munkába álltak ugyanis a „Szergejek”, az új szovjet, nagyteljesítményű diesel mozdonyok, melyek a korábbi 32—36 vagon helyett már 42—46 vagont is elbírnak. Csökkentette az állásidőt természetesen a korszerűsítés is. Többek között idén helyeztek üzembe egy csőrét a szénelőkészítő körbuktatójánál, mely egyébként egy mozdonyt felszabadít. A dieselesítés ötvenszázalékos. Felerészben még régi, elavult gépek dolgoznak. Éppen korszerű vágányhálózat nem sietteti a kicserélésüket... Szándékosan hagytam utoljára a vasútüzemiek igyekezetét. Három éven keresztül a kocsiálláspénz csökkenése a prémiumkifizetés feltétele volt. A hatszáztizennyolc fizikai dolgozó jó munkáját dicséri, hogy 1969-ben a kocsiálláspénz csökkenése nem prémiumfeltétel többé ... A. G. A parlament október 17-i ülésén Tisza, végleges visszavonulása előtt, még megpróbált „rendet teremteni” pártja szétzüllött sorai között. Ezen az ülésen ismerte el a háború elvesztését, de a nemzetiségi kérdésekben továbbra is mereven ragaszkodott régi politikájához: „Nem vagyunk és nem voltunk soha a nemzetiségek elnyomói ... Nekünk a demokratizálódás alapjára helyezkedni nem szükséges, mert ezen az alapon vagyunk már régóta.” „Ha felbéreltek volna valakit arra, hogy ártson Magyarországnak és a magyarságnak, nem árthatott volna jobban, mint Tisza István ezzel a beszéddel — írta Biró Lajos a Világ október 18-i számában. — A cárizmus nem volt ilyen vak és ilyen megátalkodott a bukását megelőző napokban, mint a magyar osztályparlament. A történetíró álmélkodva fogja egykor kérdezni, hogyan lehettek épelméjű emberek ilyen tóból vodottan vakok ...” „A pusztulás logikájának van erre a vakságra szüksége, hogy végig beféljesedjék egy halálos ítélet, amelyet a történelemben működő immanens akarat mondott, ki el kell pusztulniuk. De mi lesz Magyarországgal?” Október 18-án Wilson válaszolt a monarchia október 4-i jegyzékére, amelyben közölte, hogy visszavonta 14 pontját, mert az ,,autonómia már nem elégíti ki az elnyomott nemzetiségeket, s ezért a monarchia kormányát a cseh és délszláv nemzeti tanáccsal való tárgyalásra szólította fel”. Wilson levele után megkezdődött a monarchia nyílt felbomlása. „Október 19-én, azon :apon, mikor a balkáni antant hadsereg elérte a Dunát, a cseh nemzeti tanács proklamálta a független Csehszlovákiát, a zágrábi nemzeti tanács pedig a délszláv népek egységét, tekintet nélkül a monarchia régi határaira.” A különböző frontokon harcoló másmás nemzetiségű csapatok követelték hazaszállításukat. Az 52. gyalogezred Oroszországból visszajött magyar katonái kijelentették: „21-én hazautaznak, mert Tisza azt mondotta, hogy a háborút elvesztettük, és mert amúgy is csak éhen kell halniuk...............semmiféle erőszakosságra nem gondolnak, fegyvert nem fognak használni, csak ha lőnek rájuk”. József főherceg naplójában megjegyzi: „Az ellátás, élelmezés igazán már a tűrhetetlenségig rossz és kevés, azt a büdös főzeléket — Dörrgemüse — nem lehet megenni, mert tele van féreggel, az emberek képtelenek lenyelni. Az emberek rongyokba, öltözve fáznak, a spanyoljárvány borzasztóan pusztít, magyar hazájuk minden oldalról fenyegetve, és így azon Ausztriáért küzdjenek, melyet manifesztummal daraboltak fölülről föl, mely így már nem is létezik? Emberi és nagyon is megérthető, ha csüggednek a magyarok és itt nem akarnak tovább vérezni!” burzsoázia és a középosztály félt a forradalomtól. A kispolgárság gyűlölte a háborút ,s üdvözölte a forradalmat, ha elhozza a békét, de szemben a munkássággal, sem programja, sem komoly szervezeti kerete, sem megfelelő vezetője nem volt. Szervezetlen volt a parasztság is, mely ökölbeszorult kezekkel várta az úri rend pusztulását, de csak akkor mozdulhatott meg, ha a munkásság megkezdi a népforradalmat és végez az államhatalom központjaival” __ írja Hajdú Tibor. A készülődés gócpontjai az üzemekben voltak. Az 1917 végétől 1918 júliusáig tartó letartóztatási hullám után a kapcsolatok újra rendeződtek. Szeptember végére már „a forradalmi erők kezdtek összefogni. A nagyobb gyárak munkásai egymással közvetlen érintkezést kerestek. A titkos összejövetelek állandósultak és az önálló forradalmi proletárpolitikának a körvonalai kezdtek kibontakozni ... A sztrájkok, különösen a vadsztrájkok, egymást követték. A különféle frontokról is folyton jöttek a hírek, hogy a katonaság körében a fegyelem teljesen felbomlott ...” Tisza október 17-i beismerő nyilatkozata után „a forradalmi munkások csoportja folyton erősödött Újabb és újabb gyárak csatlakoztak és képviseltették magukat az összejöveteleken” ... úgy, hogy. . . ..A vezető gyárak munkásai már jóformán mind a forradalmi csoporthoz tartoztak” október végén. Kézről-kézre adták az orosz forradalom sokszorosított híreit. Az egész országban terjesztették Kun Béla „Mit akarnak a kommunisták” című röpiratát. A rendőrség megállapítása szerint: „Október havában ... az antiimperialista elemek mindinkább bátorságra kaptak, s agitátoraikkal és agitációs röpcédulákkal elárasztották úgy az országot, mint a lövészárkokat. Az aknamunka hatása a katonaszökevények számának rohamos növekedésében nyilvánult meg.” Október 22-én az olasz fronton a 42. horvát hadosztály két ezrede megtagadta a parancs teljesítését. 23-án pedig Fiume nagyrészt délszláv helyőrsége lázadt fel. „Aznap a király Debrecenbe utazott s környezete, noha a perszonálijnió elismerésével Károly a Lajtán innen csak magyar király volt, még egyszer utoljára a császárhimnusszal, a nálunk méltán gyűlölt Gotterhalléval fogadtatta. Az otromba provokáció a mérsékelt politikusokat is felháborította. A képviselőházban az ellenzéki képviselők a padokat verdesve követeltek elégtételt”. Az események viharos gyorsasággal követték egymást. A Gotteshalte-botrányról nevezetes napon este fél tízkor a miniszterelnök, Wekerle, bejelentette lemondását a képviselőknek. Késő este, az éjjeli ódákban Károlyi Egyetem utcai pandájéban megalakult a Nemzeti Tanács — a Ká'o’vi-párt a radikális párt, a szociáldemokrata párt és több, hozzájuk közelálló politikus •részvételével A mega’akulást azonban hivatalosan nem prok’amáUák de híre gyorsan elterjedt a városban. .24-én az egyetem ifjúság felvonult a teárdd-palota elé és ünnepelte Károlyit, aki az ablakból beszédet intézett hozzájuk és nemzeti zászlót ajándékozott nekik. Este 7-kor kétszáz egyenruhás tiszt a Gizella téri (ma Vörösmarty tér) párthelyiségében kereste fel Károlyit, hogy tüntessen mellette”. Aznap este meg a Károlyi-párt Brisztolban vacsorát rendezett, ahol a „A kompromisszumok ideje lejárt, de tettekre nem került sor!” A szociáldemokrata párt választmánya Pogány József javaslatára elhatározta a Munkástanács megalakítását. Ugyanezen a napon kezdődött meg az olaszok nagy offenzívája a piavei fronton. Másnap, október 25-én, háromezer diák és ifjúmunkás nagygyűlést tartott a műegyetem aulájában. Innen a Károlyi-palotához vonultak, az előző este tőle kapott zászlóval, majd a Gizella térre. A tüntetők élére itt munkások és katonák álltak. A Lánchídnál áttörték a katonai kordont, és a Himnuszt éneklő és a nemzeti zászlót vivő tüntetőket az ellenük kirendelt katonaság vigyázzállásban tisztelegve engedte be a Várba. A zászlót kitűzték a királyi palota tetejére, majd az összegyűlt tömeg megesküdött, hogy ..minden erejéből küzdeni fog a demokratikus, szabad Magyarországért”. „A tisztek égnek emelt karddal esküdtek a magyar függetlenségre, a felvonulók a köztársaságot éltették”. A békésen elvonuló tüntetőket lovasrendőrök és csendőrök támadták meg. . ..a gaz vagdalkozás eredménye 40 súlyos sebesült és 200 könnyebb” — írta másnap a Népszava Október 25-én, a tüntetés napján Károlyi Gödöllőn eredménytelen tárgyalásokat folytatott a királlyal. Este hivatalosan is bejelentették a Nemzeti Tanács megalakulását, s létrejött a Katonatanács is. Molnár Zsolt Ötven éve történt > Rohanunk a forradalomba A